Hosseini mestere a rabul ejtő egzotikus történeteknek és a finoman szőtt mondatok mögött rejlő, mélyen emberi érzéseknek. Új regényében arról mesél, hogyan szeretünk, hogyan viselünk gondot egymásra, és a döntéseink hogyan rezonálnak a minket követő nemzedékek életében.
2013 szépirodalmi szenzációja volt – Khaled Hosseini új regénye a világ bestseller-listáinak élén. A 80 országban, 40 millió példányban eladott Papírsárkányok és Ezeregy tündöklő nap szerzőjének új regényét már az első hetekben világszerte többszázezren olvasták.
Hosseini mestere a rabul ejtő egzotikus történeteknek és a finoman szőtt mondatok mögött rejlő, mélyen emberi érzéseknek. Új regényében arról mesél, hogyan szeretünk, hogyan viselünk gondot egymásra, és a döntéseink hogyan rezonálnak a minket követő nemzedékek életében. Könyve nem áll meg a szülők és gyermekeik kapcsolatánál, hanem a testvérek és unokatestvérek kötődéseiből bámulatosan gazdag tablót festve mutatja be, hogyan sértjük meg, áruljuk el, becsüljük meg és áldozzuk fel egymást. Hogy milyen gyakran lepnek meg bennünket döntéseikkel és tetteikkel a hozzánk legközelebb állók amikor a leginkább számítanánk rájuk. Miközben lap, lap után, a Földet körbeutazva követjük a regényszereplők ágas-bogas életét, sorsukat és szerelmeiket – Kabultól Párizsig és San Franciscótól a görög szigetvilágig -, az érzelemgazdag és magával ragadó történet belénk költözik és életre kel.
„Mit is mondhatnék nektek, miféle kínokat állt ki Baba Ajub és a felesége azon az éjszakán? Egyetlen szülőt sem szabadna ilyen választásra kényszeríteni. Baba Ajub és felesége úgy tanácskozták meg, mi a teendő, hogy a gyerekek meg ne hallják. Beszéltek, sírtak, beszéltek, sírtak. Egész éjjel csak újra és újra átbeszéltek mindent, és bár már közeledett a hajnal, eldönteni mégsem tudták – lehet, hogy a div épp ezt akarta, mert ha nem döntenek, akkor öt gyereket vihet el egy helyett. Végül Baba Ajub a ház ajtaja elől behozott öt ugyanolyan méretű és alakú követ. Mindegyikre ráírta egy gyermeke nevét, s mikor megvolt vele, bedobta őket egy vászonzsákba. De mikor odanyújtotta a zsákot a feleségének, az úgy ugrott hátra, mintha mérges kígyó lenne benne.
– Nem tudom megtenni! – mondta a férjének a fejét rázva. – Nem tudom én kiválasztani. Nem bírnám elviselni!
– Én sem – kezdte Baba Ajub, de az ablakon kinézve látta, hogy már csak néhány pillanat, és kibukkan a Nap a keleti dombok mögül. Egyre fogyott az idejük. Gyászosan bámult az öt gyerekére. Le kell vágni egy ujjat, hogy megmentsük a kezet! Lehunyta a szemét, és kihúzott egy követ a zsákból.
Gondolom, már ti is tudjátok, melyik követ találta kihúzni Baba Ajub. Amikor meglátta a rá írt nevet, az ég felé fordította arcát és felkiáltott. Megtört szívvel karjába vette legkisebb fiát, Qais pedig, aki vakon megbízott az apjában, a nyaka köré fonta a két kezét. Csak akkor értette meg, mi a baj, amikor az apja letette a földre kint, majd becsukta az ajtót; Baba Ajub ott állt bent, hátát az ajtónak vetve, két szemét szorosan lehunyta, de még így is folytak belőlük a könnyek, az ő drága Qais-e meg picike öklével verte kívülről az ajtót, és sírt, hogy Baba engedje be. Baba Ajub pedig csak állt, állt, azt motyogta, bocsáss meg, bocsáss meg!, s a div lépteitől megremegett a föld, a fia felsikoltott, és a föld újra és újra megrendült, ahogy a div távozott Maidan Sabzból, míg végül eltűnt, és a föld is megnyugodott; néma csend volt, csak Baba Ajub zokogott és kérte Qais-t, bocsásson meg neki.”
Khaled Hosseini: És a hegyek visszhangozzák
(Részlet a regényből)
Felolvasom Parinak a három mondatot, amit Baba írt neki:
Azt mondják, be kell gázolnom a vízbe, ahol rövidesen megfulladok. Mielőtt nekiindulnék, ezt a parton hagyom neked. Imádkozom, hogy megtaláld, húgocskám, hogy tudd, mi volt a szívemben, amint elsüllyedtem.
Van dátum is. 2007. augusztus.
– 2007. augusztus – mondom. – Akkor diagnosztizálták először.
Három évvel azelőtt, hogy egyáltalán bármit hallottam volna Pariról.
Pari bólint, a tenyere élével megtörli a szemét. Fiatal pár gurul el előttünk tandembiciklin, elöl a lány – szőke, rózsás arcú, vékony –, mögötte a fiú – kávészín bőrű, rasztafrizurával. Néhány méterre tőlünk, a füvön tizenéves lány ül rövid, fekete bőrszoknyában; egy mobiltelefonba beszél, a másik kezével pedig egy apró, szénfekete terrier pórázát tartja.
Pari átadja a csomagot, én pedig kinyitom neki. Egy régi, bádog teásdoboz van benne, a fedelén kifakult kép: egy szakállas indiai férfi hosszú, vörös köpenyben. Úgy tartja a gőzölgő teáscsészét, mintha valami vallásos felajánlás lenne. A csésze feletti gőz már szinte teljesen elhalványult, és a köpeny vöröse is rózsaszínné fakult. Kipattintom a kis kapcsot, és felnyitom a tetejét. A dobozka tele van mindenféle színű és alakú madártollal. Rövid, tömör, zöld tollak; hosszú, fekete szárú, gyömbérszín tollak; egy barackszínű, halványlila árnyalattal, talán vadkacsatoll lehet; barna tollak, a belső szélükön sötétebb foltokkal; egy zöld pávatoll, a végén jókora pávaszemmel.
Odafordulok Parihoz.
– Te tudod, mit jelent ez?
Parinak remeg az álla, de lassan megrázza a fejét. Elveszi a kezemből a dobozkát, és belekukkant.
– Nem – feleli. – Csak azt tudom, hogy amikor mi elveszítettük egymást Abdullahhal, neki jobban fájt, mint nekem. Én voltam a szerencsésebb, mert a kicsi korom megvédett. Je pouvais oublier. Nekem még megadatott a felejtés ajándéka. Neki nem.
Kivesz egy tollat, végigsimítja vele a csuklóját; úgy nézegeti, mintha azt remélné, hogy majd életre kel és elröppen.
– Nem tudom, mit jelent ez a toll, nem ismerem a történetét, de azt tudom, hogy ezek szerint gondolt rám. E sok-sok év alatt is. Emlékezett rám.
Átkarolom a vállát, amíg csendben sír. Nézem a napfényben fürdő fákat, a folyót, ahogy elhömpölyög mellettünk, el a híd, a Pont Saint-Bénezet alatt – erről a hídról szól a gyerekmondóka. Igazából csak fél híd, mivel csak négy eredeti boltíve maradt meg. A folyó közepén véget ér. Mintha kinyúlt volna a túlpart felé, megpróbálta volna felvenni a kapcsolatot, de nem ért volna el odáig.
Aznap éjjel a szállodában ébren fekszem az ágyban, és nézem az ablakunkban lógó, nagyra dagadt holdat böködő felhőket. Kint az utcán kopognak a cipősarkak a macskakövön. Nevetés, beszélgetés. Mopedek berregnek. Az utca túloldalán lévő étteremből poharak csörgése a tálcán. Bekanyarog az ablakon, a fülembe a zongoraszó dallama.
A másik oldalamra fordulok, és nézem, ahogy Pari csendben alszik mellettem. Ebben a fényben sápadt az arca. Látom rajta Babát – egy fiatal, reményteljes Babát, olyan boldogan, amilyen régen volt; és rájövök, hogy mindig meg fogom őt találni, valahányszor Parira nézek. Ő az én vérem. És rövidesen a gyerekeit is megismerem, és a gyerekei gyerekeit – bennük is az én vérem folyik. Nem vagyok egyedül. A meglepetés erejével kap el a hirtelen öröm. Érzem, ahogy belém árad, és könny szökik a szemembe a hálától, a reménykedéstől.
Ahogy nézem az alvó Parit, eszembe jut az a játék, amit Babával játszottunk régen lefekvés előtt. A rossz álmok elkapkodása, a jó álmok ajándékozása. Emlékszem, milyen álmot adtam én mindig neki. Óvatosan, nehogy felébresszem, odanyúlok és gyengéden a homlokára teszem a kezem. Lehunyom a szemem.
Napsütötte délután van. Megint gyerekek ők, bátyó és húgocska, fiatalok, a szemük tiszta, erősek, egészségesek. Magas fűben fekszenek egy vadul virágzó almafa árnyékában. A fű langyosan simul a hátukra, a nap az arcukat simogatja, ahogy át-átvillan a virágok tömegén a fejük felett. Álmosan, elégedetten pihennek egymás mellett: a fiú feje egy vastag gyökér tetején nyugszik, a kislányé egy kabáton, amit a bátyja párnává hajtogatott neki. A lány félig lehunyt szemmel figyeli a feketerigót felettük, az ágon. Hűvös fuvallatok futnak át a leveleken, fordulnak feléjük odalentre.
A kislány odafordul a fiúhoz, az ő bátyójához, aki mindenben mindig a szövetségese; de túl közel van az arca, nem látja az egészet. Csak a homloka lefelé görbülő részét, az orra vonalát, a szempillái ívét. De nem zavarja. Épp elég öröm neki, hogy itt lehet a közelében, itt lehet vele – a bátyjával, és ahogy az álom lassan kilopja innen, úgy érzi, valami tökéletes nyugalom hulláma csap át rajta. Lehunyja a szemét. Elalszik nyugodtan: minden tiszta, ragyogó, minden együtt van.
