„Nyugtalan, szüntelen változásra kész dolgok milliárdjait látta, ahogy kezdet s vég nélkül zajlik köztük egy szigorú párbeszéd…” Krasznahorkai László e korai írásában egy lírikus kíméletlen pontosságával rajzolja meg a mindennapok valóságának hiábavalóságát.
Krasznahorkai László: Az ellenállás melankóliája
Az 1989-ben megjelent Az ellenállás melankóliája a magyar regényíró első angolra lefordított műve. Egy névtelen, elszegényedett magyar városka teljesen felbolydult, amkor egy téli este megérkezik a vándorcirkusz, és vele egy óriási bálna kiszáradt teteme. Miután a kiállítási tárgyat lerakják a főtéren, végigfut a városon a gyanakvó pletyka és a paranoia hulláma, am végül is lázadásba és erőszakba torkollik. A bálna azonban csak a trójai faló szerepét játssza.
„Okosnak lenni ugyanakkor, józanul megítélni, hogy mi várható, igazán nem volt könnyű, mert akárha a levegő örökállandó összetételében történt volna hirtelen egy alapos, ám kimutathatatlan módosulás, a maga megközelíthetetlenségében mindeddig hibátlanul működő, megnevezhetetlen elv, mely forgatja, ahogy mondani szokás, a világot, s aminek egyetlen nyoma éppenséggel ez a világ, mintha egyszeriben veszített volna az erejéből, s emiatt aztán a veszély bizonyosságának gyötrő tudatánál is tűrhetetlenebbnek bizonyult az a közös előérzet, hogy hamarosan bármi megtörténhet, és pontosan ez a „bármi”, a gyöngülésében mutatkozó törvény volt nyugtalanítóbb minden személyes szerencsétlenségnél, s fosztotta meg egyre inkább az embereket a hűvös mérlegelés lehetőségétől.”
A színfalak mögött a Herceg, egy rútul eltorzult törpe elrendelte, hogy pusztítsák el a várost, ő pedig nagy szakértelemmel manipulálja a rettegés és nihilizmus állapotába került városlakókat. Az esztelen agresszió ellen ketten vesziik fel a harcot, Valuska, egy naiv fiatalember, afféle falu bolondja, és pártfogója, Eszter úr, egy fura alak, akinek az a rögeszméje, hogy visszaadja a zongorának „eredeti” harmóniáját, amelyben matematikailag tiszta hangközök vannak.
„Két lábra állás és fölegyenesedés, kedves barátom, ezek hát csúfos történetünk jelképes kezdőpontjai, s őszintén szólva már nem reménykedem benne – rázta meg szomorúan a fejét Eszter –, hogy valami méltóbbal leszünk képesek befejezni, hisz még azt a csekélyke esélyt is rendre eljátsszuk itt, ami megadatik, példának okáért a holdutazást, mely annak idején, mint komoly útmutatás egy ízléses búcsúra, mély hatást gyakorolt rám, ám hamarosan, Armstrongék, majd a többiek visszatérése után, be kellett látnom, hogy a felcsillanó ábránd csalóka, várakozásom hiábavaló, mert minden egyes – amúgy lélegzetelállító – próbálkozásnak megvolt az a sajátos szépséghibája, hogy a kozmikus megfutamodásnak ezek az első úttörői, előttem teljességgel érthetetlen okból, leszálltak ugyan a Holdra, fölfogták, hogy az már nem a Föld, mégsem maradtak ott.”
A végtelenül különös, nyugtalanító, aprólékosan részletezett mű kiváló gazdasággal ábrázolja a hangokat. A hosszú árnyak, a fogcsikorgató hideg és baljós suttogások regénye ez, émelyítően sűrű prózában előadva. Lehet, hogy a regény a keleteurópai felkelések allegóriája, lehet, hogy elmélkedés a népi kultúráról és az alakulófélben levő társadalmi tudatosságról. Lehet, hogy kísérlet a gótikusnak a giccs karmaiból való kimentésére, és lehet, hogy mindez együtt és még ennél is sokkal több.
Krasznahorkai László: Az ellenállás melankóliája, Magvető Kiadó, 1989, 2018
