A márciusi ifjak nevét őrzi az utókor emlékezete, a Pilvax társaság fiataljaiét. Költők, írók, publicisták, fiatal jogászok, politikusok. Élükön azonban egy költő állt: az 1840-es évek forradalmi értelmiségének vezére, Petőfi Sándor.
A forradalmakat rendszerint az ifjúság hevülete fűti. 1848-ban sem volt ez másként
PETŐFI SÁNDOR: NEMZETI DAL
(részlet)
A magyar név megint szép lesz,
Méltó régi nagy hiréhez;
Mit rákentek a századok,
Lemossuk a gyalázatot!
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!
Hol sírjaink domborulnak,
Unokáink leborulnak,
És áldó imádság mellett
Mondják el szent neveinket.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!”
A márciusi ifjak felelős, áldozatkész értelmiségiek, irodalmárok, költők, írók, újságírók, ügyvédek voltak, akik nem kizárólag elérhetetlennek tetsző célok iránt áhítoztak. A Tizek Társasága, melynek tagjai (Petőfi Sándor, Bérczy Károly, Degré Alajos, Jókai Mór, Pákh Albert, Lisznyai Kálmán, Obernyik Károly, Pálffy Albert, Tompa Mihály és Kerényi Frigyes) és azok a százak, akik 1848. március 15-én az egyetemi előadások helyett a pesti utcákra tódultak, mind annak a nemzedéknek a tagjai, amely többre vágyott, ami megadatott, és nem érte be a korlátozott szabadság érzetével, a saját mindennapos életének, karrierjének biztosításával.
A pesti forradalom Petőfi Sándor (1823-1849) jövendölését látszott megvalósítani. Nemcsak a Nemzeti dal vált politikaformáló tényezővé, hanem a Dicsőséges nagyurak… is, amely éktelen riadalmat keltett a pozsonyi országgyűlésen, kivált azzal az álhírrel kiegészülve, hogy Petőfi negyvenezer paraszt élén készülődik Rákoson. Az akkor 21 éves Vajda János (1827-1897) tevékeny részese a márciusi események előkészítésének. 1848. március 15-én ő az események egyik vezéralakja – eszmei értelemben a Petőfi-féle polgári radikalizmus és az „európai polgárosodó művelődés” elsődlegességének következetes hirdetője. A szabadságharc időszakában íródtak buzdító dalai: A honárulókhoz (1848); Éljen a köztársaság (1849). Tompa Mihály (1817-1868) 1848 előtti költői munkásságával Petőfi egyenlőségi küzdelmeinek volt méltó társa. Később tagja a Tízek Társaságának, munkatársa a Nép Barátja című lapnak.
Petőfi ekkor írt művei harcra buzdító és győzelmet ünneplő, a köztársaságot szorgalmazó és közvetlen hatásra törő verses röpiratok, szorosan követik a forradalom ár-apályait. Még március mámoros napjaiban írta A szabadsághoz című himnuszát. Ujjongva köszönti a pákozdi győzelmet (A vén zászlótartó, 1848. október), és az újabb forradalmi hullámot (Akasszátok föl a királyokat, 1848. december), az erdélyi hadsereget és zseniális vezérét, Bem apót (Négy nap dörgött az ágyú…, 1849. április, Az erdélyi hadsereg, 1849. március), aki mellett szolgál maga is. Utolsóként fennmaradt, Szörnyű idő… kezdetű költeménye (1849. július) a végső pusztulás megrendítő látomását jeleníti meg.
A forradalom költői azonban nemcsak tollal – fegyverrel is harcoltak. Petőfi már 1848 tavaszán beállt a nemzetőrséghez, ahol katonai kiképzést s annak végeztével kapitányi rangot kapott. Ugyanebben a rendfokozatban szeptemberben átlépett a honvédséghez. A honvédseregek vereségei miatt megharagudott a szabadságharc katonai vezetésére, s áthelyeztette magát Bem erdélyi hadseregéhez. Bem a segédtisztjévé teszi, őrnaggyá lépteti elő. A költő részt vesz a téli és tavaszi erdélyi hadjárat több ütközetében, utolsó verseinek jó része is szorosan a harcokhoz kapcsolódik. Új műfajt is teremt, a csatadalokét (A nagyszombati csata, Csatadal, Föl a szent háborúra).
Degré Alajos (1819-1896) bár valamennyi irodalmi műfajban alkotott, novellái, regényei, vígjátékai jelentek meg, és voltak népszerűek, mégsem szépírói munkásságával vált elsősorban emlékezetessé. Jelentős alakja volt a múlt század negyvenes éveinek, tagja volt a Tízek Társaságának, jelen volt minden fontos történelmi eseménynél, részese volt annak az irodalmi, politikai mozgalomnak, amely a márciusi napokat megelőzte. Eseményekben gazdag, mozgalmas életét színes, eleven, élvezetes stílusban megírt emlékiratai őrizték meg. A szabadságharcból azonban nemcsak mint író és értelmiségi vette ki részét, tisztként részt vett a fegyveres harcokban, szenvedő részese volt az aradi fegyverletételnek.
VAJDA JÁNOS: SE FÖLDEM, SE HAZÁM
(részlet)
De a szegény, akinek nincs
Hazájánál kedvesebb kincs;
Ha elveszti s meg nem halna,
Hiszitek-e, hogy találna
Sírján kívül szebb hazára!?…
Vajda János költő 1848 augusztusában önkéntesen jelentkezett honvédnek. A hadi szolgálatot közlegényi ranggal kezdte és a hadnagyi rangig jutott el, amikor sérülések miatt kellett leszerelnie. A szemével állandóan betegeskedő, gyengén látó Tompa Mihály a szabadságharc idején tábori lelkész, ott volt a schwechati csatában. Arany János (1817-1882) sem bújt meg szeretett Szalontájában, 1848 novemberében két hétig táborba szállt a szalontai nemzetőrökkel Arad védelmében.
A márciusi ifjak egyik vezéralakját, Vasvári Pált (1826-1849) honvéd őrnagyként 1849 júliusában szabadcsapatával együtt felkoncolták a román felkelők. „Én is ott járok a viharos események közt, mint Plinius egykor a Vezúv hegy tűzokádásánál, a természet roppant tüneményét vizsgálva, hogy az utókornak leírja… s míg az utókorról gondoskodott, a lávatömeg őt eltemet…” – írta a fiatal tudós tanárember naplójában.
VÖRÖSMARTY MIHÁLY: SZABAD SAJTÓ
Kelj föl rab-ágyad kőpárnáiról,
Beteg, megzsibbadt gondolat!
Kiálts fel érzés! mely nyögél
Elfojtott, vérző szív alatt.
Oh, jőjetek ki, láncra vert rabok,
Lássátok a boldog, dicső napot,
S a honra, mely soká tűrt veletek,
Derűt, vigaszt és áldást hozzatok.
(1848. március 15-16)
A politikailag Széchenyihez közelálló Vörösmarty Mihály (1800-1855) 1848-ban ugyan lelkesen köszönti a forradalmat, ünnepli a szabad sajtót, de Kossuthot nem tudja követni. Költészetét a forradalom és szabadságharc időszakában csak néhány agitatív, a napi események ihlette vers jellemzi. Szabadsajtó (1848. március 15-16.) című költeménye kapcsolódik a forradalmi követelések egyik legfontosabbikához, a szabad sajtó megteremtésének igényéhez. Vörösmarty megtorpant, félt a rossz kimeneteltől. Petőfi korábban méltán lelkesedett érte, hiszen Vörösmarty korán felismerte költőtársa nagyságát és segítette érvényesülését, de mégsem tudott vele tartani, és akkor Petőfi megtagadta.
Bajza József (1804-1858) és Czuczor Gergely (1800-1866) továbblépett, ők mindenestül vállalják a forradalmat. Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc a Nagy Szótár munkálataiba temetkezve találta a költő, nyelvész, bencés szerzetes Czuczort. De már 1848 tavaszán-nyarán az egyenlőség, szabadság és testvériség jelszavát hirdette Új világi szózatában. A szeptemberi fordulat után, az udvar árulásakor írta a Riadót. Petőfi harci dalai mellett az egész szabadságharc leghatásosabb csatadala lett Czuczor forradalmi költeménye. A tüzes hangú szózat külön röplapon is megjelent, nagyhatású forradalmi indulóvá vált.
1848 mozgalmai félbeszakították Arany János nyugodt munkásságát, aki csak messziről adózhatott elismeréssel barátjának a pesti forradalomban játszott szerepéért. (Ahogy Petőfi, ő sem került be az első népképviseleti országgyűlésbe.) 1848 áprilisában írt és azon nyomban megzenésített Nemzetőr-dala ponyván is megjelent. Petőfi rábeszélésére elvállalta A nép barátja című néplap szerkesztőtársi feladatkörét mellett, maga Szalontán maradt; s bár számos cikket és költeményt irt a lapba, a tényleges szerkesztésbe nem folyhatott bele. Vívódásaira jellemző, hogy a bukott forradalmat kétféleképpen értékeli: elégikusan (Letészem a lantot, 1850) és ironikusan (A nagyidai cigányok, 1851). Az utóbbi mű arra enged következtetni, hogy Arany a magyar liberális nemesség álláspontjával rokonszenvezett: nem a forradalmi átalakulásban, hanem a lassú, szerves fejlődésben hitt.
Méltatlanul elfeledett költők és írók
„Voltak olyan évek, hogy Vas Gereben népszerűségben Jókaival vetekedett, és manapság már a nevét is alig ismerik”, olvashatjuk az Irodalmi arcképcsarnokban. Arany amellett a Vas Gereben (1823-1868) mellett dolgozott, aki ontotta a regényeket, hosszabb-rövidebb írásokat. A világosi fegyverletétel után, sok kortársához hasonlóan, a Dunán bujdosott hónapokig, amikor a sok hányattatásba belefáradva, jelentkezett Pesten, ahol elfogták. És bár Vas kiszabadult, az ügyvédi pályáról eltiltották.
– „Itt, amint veszem észre, valamennyien magyarul beszélnek! – jegyzi meg a főispán.
– Feleségem a diák szót nem érti, én meg a németet, – válaszolt a háziúr – azért csak magyarul beszélünk.
– Minő jó, hogy egy harmadik nyelv is van, melyet közösen értenek.
Meg ne botránkozzanak olvasóim, a főispán úr becsületes magyar ember, de ezelőtt ötven esztendővel alig akadt volna egy városban harminc ember, aki azt természetesnek ne találta volna, hogy okos ember rendesen diákul beszéljen, – aztán az asszonyok szinte pretendáltak maguknak annyi szabadságot, hogy ha már diákul nem tudnak, legalább németül beszélhessenek; mert nagy szégyen lett volna valamely idegen nyelvet nem tudni, ámbár ha a magunkét nem tudta valaki, azért senki sem szégyenlette el magát.
Ilyen idők is voltak Magyarországon és midőn a múlt időkről szólunk, elmondunk mindent, mert a fakó lónak fakóságát akkor látjuk meg legjobban, hogyha a pej mellé állítjuk.” (Vas Gereben: A nemzet napszámosai)
Irodalomelméleti szempontból a forradalom műfaja a próza, azon belül is a publicisztika. Író és publicista a Tízek Társaságának tagja, a márciusi ifjak egyike, Degré Alajos. A forradalom előtt a Pesti Hírlap munkatársa a márciusi ifjak egyik vezetője, az újságíró és műfordító Irinyi József (1822-1859). Ahogy a Tizenként pont kevésbé lett volna hatásos rímekbe szedve, Petőfi Nemzeti dala is veszített volna mozgósító erejéből, ha prózaíró tollán születik meg. 1848-ban a forradalmi ifjúság egyik vezére az akkor 23 éves Jókai Mór (1825-1904), ő szerkeszti és olvasta fel a 12 pontot.
Gyulai Pál (1826-1909), aki 1853-ban telepszik le a fővárosban – 1848-ban az Erdélyi Híradó szerkesztőségének tagja, a kolozsvári forradalmi ifjúság egyik vezetője – a szabadságharc után több versben gyászolta a nemzet bukását, tiltakozott az önkény és elnyomás ellen. Vajda mindvégig frissen őrizte 1848 szellemét, de ő sohasem volt jelen az élő irodalomban: jelentőségét csak halála után fedezték fel. A kortárs regényíró, Kemény Zsigmond (1814-1875) Forradalom után című, 1850-ben kiadott röpiratában 1848-1849 tényleges ellentmondásait nagyította fel.
PETŐFI SÁNDOR: ADORJÁN BOLDIZSÁRHOZ
(részlet)
Föl, föl, barátom, drága minden perc,
A föld futócsillagjai vagyunk,
Csak addig élünk, míg leszaladunk;
Maholnap a bíró előtt lehetsz.
Föl, föl, barátom, illeszd össze lantod,
Leheld beléje búbánatodat,
Hisz a költő, ha a legfájóbb hangot
Sohajtja, akkor a legboldogabb.
Dalold el mind, mivel szived teli,
S minden hang, amely ajkadon kijő,
Lelked darabja légyen… oly dicső
Kín és gyönyör között elvérzeni!
A forradalom költői között kevésbé ismert az 1817. november 17-én Sárosmagyarberkeszen, Szatmár vármegyében született Medgyes Lajos (1817-1894). A kilencgyermekes dési pap 1846-ban Nemzeti dalt ír. Ünnepélyes szózatában lehetetlen föl nem ismerni a Petőfivel rokon szemléletet: „Ősének lelkét híja vissza, / S forrjon eggyé minden magyar: / A bátrakhoz leszáll az Isten, / S meglesz a dicső diadal.”
Az 1848-1849-es magyar szabadságharc egyik elfeledett költője a gömöri Adorján Boldizsár (1820-1867), aki költő, író és ügyvéd Pesten, majd a szabadságharc után törvényszéki ülnök volt Rimaszombatban. Tehetsége a szabadságharc előtt bontakozott ki, méltányolták kortársai, Vörösmarty verset írt hozzá, Petőfi pedig költői levelet.
Kevesen ismerik Heilprin Mihályt (1823-1888), aki nemcsak tizennyolc nyelv tudásával bírt, de az első névvel is ismert magyar zsidó költő lett. 1842-ben költözött szüleivel Magyarországra a lengyelországi Piotrkówból: négyévi itt-tartózkodás után már magyarul verselt. A fiatal könyvkereskedő 1848 márciusában lépett be a miskolci őrseregbe, s lelkesítő, mozgósító költeményt is írt a forradalom miskolci híreire Nemzeti őrdal címmel. (Kiss József, a kiváló Petőfi-kutató hívta fel a figyelmet, hogy Heilprin Mihály Nemzeti őrdala Petőfi Nemzeti dalának közvetlen, szövegszerű hatását is mutatja. Heilprin volt a Köztársasági dalok című, forradalmi verseket tartalmazó kötetke szerzője is 1849 tavaszán. 1856-ban végül Amerikában kezdett új életet, és Philadelphiában könyvkereskedést nyitott; később tanító lett New Yorkban.
Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc folklórja szinte kimeríthetetlenül gazdag. ne csak a Kossuth-nótákra gondoljunk, „A nép költésébe szövi mind azt, ami őt érdekli: dalol, mesél róla, de érintetlenül nem hagyja – írja Kálmány Lajos. – Azt állítani, hogy a magyart hazája sorsa nem érdekli, nem lehet, sőt, ha a népköltésébe beletekintünk, azt látjuk, hogy nagyon is kizárólag érdekli: megénekli csatáit, dalában megsiratja elesett bajtársait s mi több: dalt zeng azoknak sorsáról, kik arra vannak híva, hogy védjék a hazát…”
A forradalom sikere, majd a szabadságharc elvesztése nyomot hagyott minden résztvevőn. Vahot Imrét (1820-1879) írót, a 19. századi irodalmunk egyik színes egyéniségét, a Pesti Divatlap szerkesztőjét és kiadóját is elfogták, majd rövid időre bebörtönözték. A szabadságharcig számos nyílt, akár párbajig elmenő vitában résztvevő Vahot szófukarrá vált társaságban. Mikszáth így írt róla: „Nagyon jellemző az, hogyha dicsekedni akart, mindig azt hozta föl: – Én neveltem fel Petőfi Sándort. Azért éltem én. Az az én dicsőségem. A sors engem választott ki eszközül arra. Petőfi sohasem lett volna az nélkülem, amivé lett.”
Kevesen tudják ma, ki volt Obernyik Károly (1814-1855) író, noha benne tisztelhetjük a magyar társadalmi dráma egyik megteremtőjét, és nemcsak Petőfi Sándor barátját, de a Tizek Társaságának tagját is. Obernyik kényes, tabutémának tekinthető kérdéseket mert feszegetni: „De miképp jutott volna ez oly gazdagoknak eszökbe? Miért törődtek volna egy emberrel – egy paraszttal, ki akármely míveltség fokán is csak szolga marad?”, teszi fel például a kérdést Főúr és pór című szomorújátékában.
