”Ha az utcát akarod fotózni, akkor érezned kell az utcát, és ehhez nincs szükséged a nyelvre.” – mondja Juan Manuel Sanchez, spanyol fotográfus, akitől választ kapunk arra, miért választotta Budapest aszfaltját, hogyan látja egy fotós szeme a fotózás világát. – Zsemlye Flóra interjúja
Láttam egy furcsa lényt az utcán. Két fényképezőgép, egy hátizsák és egy állvány lógott rajta, a szeme ide-odajárt, mintha folyamatosan keresne valamit. Összegyűrt BKV jegy és dohánytörmelék hullott ki a kabátzsebéből. Úgy ismeri Budapestet, mint a tenyerét. Ő Juan Manuel Sanchez spanyol fotós, aki megnyerte a „Magyarness” című fotópályázatot.
Mesélj erről a pályázatról!
Egy évet töltöttem a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen, mint cserediák, az egyetem hirdette meg a pályázatot az Európa Ponttal együtt. Amint megérkeztem Magyarországra, elkezdtem fotózni, jártam az utcákat és gyakorlatilag dokumentáltam az érzéseimet az itteni légkörről. Az csak később derült ki számomra, hogy a díjjal egy utazást és egyben akkreditációt is nyertem a Karlovy Vary-i filmfesztiválra.
Hogy érezted magad, amikor beültél a MOME padjai közé?
Először azt hittem, hogy képtelen leszek bármilyen kapcsolatot kialakítani a diákokkal és a tanárokkal, hogy a nyelvi nehézségek miatt lehetetlen lesz majd mély beszélgetésekben részt vennem. Gyenge angol nyelvtudásom miatt az első hetekben alig értettem valamit. Közben az is furcsa volt, hogy az egyetem tanulói nagyon fiatalok hozzám képest, és a stílusuk is egészen más. A magyarok másképp gondolkoznak, ha fotózásról van szó. Inkább művészi szempontból közelítik meg a témát: létrehoznak, kreálnak. Nálunk a hangsúly a képek dokumentum jellegén van. A tanárokkal való találkozás kellemes meglepetésnek bizonyult. Spanyolországban, ha az órának vége, a tanárok leteszik a könyvet és hazamennek. A MOME-n bármikor lehetett zaklatni, kérdezni a tanárokat. Egy-egy projekt kezdeti stádiumában olyan dolgokra mutattak rá, olyan részletekre hívták fel a figyelmemet, amelyek segítettek megtalálni azt az utat, amelyben kényelmesen éreztem magam. Úgyhogy idővel rájöttem, nem számít a nyelv, ha tudod, hogy a másik mit gondolhat, mit érezhet. Ugyanez van a fotózásnál is. Ha az utcát akarod fotózni, akkor érezned kell az utcát, és ehhez nincs szükséged a nyelvre.
Nézd meg itt Juan Manuel Sanchez fotóit
Hogy kerültél Magyarországra?
Mint minden normális diák, én is kihasználtam azt a lehetőséget, hogy az egyetem támogatásával utazzak. Több ország közül választhattam, s nagyon vonzott az a tény, hogy egyáltalán nem ismerem Magyarországot. A másik, ami miatt úgy döntöttem, hogy idejövök – ez tetszeni fog neked – az, hogy engem az apám, gyerekkorom óta egyszerűen „magyarnak” hívott. Aminek tulajdonképpen semmi értelme nem volt, nem is járt itt soha. De az ő sajátos szótárában a magyar ember az bohém, nincsenek hivatalos papírjai és szabadon él. Nekem ez így elég is volt ahhoz, hogy körülnézzek itt.
Ehhez képest mit tapasztaltál itt?
Rengeteg bolyongó embert látok itt. Spanyolországban az utcán beszélgetnek, zenélnek. Itt pedig lézengenek, vagy csak egyik pontból igyekeznek a másikba. Néha egészen különös dolgokat is látni. Egyik este, amikor sétáltam hazafelé, azt vettem észre, hogy két srác megpróbál betuszkolni egy hatalmas fehér léggömböt egy kocsi hátuljába. A magyaroknak ez az abszurd humora arra emlékeztet, amit otthon látok a vidéki városokban. Az itteni fényekhez hasonlót viszont nem láttam még sehol. Olyan mintha egy másik bolygón lennék. Más a kontraszt, és ettől más témák is kerülnek előtérbe.
Miért kezdtél fotózni?
Érettségi után filmkészítést tanultam, de abbahagytam, mert nem érezte, hogy hasznos lenne számomra. Akkor az egyik barátommal nyitottunk egy tetováló szalont, de jött a gazdasági válság, és be kellett csuknunk. Felmentem az internetre, épp aznap volt az egyetemi felvételi beadási határideje, gondoltam, biztosan találok valami érdekeset. És így is lett. Mindjárt az első évben megkaptam a fotózástól mindazt, amit a vizuális kommunikációról tudni akartam, és amit a filmezésben nem találtam.
Nézd meg itt Juan Manuel Sanchez fotóit
Akkor vált biztossá számomra, hogy maradok a fotózásnál, amikor hosszabb időt eltöltöttem fiatalok között, és fotóztam a mindennapjaikat. A témáról az egyik tanáromtól hallottam. Valenciától 10 km-re van egy iskola a tenger mellett. Amikor a spanyol kormány a foci VB miatt építkezésekbe kezdett, a homok természetes mozgása ezen a partszakaszon megváltozott. Az iskola eredetileg 300 méternyire volt a tengertől, de a part szépen lassan eltűnt, és a hullámok egészen az iskoláig elértek, s emiatt be is kellett zárni. Hátrányos helyzetű gyerekek jártak ide, mozgássérültek, down kórosok, szellemileg sérültek. Négy hónapon keresztül jártam oda, s eleinte a személyes véleményemet akartam megmutatni a képekkel, azt a felszabadult hangulatot, amit az iskola falai között találtam. De a fényképek teljesen átvették az irányítást, arra ösztönöztek, hogy próbáljam megfogalmazni, miért elszigetelten élnek ezek a gyerekek.
Hogyan találnak meg ezek a témák?
Én találom meg őket a kíváncsiságom és a félelmeim révén. Általában azokba a projektekbe vágok bele, amelyektől tartok vagy kényelmetlenül érzem magam bennük – valamiért ezek vonzanak. Budapesten több olyan tervem is volt, amiből nem lett semmi. Például akartam egy sorozatot készíteni a Nyugati-aluljárós kurvákról és stricikről. Bementem a mosdóba és elkezdtem kérdezgetni az ott dolgozó srácot. Először nagyon barátságosan válaszolt a kérdéseimre, de egyszer csak megjelent négy férfi, és minden indoklás nélkül, szótlanul kitessékeltek. Jobbnak láttam nem erőltetni a történetet.
Innen hova készülsz?
Remélem egy nap meg tudok majd élni a képeimből. A dokumentumfotózásból szinte lehetetlen, nem is ismerjük pontosan a célközönséget. Van több tervem is, amit szeretnék megvalósítani, de most hazamegyek Spanyolországba pénzt keresni, aztán ha lesz újra lehetőségem, folytatom a felfedezéseket Budapesten, korántsem nem merítettem ki az összes lehetőséget, ami a magyar témákat illeti.
Zsemlye Flóra
