„…lehet, hogy a csalódottságba fulladt Kendrick Lamar érdeme volt, de 2018-as Hajógyár-bulin úgy bújtak elő honfitársaink rejtett vackaikból, mint a csigák eső után.” Hegedüs Barbara beszámolója a Sziget első és harmadik napjáról.
A Sziget első és harmadik napja
Egyik kedvenc szórakozásom volt a tavalyi Szigeten, hogy botcsinálta Julianus barát módjára számlálgattam a magyarokat a turistaóceánban. Idén már az első napon feladtam: lehet, hogy a csalódottságba fulladt Kendrick Lamar érdeme volt, de 2018-as Hajógyár-bulin úgy bújtak elő honfitársaink rejtett vackaikból, mint a csigák eső után.
A hőség elviselhetetlen, bár megszokhattam az évek alatt, hogy az augusztus eleji Ördögkatlan Fesztivált és Szigetet mindig sivatagi körülmények övezik. Az első nap bejutási körülményei nem kimondottan stresszmentesek, a szakmai jegyek átvételének szabálya ugyanis értelmezhetetlen: míg a törvénytisztelő sor legalább egy órát veszi igénybe a fesztiválozni vágyók idejét (persze hogy ebben álltam én), baloldalt álnok tekintetű staffosok folyamatosan engednek be titokzatos kiváltságosokat, akik néhány másodperc alatt jutnak jegyhez. Talán titokban hálapénzt csempésznek a beengedők kezébe, mindenesetre nagyon nem tűnt fairnek.
Az első nap szokás szerint a lődörgésé és az édes, ráérős egykedvűségé. Megnézem a színpadokat, kacérkodok kicsit az Igazság szájával, de végül meghátrálok a sor elől. Kendrick Lamarról a rihannázásos cikkekig azt se tudtam, ki fia borja, engem a Lykke Li-koncert vonz elsősorban, és hát felemás élmény (hasonló, mint Lana Del Rey-é, de ne szaladjunk előre). Csak a I Follow Rivers-t ismertem tőle – és ezzel a világ legnagyobb része így van -, de engem mégis magával ránt a svéd énekesnő melankolikus, depresszív zenei világa a Nagyszínpad dübörgős, rockos zenékhez szokott deszkáin. A közönség viszont valószínűleg unja kicsit, a slágerre mindenki táncol egy derekasat, ráadás meg nincs, talán az énekesnő is úgy érzi, az I Follow… után senki nem kíváncsi arra, amit még nyújtani tud. Szomorú.
Közben egy lány grasszál előttem bugyiban, mint utóbb leesik, ez valami idén kifejlesztett trend a Szigeten, vagy csak követői akadnak, mert később az eset megismétlődik, ugyanolyan színű és alakú bugyival, nem is egyszer. Egy idősebb férfi cigicsikkeket szedeget a földről a korábban véget ért Lykke Li és a csúszó Lamar közti tátongó űrben, majd zsebre vágja őket: szokatlan gyűjtőszenvedély. Megható látni őt, mert ijesztően kevés a harmincöt év feletti néző, ha meg van, inkább a Világzenei Színpadnál vagy a Fideliónál tolonganak, nem a Nagyszínpad előtt. Kendrick Lamarról lelépek, mint utóbb megtudom, én jártam jól, mert megkíméltem magam a végtelen várakozás és a szemérmetlen haknizás (Lamar megint) okozta idegfeszültségtől.
A péntek színházzal kezdődik: lenyűgöző a Frenák Pál feldolgozta Birdie, bár a regényre csak nyomokban ismerek rá. Az előadás ugyanis inkább a főhős pszichéjében zajló folyamatokra koncentrál a hagyományos történet helyett, s ez sok fesztiválozó kedvét szegi (vagy csak a kortárs tánc értelmezési nehézsége csapja ki a biztosítékot). Tömegesen hagyják faképnél a nézőteret, pedig az előadás igazán káprázatos: normalitás és téboly, szeretet és gyűlölet, szabadság és börtön ellentétpárjai, a szárnyaló madárlét és a sárban csavarodó-tekeredő földi lét kettőssége, szenvedése és szenvedélye bomlik ki a díszletet jelentő hatalmas fémváz alatt, tetején, vagy éppen körülötte. Az ott maradók tapsviharral honorálják az élményt, csak az a nő bámul rám sértődötten, aki még az elején fel akart állítani egy remek ülőhelyről azzal az érvvel, hogy ők hárman vannak, de én nem hagytam magam.
Az esti Lana Del Rey előtt Les Negresses Vertes-re megyek, kicsit felpörgetni magam az esti melankólia-cunami előtt. A francia együttes először lép fel Magyarországon, és nem cáfolnak rá legendás hírnevükre: olyan elementárisan csapnak le a Világzenei Színpadon, mint egy hurrikán, még a nyugdíjasok is az első sorban ropják. A pörgős, harsány örömzenéről hirtelen kell átállni a világfájdalomra, ez nem is folyik zökkenőmentesen, Lana Del Rey első számai alatt ugyanis még mindig a Les Negresses taktusaira rázom a lábam.
A Lana-koncert pedig: hát ez a törékeny, félénk, rebbenő mozdulatokkal dolgozó énekesnő pont annyira illik a Nagyszínpadra, mint kismadár az oroszlánketrecbe (hogy stilszerűen visszautaljunk a színházi élményre). A másfél órás koncertet a szétáradó fájdalom, a halk, szomorkás dalok és a hétfátyolhangú Lana visszafogottsága uralja – csilivili fellépőgönc helyett szolid ruhácskát visel egész este -, és gyakran tényleg hajszálér-vékonyságú a határvonal a hipnózisba süppedés és az ásító unalom között. Ráadásul félórán keresztül az a gyanúm, hogy Del Rey kíméli jellegzetes altját – a Blue Jeans lúdbőröztető pulzálása az élő előadásból például teljesen hiányzik, de a Simon and Garfunkel-féle Parsley, Sage, Rosemary and Thyme is lehetett volna katartikusabb -, aztán végül a Summertime Sadnessre megjön az erő. A zárlatban egy élettelibb számra (Get Free) is futja, kár, hogy nem kombinálta gyakrabban hasonló lüktetésű dalokkal a rengeteg, szenvedéssel kibélelt melódiát.
A koncert egyik legérdekesebb közjátéka, amikor Lana hirtelen otthagy csapot-papot, nagyszínpadot, és néhány rémült testőr kíséretében besétál a rajongók elé. Szelfizik, aláír, beszélget, puszizkodik, ajándékokat gyűjt legalább tíz percen át. Talán ebből a szimpi epizódból is kiviláglik, hogy az énekesnő nehezen találta meg a helyét a fesztivál hatalmas színpadán, ami az intimitást ab ovo kizárja fellépő és közönsége között. Az ő helye csendesebb, meghittebb térben van, még akkor is, ha a Sziget közönsége – néhány bunkó, de szerencsére hamar felszívódó hangoskodón kívül – jól ráhangolódott erre a szelíd, bizonytalan, félamatőr hatású, mégis bájos produkcióra – főműsoridőben.
Hegedüs Barbara
