„Akármennyire is a másik Télapó vagy, mégsem szép tőled, hogy csak havazod, jegezed, szelezed, derezed és zúzmaranénized a szegényembert. Valami jó, valami szegényembernek-való azért akadhatott volna egyik fránya zsebedben. Jaj, megfagyok!” A katolikus egyház december 6-án emlékezik meg Szent Miklós püspökről, aki nagylelkű és bőkezű felebaráti szeretetével a karácsony előhírnöke. Ez a nap a Mikulás ünnepnapja is.
December 6., a nap, amit a gyermekek annyira várnak, a Mikulás-ünnep is. A Szent Miklós nagylelkűségéhez és kedvességéhez fűződő történetek nyomán alakult ki a Mikulás-kultusz, mint népszokás. (A Mikulás a Miklós név cseh és szlovák alakja.) A különböző népek kultúrájában szinte mindenütt feltűnik hosszú, prémes, vörös köpenyben járó, deres szakállú, nagy csizmás alakja, személyéhez kapcsolódik a Mikulás-napi ajándékozás szokása.
A német nyelvterületen a Mikulásnak fenyegető külsejű „kísérői” is vannak, akik veréssel vagy éppen megevéssel fenyegették a rossz gyermekeket: ilyen Németországban a gólyalábon közlekedő Knecht Ruprecht, Svájcban Schmutzli, Ausztriában a nálunk is ismert krampuszok. Az ajándékozás szokása hazánkban a városi értelmiség révén terjedt el valószínűleg német-osztrák hatásra, falura ez csak a múlt században jutott el, jóllehet a magyar parasztságnál korábban is voltak Miklós-napi alakoskodások.
A másik Télapó puttonyában Lázár Ervin téli meséje rejtőzik, a szerzőtől megszokott játékos, vidám, megindító hangnemben. A másik Télapó című elbeszélés a kisfiával játszó édesapa együttlétének bensőséges élményét örökíti meg. A játékban a gyermek Télapóvá változik, de nem a jóságos, ajándékozó figurává, hanem a zord „másikká”, aki hideg téli szelet, jeget, havat, zúzmarát hordoz zsebeiben. Szerencsére rőzsetűz is van nála, amelynek meleget ontó lángjánál boldogan összebújhat apa és fia.
LÁZÁR ERVIN: A MÁSIK TÉLAPÓ
– Apu, te most ideülsz a ládára!
– Dehogy ülök! Eszem ágában sincs!
– De amikor játszunk!
– Játszunk? Ezt eddig nem tudtam. És miért kellene nekem a ládára ülnöm?
– Mert te leszel a szegényember.
Na persze – gondolom -, mi sem jellemzőbb a szegényemberekre, mint hogy ládán ülnek.
– És te mi leszel?
– Én a Télapó.
Ez nagyszerű! Igazán rám férne már egy kis ajándék. Leülök a ládára. Szegényember vagyok.
Télapó előrenyújtja a kezét, és vészjóslóan búg. Úgy látszik, ez egy búgócsigával ötvözött Télapó.
– Remélem, Télapó, jó nehéz a puttonyod – mondom bizakodva.
Abbahagyja a búgást, a kezét leereszti.
– Milyen puttonyom?
– Amiben az ajándékokat hozod.
– Ááá – nevet a tudatlan szegényembereknek kijáró fölénnyel -, én nem az a Télapó vagyok. A másik!
– A másik? Melyik?
Újra búgni kezd, a keze fönn. Búgás közben mondja… mit mondja?!… sziszegi:
– Ebben a zsebemben – a jobb zsebére üt – van a jég meg hó – a bal zsebére üt -, ebben a hideg, téli szelek – egyik mellényzseb -, ebben van a dér – másik mellényzseb -, ebben meg a zúzmaranéni.
Én oktondi! Még hogy búgócsiga?! Nyilván a hideg téli szelek búgnak a zsebében. Vagy a zúzmaranéni. Egy zúzmaranénitől minden kitelik.
A konyhában érezhetően csökken a hőmérséklet, a födőtartón egy piros födő fázósan megrezzen. Összébb húzom magamon az ingem.
– Még szerencse, hogy nincs több zsebed – mondom, és vacogok egy kicsit.
– Ne beszélj annyit, szegényember – süvíti Télapó -, mert kieresztem a jégt és a hót.
Nem is tétovázik: kiereszti. Szép nagy pelyhekben hullani kezd a hó, a mosogatón és a gázcsöveken hegyes jégcsapok híznak. Didergek.
– Ha ezt előre mondod, melegebben felöltözöm.
Télapó kutyába se vesz, a másik zsebéből előzúgnak a hideg téli szelek, füttyögnek a konyha egyik sarkából a másikba, cibálják szegény pletyka gyerektenyérnyi, cirmoszöld leveleit, behuhognak a konyhaszekrénybe, megzörrentik az evőeszközöket, és hordják, hordják a havat. Ülök térdig hófúvásban, az ingem alá – megannyi tűszúrás – hópihék száguldanak. És mindez nem elég, kiszabadul a dér is, fehérlik a hajam, a bajszom, és ajjaj, jön már zúzmaranéni is, rám telepszik, olyan a testem, mintha ezüsttel volna bevonva – már amennyi kilátszik belőle a hóból.
– Látom, szegényember, súlyosan fázol – mondja elégedetten Télapó.
– De még milyen súlyosan – motyogom elkékült szájjal -, lassan a szívemen is jégcsapok lógnak.
Télapó ezen elgondolkozik, mereven néz, talán a jégcsapos szívemet próbálja elképzelni. Na itt az alkalom – gondolom -, és nemhiába vagyok szegényember, már mondom is, mint Tiborc:
– Akármennyire is a másik Télapó vagy, mégsem szép tőled, hogy csak havazod, jegezed, szelezed, derezed és zúzmaranénized a szegényembert. Valami jó, valami szegényembernek-való azért akadhatott volna egyik fránya zsebedben. Jaj, megfagyok!
Tényleg, kezem-lábam egy-egy érzéketlen kődarab, a fülem egyetlen szúró fájdalom. Egy jegesmedve sem bírná ezt a rémületes telet.
– Na várj – mondja Télapó -, ebben a zsebemben is hoztam valamit. Szegényembernek-valót. – Az inge zsebébe nyúl.
– Mi az?
– Téli csillagok.
Felszikráznak fölöttünk a téli csillagok, csupa sziporka, csupa ragyogás a konyha mennyezete. A hideg most is csontig ható, szegényember szívéről nagy koppanással mégis lehullik egy jégcsap. Hát emlékszik rá! Tavaly télen nézte Télapó és szegényember együtt a téli csillagokat. Mert télen a legcsodálatosabb a tiszta, csillagos ég. Csak kevesen tudják, mert kinek van érkezése nagy hidegben csillagos eget bámulni? Télapó meg a szegényember tudják. Igen ám, de akkor füles sapkában voltunk, bundás csizmában és télikabátban. Úgy könnyű!
– Ez nagyon szép tőled, Télapó – vacogom maradék erőmmel -, de csak annyit értél el vele, hogy díszkivilágítás mellett fagyok meg.
Lép felém egyet.
– Mit is mondtál, miből raktatok nagy tüzet hideg teleken amikor gyerek voltál Rácpácegresen?
– Rőzséből – nyögöm, és a dobhártyámon már dörömbölnek a fagyhalál bimbamjai.
– Azt is hoztam! – kiált Télapó.
– Mit?
– Rőzsetüzet.
– Már hogy hoztál volna, kedves Télapó, amikor nincs is több zsebed?
– De-de! – mondja büszkén, és megfordul.
Tényleg! A farzseb!
Kedves szülők, csak farzsebes nadrágot vegyetek a gyerekeiteknek!
Előveszi a farzsebéből a rőzsetüzet, elém rakja.
Eszi a láng a vékony ágakat, a ropogás boldog szimfónia, a téli csillagokig csap fel a rőzsetűz. A szegényember mohón előrenyújtja elgémberedett kezét, elpárállanak róla a havak, jegek, derek és zúzmaranénik, az északi-sarki konyha vöröslő fényben dereng.
– Te nem fázol, Télapó?
– De, egy kicsit én is.
– Akkor gyere közelebb.
Közelebb jön, leguggol a tűz mellé, ő is a láng felé tartja a kezét.
– Jó meleg – mondja.
– Ühüm – bólint a szegényember.
Melegszenek.
Lázár Ervin: A másik Télapó, illusztrálta: Szalma Edit, Helikon Kiadó, 2013
