Keleti Éva, a magyar fotográfia nagyasszonya iskolát teremtett a színházi fényképezésben, számos képe a magyar fotótörténet része lett.
Keleti Éva Budapesten született. 1949-től az ELTE Természettudományi Karán fizika-kémia szakon tanult, de 1951-ben otthagyta az egyetemet és a Magyar Fotónál kezdett dolgozni. Az akkori nagy fotósok, többek között Vadas Ernő és Langer Klára tanítványaként elvégezte a riportertanfolyamot, 1955-től a Magyar Fotónál, később annak jogutódánál, a Magyar Távirati Irodánál dolgozott.
Az 1956-os forradalom után több fotós elhagyta az országot, helyükre a fiatalokat dobták be a mélyvízbe, ő ekkor került a kultúra területére. 1976-1989 között az Új Tükör képszerkesztője, majd helyettes főszerkesztője, később a Színházi Élet képszerkesztője volt. 1991-től a HT Press, a Gamma Képügynökség, 1992-től az Europress fotószerkesztőségének vezetője, az elmúlt években az MTI-nél a nemzeti hírügynökség fotókincseiből válogató, Riportművészet című fotóalbum-sorozat szerkesztője volt.
Sajtófotót tanított 1976-ban Indiában a Press Institute felkérésére, tanít a magyar és a Nemzetközi Újságíró Iskolában is. Ma már ritkábban fényképez, de a fotózás közelében maradt: kiállításokat, könyveket szerkeszt.
Keleti Éva iskolát teremtett a színházi fényképezésben, számos képe a magyar fotótörténet része lett. Kiharcolta, hogy a fotózás ne beállított jelenteket örökítsen meg, hanem az igazi próbákon történjen. Legendás Tímár József-képe a színfalak mögött készült, amikor a már nagybeteg művész Arthur Miller Az ügynök halála című drámájára készülve azt próbálgatta, elbírja-e a színpadon a két hatalmas bőröndöt. A művésznő vallomása szerint talán ennek a képnek a születése jelentette az áttörést, hogy a színházi világban otthonosabban érezze magát.
Keleti Éva mindig azon munkálkodott, hogy a sajtóban ne másodrendű szerepe legyen a fotográfiának. Igényesen, maximalizmussal, nagyon kritikusan dolgozott, emiatt számos konfliktusa is támadt – mégis úgy tartják, Keletivel kitüntetés együtt dolgozni. Híres fáradhatatlan munkabírásáról, eltökéltségéről és profizmusáról.
Nemzetközi kapcsolataival is sokat segít a magyar fotónak. 1990-ben a Magyar Fotóriporterek Társaságának (korábban: Magyar Fotóriporterek Kamarája) alapító tagja, 1997-től elnöke volt. Több alkalommal tagja volt a World Press Photo és az Interpress Photo zsűrijének, sokat tett a World Press Photo kiállítás magyarországi meghonosításáért.
Művészetét 1975-ben Balázs Béla-díjjal, 1987-ben érdemes művész címmel, 1997-ben Arany Tulipán-díjjal (World Press Photo), 1999-ben életműdíjjal, 2000-ben Magyar Művészetért Díjjal, 2002-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjével, 2005-ben Táncsics Mihály-díjjal, 2007-ben Aranytollal, majd 2008-ban Prima Primissima Díjjal ismerték el.
2004-ben jelent meg Oly távol és közel című albuma. A szerzőhöz méltó kivitelű album száznyolcvanhárom fényképbe sűrítve mutatja be e gazdag pálya kiemelkedő műveit; benne nemcsak a színházi és táncfotográfiákkal találkozhatunk, hanem a kezdeti évek riportfényképei mellett az ismert és kevésbé ismert személyiségek arcképeit is.
A szerkesztő az album utószavában így jellemzi a szerzőt: „Keleti Éva, úgy tűnik, kimeríthetetlen erőforrás. Évtizedek óta nemcsak jelen van a kortárs magyar fotográfiában, hanem annak cselekvő részese is. Állandóan mozgásban van. Fotográfiai munkássága mellett számos szakmai, társadalmi testület tevékeny tagja; ügyeket intéz, szervez, támogat, mindent segít, amiről úgy gondolja, hasznos kezdeményezés.” Kényes feladat – állapítja meg az utószó – úgy összegezni egy nagy ívű pályát, amely úgy tűnik, már jelentősen nem bővül, teljes egész, és amelyen az emlékezetes művek, mint sűrűn telepített útjelzők sorjáznak, hogy mind a nyúlós közhelyeket, mind pedig a szédelgő feldicsérést elkerüljük. 1951-ben Keleti Éva egyetemi gyakornok bement a Magyar Fotó négyes telepére, hogy megnézze közelről, mi is az a fotográfia. A fiatalokra valló hevességgel, azonnal beleszeretett. Rövidesen rájött: egy Rolleiflexszel csodát lehet csinálni, és attól kezdve ezt a csodát csinálta.
