„A vágy, hogy valami tökéletesre találjon, a modern európai emberben éppannyira elementáris, éppannyira lebírhatatlan és elfojthatatlan, mint gyanakvása mindazzal szemben, ami tökéletes.” Krasznahorkai László hatvan éves.
Krasznahorkai László Kossuth-díjas magyar író, a Digitális Irodalmi Akadémia és a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagja, 1954. január 5-én született Gyulán, Magyarországon. Életműve, bár még nem lezárt, de már most tudjuk, hogy teljes, minden sora élvezet. Első írása a Mozgó Világban jelent meg 1977-ben, Tebenned hittem címmel. 1982-től szabadfoglalkozású író.
Először 1987-ben hagyhatta el a kommunista Magyarországot, Nyugat-Berlinben töltött egy évet a DAAD vendégeként. A szovjet rendszer összeomlása óta állandóan változtatja lakóhelyeit. Gyakran tér vissza Németországba és Magyarországra, de hosszabb-rövidebb időket töltött és tölt Franciaországban, Spanyolországban, az Amerikai Egyesült Államokban, Angliában, Hollandiában, Olaszországban, Görögországban, Kínában és Japánban. Jelenleg Berlinben és Pilisszentlászlón él.
Műveit elismeréssel fogadták a kritikusok az Egyesült Államoktól Japánig. Susan Sontag „az apokalipszis Gogolt és Melville-t idéző magyar mesterének” nevezte Krasznahorkait, W.G.Sebald pedig így ír róla: „Krasznahorkai víziójának univerzalitása a Holt lelkeket író Gogoléval rokon, s a kortárs irodalommal kapcsolatos minden kétségünket eloszlatja.” 1993-ban megnyerte az év legjobb könyvének díját, a Bestenliste-Preis-t Németországban Az ellenállás melankóliája című regényéért. 1996-ban a Wissenschaftskolleg zu Berlin vendége volt. A Háború és háború c. regényének írása közben több éven át keresztül-kasul utazta Európát. A mű megírásában legnagyobb segítségére Allen Ginsberg volt, akinek New York-i lakásában hosszabb ideig lakott, s akinek baráti tanácsai sokban segítették a könyv létrejöttét.
1990-ben töltött először hosszabb időt Kelet-Ázsiában, akkori élményeiről Mongóliában és Kínában Az urgai fogoly és a Rombolás és bánat az Ég alatt című regényében számolt be. Attól kezdve többször visszatért Kínába. 1996-ban, 2000-ben és 2005-ben 6-6 hónapot töltött Japánban, Kiotóban. Ennek egyik dokumentuma az Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó című könyve.
1985 óta filmrendező barátja, Tarr Béla szinte kizárólag az ő könyveiből, illetve forgatókönyveiből készíti filmjeit, köztük a világhírű Sátántangót és a Werckmeister harmóniákat.
Számos díj kitüntetettje, köztük tulajdonosa a legmagasabb magyar állami díjnak, a Kossuth-díjnak is. Tagja a Digitális Irodalmi Akadémiának és a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiának. 2008-ban S.Fischer vendégprofesszor volt a berlini Freie Universität-en. 2010 júniusában Berlinben a néhány évvel ezelőtt alapított Brücke-Berlin-díjat kapta meg a Seiobo járt odalent című művéért.
Műveit több mint húsz nyelvre fordították le, egyike a legismertebb magyar íróknak külföldön is. Jelenleg Berlinben és Pilisszentlászlón él. (Magvető Kiadó)
Háború és háború a 60. évfordulóra
A Háború és háború első teljes kiadása, benne a Megjött Ézsaiás című levéllel.
A Háború és háború főhőse egy vidéki levéltáros, Dr. Korin György, aki munkahelyén váratlanul egy különös kéziratra bukkan. Nem tudni, ki írta a szöveget, a keletkezés idejéről is csak találgatni lehet, de a tartalma fokról fokra, egyre jobban rabul ejti Korint. Négy férfiról van benne szó, akik a világtörténelem különböző fordulópontjain bukkannak föl, hol Krétán, hol Velencében, hol Kölnben, és mindig menekülniük kell a háború, a rombolás elől. A levéltárost olyannyira a hatalmába keríti az ismeretlen szerző elbeszélése, hogy úgy érzi, neki is menekülnie kell: mentenie és a világgal megismertetnie a titokzatos szöveget. Elhagyja otthonát, pénzzé teszi mindenét, és repülőjegyet vesz New Yorkba, a ,,világ közepébe”. Azt reméli, ott megtalálja a megoldást a kézirat rejtélyére, az értelmére és a saját életére is.
A Háború és háború először 15 éve jelent meg. Azóta az ezredvégből századelő lett, a világ közepén New Yorkban pedig már nem azok a tornyok állnak, hanem a Ground Zero; a regény bábeli összefüggései, jelenprofetikus mondatai pedig folyamatos jövőidőnkben még aktuálisabbak. A mostani kiadás tartalmazza Krasznahorkai László Megjött Ézsaiás című levelét, mely eredetileg bejelentette ezt a regényt. Az idő átzökkent: az író akkori előzetes üzenete így lesz ennek a csodálatos regénynek a nyitánya.
Megjelent Krasznahorkai László hatvanadik születésnapjára.
Krasznahorkai László: Háború és háború
(részlet)
I. A mennyország szomorú.
Mint egy égő ház
Már nem érdekel, hogy meghalok, mondta Korim, majd hosszú csend után egy közeli bányatóra mutatott: – Azok ott hattyúk?
Hét gyerek fogta körül a vasúti felüljáró közepén, félkörben, guggolva, a korlátnak szinte nekiszorítva őt, éppen úgy, mint egy félórával ezelőtt, amikor megtámadták, hogy kirabolják, pontosan úgy, csak hát mostanra már senki nem akarta se megtámadni, se kirabolni, hisz nyilvánvalóvá vált, hogy a kiszámíthatatlan következmények miatt az effélét, mint ő, megtámadni és kirabolni ugyan lehet, de nem érdemes, mivel valószínűleg tényleg nincsen semmije, amije viszont van, az meg beláthatatlan teher, így aztán, mikor ez – Korim kusza, viharos, de a számukra „tulajdonképpen rohadtul unalmas” monológjának egy bizonyos pontján – lassan eldőlt, nagyjából azon a ponton különben, ahol az fejének az elvesztéséről kezdett beszélni, akkor nem álltak fel, nem hagyták ott, mint egy bolondot, hanem maradtak úgy, ahogy voltak, és azért, amiért jöttek, félkörben, guggolva, mozdulatlanul, mert közben lassan rájuk esteledett, mert az alkonyat ipari csöndjében leereszkedő sötét elnémította őket, s mert ez a rezzenetlen, szótlan állapot fejezte ki amúgy is a legmélyebben figyelmüket, melynek, hogy Korim kiúszott belőle, egyetlen tárgya maradt csupán: a sínek odalent.
Nem kérte senki, hogy beszéljen, azt akarták, hogy adja oda a pénzt, ennek ellenére ő nem adta oda, hanem azt mondta, nincsen, és beszélt, előbb akadozva, később gördülékenyebben, végül leállíthatatlanul, de beszélt, és jól láthatóan azért, mert megijedt a hét gyerek szemétől, vagy ahogy aztán saját maga fedte fel: mert a gyomra 7. o.összerándult a félelemtől, és neki, mondta, ha a gyomrát a félelem elkezdi szorítani, feltétlenül beszélnie kell, sőt mivel nem múlt el ez a félelem, mert nem lehetett tudni, van-e náluk fegyver, egyre jobban belesodródott ebbe a beszédbe, azaz egyre inkább belesodródott abba, hogy mindent elmeséljen nekik, mindent végre, valakinek, hiszen amióta titokban – és az utolsó pillanatban! – nekiindult „a nagy útnak”, mint nevezte, azóta nem váltott szót senkivel, egyetlen szót sem, mert túl veszélyesnek ítélte, meg nem is nagyon lett volna kivel, minthogy útközben olyannal nemigen akadhatott össze, aki ártatlan lett volna, vagy akitől nem kellett tartania, tudniillik neki senki nem volt elég ártatlan, és neki mindenkitől tartania kellett, mert ő, mondta még az elején, mindenkiben ugyanazt az embert látja, azt, aki közvetlenül vagy háttérszerűen, de kapcsolatban áll az üldözőivel, valamilyen közeli vagy távoli, de kétségbevonhatatlan összeköttetésben azokkal, akik szerinte minden lépéséről tudnak, csak épp ő a gyorsabb, mesélte később, „legalább egy fél nappal” mindig gyorsabb, mint azok, viszont az időpontok és a helyszínek futó győzelmeinek áraként: tényleg egyetlen szót sem senkivel, csak most, félelemből, a félelem természetes nyomása alatt életének egyre fontosabb területeire térve, bizalmas és egyre bizalmasabb, mély és egyre mélyebb betekintést adva így, hogy megvesztegesse ezzel, hogy maga felé fordítsa őket, hogy támadóiból egész egyszerűen kimossa a támadót, s hogy meggyőzze mind a hetet: valaki itt nem pusztán megadta magát, hanem ezzel a megadással támadóinak szinte elébe sietett.
Kátrányszag volt a levegőben, émelyítő, átható, tömény kátrányszag mindenütt, és ezen nem segíthetett az erős szél sem, mert ez a szél, mely egyébként már csontig átjárta őket, ezt a szagot csak felcsapta és körbekergette, de nem tudta kicserélni másra, hiszen az egész környéken, kilométereken át, s főleg itt, a keletről beérkező és rögtön legyezőélekként szétfutó sínek torkolata meg a hátuk mögül idelátszó rákosrendezői teherpályaudvar között, ebből volt a levegő, ebből a kátrányszagból, amelyről aztán végül is elég nehezen lehetett megmondani, hogy a lecsapódott korom meg füst, a száz- és százezer átdübörgő szerelvény, a szennyes talpfák, zúzalékkövek és a sínek acéljának szaga mellett mi mindent foglalt még össze, ám kétségkívül nem csupán ezeket, hanem más, rejtettebb, épp csak körülírható vagy 8. o.egyenesen megnevezhetetlen elemeket is, köztük az emberi hiábavalóságnak azt az irdatlan terhét bizonyosan, amit abban a száz- és százezer szerelvényben errefelé hordott át az innen, a felüljáró magasából nézve végképp ijesztő céltalansággá egybeállt milliónyi hánytató akarat, mint ahogy bizonyosan táplálta a kietlenségnek, az elhagyatottságnak, a kísérteties, üzemi dermedtségnek az a lebegő szelleme is, mely évtizedek alatt záródott rá lassan erre a tájra, s amelyben Korim igyekezett most elhelyezni önmagát, ő, aki menekültében eredetileg – észrevétlenül, gyorsan, hangtalanul – csak át akart menni a túloldalra, hogy folytassa útját a város feltételezett középpontja felé, most meg, mondhatni, be kellett rendezkednie a világnak ezen a huzatos, hideg pontján, megkapaszkodnia – korlát, járdaszegély, aszfalt, fém – a szemmagasságból jelentősebbnek tűnő, amúgy persze véletlen részletekben, hogy így azután egy vasúti felüljáró, ez itt pár száz méterre a rákosrendezői teherpályaudvar előtt, a világ egy nem létező szeletéből a világ egy létező szeletévé, új életének, vagy mint maga fogalmazott később, „ámokfutásának” egyik fontos korai állomásává váljon, egy felüljáró, amin különben, ha nem tartóztatják föl, csak vakon átsiet.
Hirtelen kezdődött, nem volt felvezetés, sejtelem, előkészület, ráfutás, pontosan a negyvennegyedik születésnapjának egy adott pillanatában csapott le rá a felismerés, és rögtön iszonyú fájdalmasan, éppen úgy, ahogy ők heten csaptak le rá itt a felüljáró közepén az előbb, mondta, éppen olyan váratlanul és előre megjósolhatatlanul, ült egy folyóparton, ahol különben is néha, mert nem volt kedve hazamenni az üres lakásba pont a születésnapján, ült, és tényleg hirtelen, beléhasított, mesélte, hogy szent isten!, semmit nem ért az egészből, hogy jaj, jaj, jaj, semmiről semmi fogalma nincs, hogy Jézus Mária, nem érti a világot, és már attól megrettent, hogy így fogalmazódik meg benne a dolog, a közhelynek, a banalitásnak, az émelyítő naivitásnak ezen a színvonalán, de hát erről volt szó, mondta, egyszeriben borzasztó ostobának látta önmagát negyvennégy évesen, egy üres, buta hólyagnak, ahogy negyvennégy éven át értette a világot, miközben pedig, látta be akkor ott a folyónál, nemhogy nem értette, hanem egyáltalán nem értett semmit az egészből, amiből az volt a legrosszabb, hogy negyvennégy éven át azt hitte, érti, holott nem értette, ez volt a legrosszabb azon 9. o.a születésnapi estén, egyedül a mellett a folyó mellett, a legrosszabb, mert ráadásul ezzel a felismeréssel nem járt együtt az, hogy na, akkor viszont most már érti, mivel nem egy új tudást kapott ezzel cserébe azért a másikért, hanem valami ijesztő bonyolultságot, ha ettől kezdve a világra gondolt, márpedig azon az estén iszonyú mélyen gondolt a világra, és gyötörte magát, hogy megértse, de nem ment, csak egyre áttekinthetetlenebb lett az a bonyolultság, már az volt az érzése, hogy annak a világnak, amelynek a megértésével annyira kínozza magát, ez a bonyolultság az értelme, hogy a világ tehát azonos a saját bonyolultságával, már éppen itt tartott, és nem adta fel, amikor pár napra rá észrevette, hogy valami baj kezd lenni a fejével.
