Van egy álmom… E körül az álom körül forog Kathryn Stockett regénye. És három, egymástól igen különböző, különleges nő körül, akik az 1960-as években, egy akkoriban merőben szokatlan barátságot alakítottak ki egymással egy készülő regény kapcsán. – Részlet
A hatvanas évek elejére, Jacksonba, az amerikai Dél egy tipikus kisvárosába varázsol bennünket Kathryn Stockett regénye. Látszólag olyan világ ez, ahol soha nem fog megváltozni semmi – a fehérek úgy érzik, a világ örök rendje a szegregáció, a feketék pedig álmukban sem mernék elmondani igazi érzéseiket (hiszen aki mégis elmondja, azt rögtön elbocsátják, s szerencséje van, ha nem ölik meg aztán). Közben persze már elkezdődött a fekete polgárjogi mozgalom, s amit Martin Luther King mond, s ami közben szép lassan történik az országban (a szegregáció fokozatos, nagyon lassú enyhülése), az mégiscsak eljut a kisvárosba…
Skeeternek, egy fehér lánynak, aki épp visszajött az egyetemről, és író akar lenni, az az ötlete támad, hogy a cselédekről kellene könyvet írni, pontosabban egy interjúkötetet: a fekete nők először kapnának lehetőséget, hogy ők maguk mondják el, milyen a fehéreknek dolgozni, hogy bánnak velük, mik a fájdalmaik, örömeik…
Skeetert eleinte csak naiv, gyerekes becsvágy fűti, hogy valami olyat írjon, ami megjelenhet. De a közös munka révén a néger cselédeket megismerve, s részt vállalva sorsukból, sőt életét kockáztatva értük – hiszen Jacksonban veszélyes, sőt életveszélyes vállalkozás egy ilyen könyv kiadása –, a fiatal lány a jó ügy mellett kiállni kész, bátor felnőtté válik.
Kathryn Stockett azonos című regénye alapján készült film – az egyik titkos esélyes a 2012-es Oscar-díjkiosztón -, már megtekinthető a mozikban.
Kathryn Stockett: A Segítség
(Részlet a könyvből)
MÁSODIK FEJEZET
AKIK ITT ÉLNEK, NEM IS GONDULNÁK, hogy a Mississippi állambeli Jackson lakossága tán még a kétszázezret is eléri. Az újságba olvastam ezt a számot, de azt nem tudom, hogy vajon hol lakhat az a sok nép. Talán a föld alatt? Mer úgy sacculom, hogy én mindenkit ismerek a híd innejső oldalárul, meg még rengeteg fehér családot is, de abbul biztos, hogy sohase jönne ki a kétszázezer.
Hat nap egy héten átbuszozok a Woodrow Wilson hídon arra a környékre, amit Belhavennek neveznek, és ahol Miss Leefolt lakik az összes fehér barátnőivel. Közvetlen Belhaven mellett van a városközpont meg az államigazgatási negyed. A képviselőház jókora egy épület, kívülrül nagyon szép, de még sohase voltam benne. Kíváncsi lennék, hogy mennyit fizetnek a takarításáér.
Belhaventől továbbhaladva a fehérek lakta Woodland Hillsen át vezet az út, aztán Sherwood Forest következik, hosszú mérföldeken keresztül hatalmas tölgyfák, amiknek a koronájárul mohos liámok csüngnek. Itt még nem épült település, de ez is arra vár, hogy a fehér embernek majd egyszer kedve szottyan új helyre költözni. Aztán az a vidék következik, ahun Miss Skeeter él, a Longleaf gyapotültetvény. Ő nem tudja, hogy 1931-ben, a gazdasági válság idején még én is szedtem ott gyapotot, mikor nem volt mit enni a kiporciózott sajton kívül.
Így hát Jackson fehérnegyede nem az egyedüli fehérek lakta környék, van egy következő is, sőt az út mentén gombamód szaporodnak tovább. Mink meg, a városnak a színes bőrű része egy nagy hangyaboly vagyunk, amit állami földek vesznek körös-körül, és azok nem eladók. Nem tudunk úgy terjeszkedni, ahugyan a számunk nől. A mi városrészünk csak mindig egyre sűrűbb lesz.
Aznap délután felszállok a hatos buszra, ami Belhaventől a Farish Streetig közlekedik. Máma senki mást nem látsz a buszon, csak cselédlányokat. Hazafelé tartanak a fehér egyenruhájukba. Mintha a mienk lenne az egész busz, úgy cseverészünk egymássa, miközbe nagyokat nevetünk. Nem azér, mintha a fehérek egyébként zavarnának minket – mosmá, Miss Parksnak köszönhetően, oda ülünk ahová akarunk –, hanem csak mer olyan nyájas a hangulat így együtt.
Észreveszem Minnyt hátul, a középső ülésen. Minny alacsony és igen terebélyes, fekete haja fényes csigákba göndörödik. Szétvetett lábakkal ül, vastag karjait kereszbe fonja. Tizenhét évve fiatalabb nálam. Minny, biz’ isten, még a buszt is föl tunná emelni a feje fölé, ha akarná. Szerencsés az ilyen öregasszony, mind én, hogy a barátjának mondhassa.
Leülök az előtte levő ülésre, hátrafordulok, és figyelek. Mindenki szereti hallgatni Minnyt.
– …hát, mondtam neki, hogy: „Miss Walters, semmivel se akarja jobban látni a világ a maga pucér fehér hátsóját, mind az enyimet. Menjen szépen be a házba, és vegye föl a bugyiját meg a ruháját.”
– Az utcai verandán? Meztelenül? – kérdi Kiki Brown.
– A feneke meg olyan, mind a szottyadt naspolya.
Az egész busz pukkadozik, és rázkódik a nevetéstül.
– Szent igaz, hogy az az asszony őrütt – mondja Kiki. – Nem tudom, hogy lehet, de szerintem, te mindig az őrütteket fogod ki, Minny.
– Ó, mind a te Miss Pattersonod, nem? – szól vissza Minny Kikinek.
– Elmondanám, hogy nála van az adu ász az őrütt nők klubjába.
Az egész busz nevetésbe tör ki, merhogy Minny nem szereti, ha bárki is rosszat mond a fehér asszonyárul, kivéve persze saját magát. Ez má csak az ő dolga, és csakis ő rendelkezik az evve járó jogokkal is.
A busz átmegy a hídon, és má itt is a színesnegyed első megállója. Vagy egy tucat cselédlány száll le. Megyek és leülök a Minny melletti üres ülésre. Mosolyog rám, és köszönésül oldalba bök a könyökive. Aszt hátradül a székibe, mer hát nekem nem kell, hogy show-műsort adjon elő.
– Hogysmint? Megvolt a reggeli pliszévasalás?
Nevetek, és biccentek a fejemmel.
– Másfél óráig is eltartott.
– Te, mit adtá enni Miss Waltersnak máma a bridzsklubba? Egész délelőtt karamellatortát sütöttem annak a bolonnak, de nem evett abbul egy morzsát se.
Ez most eszembe juttassa, hogy mit mondott Miss Hilly máma az asztalná. Ki törődne vele, akárki másrul is lenne szó a fehér hölgyek közül, azt viszont egytülegyig tunni akarnánk, ha Miss Hilly üldözne minket. Csak azt nem tudom, hugyan mondjam meg neki.
Bámulok kifelé az ablakon, nézem, ahogy elmegy mellettünk a színeseknek épített kórház, aztán a gyümölcsárus standja…
– Asszem, hallottam, hogy Miss Hilly mondott errül valamit, mármint hogy a mamája egyre soványabb. – Megpróbálom olyan finoman tálalni, ahugyan csak tudom. – Aszondja, lehet hogy kezd má alultáplát lenni.
Minny rámnéz.
– Még hogy aszondja! Igen? – Má csak a nevire is összeszűkül Minny szeme. – Hát még mit mond a Miss Hilly?
Jobb, ha folytatom, és megmondom neki.
– Asszem, hogy rajtad tartsa a szemit, Minny. Csak legyél vele… nagyon-nagyon óvatos.
– Miss Hillynek kéne nagyon-nagyon óvatosnak lenni énvelem . Mit mond? Hogy én nem tudok főzni? Aszondja, hogy az a vén csontkollekció azér nem eszik, mer én nem tudom ellátni? – Minny feláll, és a karjára veti a ridiküljit.
– Sajnálom Minny, csak azér mondtam, hogy tartsad tüle távol magadat.
– Ha egyszer ilyet mer nekem mondani, hát egy darab Minnyt fog kapni ebédre! – evve leviharzik a lépcsőn.
Az ablakon át követem a szememmel, ahugyan kemény léptekke halad a háza felé. Miss Hilly nem olyan valaki, akive packázni lehet. Okosabb lett volna, ha az egész esetet magamba tartom, az má szent igaz.
PÁR NAPPAL KÉSOBB, egyik regge, leszállok a buszmegállóba, onnaj meg gyalog megyek tovább Miss Leefolt házáig. Egy régi fásautó parkul a ház előtt. Két színes bőrű férfit látni benne, az egyik egy csésze kávét kortyulgat, a másik meg egyenesen ülve alszik. Elhaladok az autó mellett, be egyenesen a konyhába.
Mister Raleigh Leefolt máma regge még otthol van, ami pedig nagy ritkaság. Ilyenkor mindig úgy néz ki, mintha má számolná a perceket, hogy mikor kell neki elindulni vissza, a könyvelésihez. Még szombaton is. De máma pont ki van akadva valamin.
– Ez az én házam, a mindenségit! Minden francér én fizetek! – üvölti Mister Leefolt.
Miss Leefolt keményen állja a sarat, és avva a mosolyáva járkál a férje nyomába, ami azt fejezi ki, hogy milyen boldogtalan is ő máma. Én elbújok kinn, a mosókonyhába. Két napja jött fel először a mosdókérdés, és má reménykedtem, hogy vége. Mister Leefolt kinyissa a hátsó ajtót, hogy megnézze, ott van-e még a teherautó, aszt megin jól becsapja.
– Az új ruhák még csak hagyján, meg a New Orleans-i kirándulások a te nyavalyás nőszövetségeddel, de a fenébe is, ez már több a soknál!
– Pedig ez megnöveli a ház értékét. Hilly azt mondta. – Még mindig odabe vagyok a mosókonyhába, de szinte hallom, ahogy Miss Leefolt próbája megőrizni a mosolyt az arcán.
– Nincs rá keret. Egyébként se parancsolgassanak nekünk Holbrookék!
Egy pillanatra minden elcsendesedik. Aztán plapp-plapp, két pizsamás lábacska hangját hallom.
– Pa-paa!
Erre kijövök a mosókonyhábul, mer Mae Mobley az én dolgom. Mister Leefolt má ott guggol mellette. Mosolyra húzódik az arca, pont olyan, mintha gumibul lenne.
– Tudod mit, aranyom?
A kicsike visszamosolyog. Valami meglepetésre vár.
– Te majd nem mész egyetemre, hogy a mama barátnőinek ne kelljen közös fürdőszobát használni a cseléddel.
Dübörgő léptekkel indul az ajtó felé, és olyan erősen csapja be, hogy a kisleány csak úgy pislog a szemivel.
Miss Leefolt ránéz a gyerekire, aszt rázni kezdi a mutatóujját: – Mae Mobley, tudod, hogy nem szabad kimászni a kiságyadból!
A kisleány csak bámulja az ajtót, amit az apukája bevágott maga után, aztán meg a mamáját, hogy olyan rosszallóan néz le rá. Szegény kicsikém, nagyokat nyel, mind mikor azon igyekezik valaki, hogy el ne sírja magát.
Odaugrok hozzá, aszt fölkapom a kisleánt, közbe így csitítgatom:
– Gyere csak, menjünk be a szobába, és játsszunk a beszélős játékodda! Mit mond a szamár?
– Állandóan felkel. Ma már háromszor raktam vissza a kiságyába.
– Mer valakinek tisztába kéne tenni. Pfűűű!
Miss Leefolt nem valami meggyőzően mondja:
– Hát, én nem vettem észre… – de má kifelé bámul az ablakon, és a teheratót nézi.
Hátramegyek a ház végibe, hangossan trappulok, mer tiszta ideg vagyok. A kisleány este nyolc óra óta volt az ágyába, hogy a fenébe ne kéne tisztába tenni? Csak próbáná meg Miss Leefolt, megérné-e ez a fürdőszoba-mizéria, ha ő ülne benne tizenkét óra hosszat, és egyszer se kelne föl.
Odafektetem a kisleánt a pelenkázóra, és megpróbálom visszafogni a mérgemet. Le nem veszi rólam a szemit, miközbe a pelenkáját cserélem. Aztán kinyújtja az egyik kis kezecskéjit, és nagyon puhán hozzáérteti a szájamhoz.
– Mae Mo rossz – suttogja.
– Nem, kicsikém, nem voltá rossz – mondom neki, és közbe hátrasimítom a haját. – Jó voltá. Igen jó.
Cím: Kathryn Stockett: A Segítség (The Help) Fordító: Pálmai Katalin Kiadó: Európa Könyvkiadó Megjelenés: 2011 Oldal: 592
