„Mi lenne, ha ezeknek a kedves embereknek az ön édes cége áruján kívül még valami mást is ajánlana? Nem áruról lenne szó, hanem róluk magukról, ezekről a választékos modorú, udvarias, jó emberekről…”
Ladislav Fuks, a Mundstock úr és a Hullaégető című regények szerzője 1923. szeptember 24-én született Prágában és 1994. augusztus 19-én halt meg.
Filozófiát tanult, majd néhány éveig a prágai Nemzeti Galériában dolgozott. Első regénye, a Mundstock úr (Pan Theodor Mundstock) 1963-ban jelent meg. Műveiben folytatta a prágai abszurd és tragikus irodalom hagyományai.
Ladislav Fuks a legismertebb kortárs cseh író egyike, világirodalmi rangú alkotó. Művei röviddel megjelenésük után minden világnyelvre és sok kisebb nyelvre is lefordították.
Giovanni Papini szerint: „A sátán akkor a legravaszabb, amikor azt állítja magáról, hogy nincs.” Ez a könyv mottójául szolgáló idézet tökéletesen jelzi ennek a kitűnő regénynek a szellemét és a mondanivalóját.
A főszereplő Kopfrkingl úr maga a megtestesült jóság és a megtestesült gonoszság. A két Kopfrkingl úr közötti áthidalhatatlan ellentétet Fuks a pszichológiai horror maga teremtette sajátos eszközeivel hidalta át.
A könyv arról szól, hogyan lettek példás polgárokból tömeggyilkosok, s a józan életűekből őrjöngő fanatikusok. Mondanivalója – sajnos – elévülhetetlen.
Ladislav Fuks: A hullaégető
A sátán akkor a legravaszabb, amikor azt állítja magáról, hogy nincs.
Giovanni Papini
1.
ELSŐ FEJEZET
– Gyöngédem – mondta Karel Kopfrkingl úr szép, fekete hajú feleségének a ragadozók pavilonjának küszöbén, miközben az enyhe tavaszelői szellő meglengette haját -, hát megint itt vagyunk. Itt ezen a drága, áldott helyen, ahol tizenhét évvel ezelőtt megismerkedtünk. Vajon emlékszel-e még, Lakmé, ki előtt álltunk akkor? – És amikor Lakmé bólintott, Kopfrkingl úr lágyan a pavilon mélye felé mosolygott, és azt mondta: – Igen, ott, az előtt a leopárd előtt. Gyere, odamegyünk és megnézzük. – És amikor aztán átlépték a pavilon küszöbét, és az állati kipárolgástól fülledt levegőben a leopárdhoz mentek, Kopfrkingl úr így szólt:
– Azt hiszem, Lakmé, hogy ez alatt a tizenhét év alatt semmi sem változott itt. Nézd csak azt a kígyót ott a sarokban, akkor is ott volt – mutatott a kígyóra, amelyik a sarokban egy faágról a ketrec előtt álló fiatal, rózsás arcú, fekete ruhás lányt nézte -, akkor, tizenhét évvel ezelőtt csodálkoztam, miért tettek egy kígyót a ragadozóházba, ha a kígyóknak külön pavilonjuk van… és nézd csak, ez a korlát is… – mutatott a leopárd ketrece előtt húzódó korlátra, aztán egyszerre csak szemtől szembe találták magukat a leopárddal, és megálltak.
– Minden olyan, mint tizenhét évvel ezelőtt – mondta Kopfrkingl úr -, csak talán ez a leopárd nem. Az akkori már alighanem megtért az Úrhoz. A nyájas természet már bizonyára régen megszabadította állati béklyóitól. Látod, drágám – folytatta, a leopárdot figyelve, amely a rács mögött hunyorgott -, folyton a nyájas természetről, az irgalmas sorsról, a jóságos Istenről beszélünk… másokat bírálunk, és ítélkezünk fölöttük, szemükre vetjük ezt meg azt… hogy gyanakvók, rágalmazók, irigyek, és tudom is én, mit még, de hogy milyenek vagyunk mi, hogy mi nyájasak, irgalmasak, jók vagyunk-e… nekem mindig az az érzésem, hogy borzasztó keveset teszek értetek. Az a cikk a mai újságban arról a férfiról, aki megszökött a feleségétől és a gyerekeitől, hogy ne kelljen róluk gondoskodnia… borzalmas. Mihez kezd most az a szegény asszony a gyermekeivel? Talán akad valami törvény, amelyik megvédi. Legalább a törvényeknek kellene védeniük az embereket.
– Biztosan van olyan törvény, Roman – felelte Lakmé halkan -, biztosan nem hagyják, hogy az az asszony a gyerekeivel együtt éhen haljon. Te magad mondod, hogy rendes, emberséges országban élünk, ahol igazság és jóság uralkodik, hiszen te magad mondod ezt. És nekünk… – folytatta mosolyogva – nincs rossz dolgunk, Roman… Jó fizetésed van, szép nagy lakásunk, nyugodtan ellátom a háztartást, gondoskodom a gyerekekről…
– Nincs rossz dolgunk – mondta Kopfrkingl úr -, és ez a te érdemed. Mert volt hozományod. Mert a boldogságos anyád támogatott bennünket. Mert támogat bennünket a slatiòanyi nagynénid, akit, ha katolikus volna, halála után az egyház szentnek nyilvánítana. De mit tettem én? Talán csak a lakásunkat rendeztem be, és bár a lakásunk szép, mégis ez minden, amit tettem. Nem, drágám – rázta meg a fejét Kopfrkingl úr, és a leopárdra nézett -, Zinácska most tizenhat éves, Milivoj tizennégy, ez az a kor, amikor a legtöbb pénzbe kerülnek, és nekem gondoskodnom kell rólatok, ez szent kötelességem. Találtam módot rá, hogy gyarapítsam a mellékkeresetemet. – És amikor Lakmé szótlanul ránézett, feléje fordította arcát, és így szólt:
– Ügynököt fogadok, és neki adom a jutalékom harmadrészét. Az ügynök Strauss úr lesz. Segítek rajtatok, mennyei, és rajta is. Rendes ember, az élete megrázó volt, majd elmesélem; s ki ne segítene egy jó emberen? Meghívjuk az Ezüst tokba.
Lakmé a férjéhez simult, szeme mosolygott, miközben figyelte a leopárdot, ahogy egyre csak hunyorog a rács mögött, mint egy nagy, jóságos kutya, Kopfrkingl úr is a leopárdot nézte, és a szeme mosolygott. Aztán megszólalt:
– Látod, gyöngédem, milyen finom érzésűek az állatok. Milyen kedvesek, ha az ember közel tud férkőzni hozzájuk, és megpróbálja beleélni magát szomorú, zárkózott lelkükbe. Hány rossz ember válna jóvá, kedvessé, ha akadna valaki, aki megértené, aki együtt érezne vele, aki egy kicsit megsimogatná szomjas lelkét… hiszen talán minden embernek szüksége van szeretetre, talán még a prostitúciót üldöző rendőrségnek is szüksége van szeretetre, a rossz emberek csak azért rosszak, mert soha senki sem adott nekik egy kis szeretetet… Ez a leopárd már más, mint az a tizenhét évvel ezelőtti volt, de ez is felszabadul, ha egyszer eljön az ideje. Neki is fölnyílik a szeme, ha majd lehullik körülötte a fal, és beragyogja a fény, amelyet ma még nem érzékel. Kapott ma tejet a csodaszép? – kérdezte, és a macskájukra gondolt, és amikor Lakmé bólintott, Kopfrkingl úr egy utolsót mosolygott a leopárdra, és aztán az állati kipárolgástól fülledt levegőben elindultak lassan a kijárat felé, otthagyva a leopárdketreccel együtt azt a drága, áldott helyet, ahol tizenhét évvel ezelőtt megismerkedtek, s Kopfrkingl úr egy pillantást vetett a sarokba, ahol a kígyó a faágról még mindig a ketrec előtt álló rózsás arcú, fekete ruhás lányt nézte, és megjegyezte: – Különös, hogy egy csúszómászót idetettek a ragadozókhoz, talán csak dekorációul vagy kiegészítő kellékül kell szolgálnia… – Aztán gyöngéden átvezette Lakmét a pavilon küszöbén a bokrokkal szegélyezett útra, és ekkor Lakmé elmosolyodott, és így szólt:
– Igen, Roman, hívd meg Strauss urat a vendéglőbe. De nevezd meg neki helyesen a vendéglőt, mert különben keresni fogja.
És Kopfrkingl úr megállt, megállt az enyhe tavaszelői szellőben, amely meglengette a haját, megállt a bokrokkal szegélyezett úton, nyájasan bólintott, és a lelkében béke honolt, mint az olyan emberekében, akik épp az imént ájtatos szertartást végeztek valami oltár előtt. Szemét a derült, napfényes égre emelte, amely széltében-hosszában kitárulkozva terült el a feje fölött, egy ideig gyönyörködve nézte, aztán fölemelte kezét, és csaknem észrevétlenül rámutatott, mintha figyelmeztetni akarná Lakmét a nappal láthatatlan csillagokra vagy egy gyönyörű képre vagy látomásra… És a következő vasárnap délben…
A következő vasárnap délben Kopfrkingl úr az Ezüst tokban, az ő költségére rendelt ebédnél, odaszólt egy alacsonyabb termetű, jóságos tekintetű, kövérkés embernek:
– Strauss úr, remélem, nem kellett keresnie ezt a vendéglőt? – És amikor Strauss úr, ez az alacsonyabb termetű, kövérkés ember jóságosan nemet intett, Kopfrkingl úr fellélegzett, és mintha Lakmé is fellélegzett volna. – Örülök, hogy nem kereste a vendéglőt – jelentette ki Kopfrkingl úr -, tudja, ha valaki azt mondja, Óriáskígyó… – Kopfrkingl úr tekintete alig észrevehetően a fák koronája mögé, a vendéglő cégérére tévedt, amelyen ez a felirat ékeskedett -, ha valaki azt mondja, Óriáskígyó, akkor minden világos. Mindenki előre tudja, mit várhat az óriáskígyótól, hiszen már a neve is utal rá, hacsak nem gondolunk szelídített, idomított óriáskígyóra. Nemrégen olvastam az újságban egy idomított óriáskígyóról, amelyik megtanult számolni, és hárommal osztott. De az ezüst tok, az titok. Az utolsó pillanatig senki sem tudhatja, mit rejt magában egy ilyen tok, csak amikor teljesen kinyitja és belenéz…. nos hát, Strauss úr, volna egy szerény kis javaslatom.
Strauss úr, ez az alacsony termetű, kövérkés ember, szerényen rámosolygott a szép, fekete hajú Lakméra, majd Zinára, aki szintén fekete hajú volt, és szépségük szemlátomást örömöt szerzett neki, olyan bájosan, sőt gyöngéden mosolygott Milivojra is, aki ugyancsak fekete hajú volt, és szép, de még eléggé butának látszott, kicsit riadtan ült az asztalnál, és Kopfrkingl úr vidáman odahívta a pincért, hogy még valami italt és édességet rendeljen.
A fák koronájáról a nap a meleg, tavaszelői vasárnap délben az asztalra sütött, az Óriáskígyó avagy Ezüst tok ugyanis kertvendéglő volt, zene is szólt benne, a zene előtt parkett volt, ahol még táncolni is lehetett, és ebben a vasárnapi fák szűrte tavaszelői fényben a pincér letette az asztalra az italt és az édességet. Strauss úr és Zina egy-egy pohár vörösbort kapott, Lakmé teát… – Tudja, Strauss úr – mosolyodott el Kopfrkingl úr, és rápillantott a szemközti fára, amelyen egy kampósszögről cédula lógott: Függönyöket és drapériákat jutányos áron javít Josefa Brouèková, Praha-Hloubìtín, Kateøinská 7. -, tudja, Strauss úr, a drága tulajdonképpen német családból származik, Slatiòany vidékéről, náluk otthon teázni volt szokás, ő szereti a teát… – Mili limonádét kapott, meg édességet. – Mili, Strauss úr, szereti az édességet – mosolygott Kopfrkingl úr, és ismét rápillantott a szemközti fán fehérlő cédulára, amely Josefa Brouèkova szolgálatait ajánlotta. – Mili különösen a jégrudat szereti, a kis pákosztos macska aztán tekintete megakadt a saját kezén, a szép jegygyűrűn és a feketekávés csészén, amelynek a fülét fogta: – És én absztinens vagyok, nem iszom. Nem iszom, legföljebb egy csöppecskét, szimbolikusan, a cigarettát sem szeretem. A háborúban sem szoktam rá a dohányzásra, amikor Ausztriáért harcoltunk. Nem szeretem sem az alkoholt, sem a nikotint, én absztinens vagyok. – Kopfrkingl úr ivott egy kortyot a kávéból, a zene felé pillantott, ahol a székeken már kezdtek elhelyezkedni a zenészek, a parkett közelében egy asztalnál megpillantott egy idősebb szemüveges asszonyt egy pohár habos sör mellett, és azt mondta:
– Nos hát, Strauss úr, maga cukorkában utazik. Kapcsolatban a cukrászdatulajdonosokkal és -eladókkal, ami már önmagában is nagyon kellemes lehet. A cukorkaszakmában dolgozó emberek bizonyára igen választékos modorúak, udvariasak, jók; tudja, Strauss úr, nem tehetek róla, de én valósággal sajnálom őket. Mi lenne, ha ezeknek a kedves embereknek az ön édes cége áruján kívül még valami mást is ajánlana? Nem áruról lenne szó, hanem róluk magukról, ezekről a választékos modorú, udvarias, jó emberekről… de ne féljen – mosolyodott el gyorsan -, szó sincs biztosításról, biztosítási kötvényekről, én valami egészen másra gondolok. Amikor már megkötötte velük az édesárúüzletet, akkor még egyszer belenyúl az aktatáskájába, és kivesz egy jelentkezési ívet. A krematórium jelentkezési ívét. Minden hamvasztási előfizetőért öt korona jutalékot kapna.
