A 34 éves Brett Bohlingernek minden földi jó megadatott az életben, amire egy nő vágyhat – gazdag család, semmi felelősség, sármos pasi –, vagy mégsem?
Szeretett anyja halálával az ő élete is összeomlik, és a hátrahagyott végrendelet csak ront a helyzeten. Eszerint ugyanis kizárólag akkor jut hozzá az örökségéhez és a szülők által kívánt boldogságához, ha lépésről lépésre megvalósítja gyermekkori álmait.
Kutyát és lovat még nagyjából könnyen be lehet szerezni, stand-up komikusként sem bonyolult égetni magunkat, de régi barátságok felújításához már jelentős bátorság kell, és akkor még nem is beszéltünk a saját hivatásunk és a szerelem megtalálásáról, vagy éppen a gyermekvállalásról!
Miközben Brett eleget tesz anyja kívánságának, egyre csak esnek ki a csontvázak a családi szekrényből, így hamar rá kell döbbennie, hogy bár tinédzserkori álmai felnőttként sem vesztettek érvényükből, a megvalósításukért keményen meg kell küzdenie.
Az Álomlista a 2013-as év egyik legjobban várt regénye Amerikában, már készül belőle a film. Most végre a magyar olvasók is a kezükbe vehetik a könyvet.
Lori Nelson Spielman: Álomlista
„Aki kifelé tekint, álmodik,
aki befelé, ébred.”
C. G. Jung
ELSŐ FEJEZET
Lentről az étkezőből kellemetlenül összemosódva szűrődik fel az egybegyűltek duruzsolása. Remegő kézzel húzom magamra az ajtót, és végre néma csend. Fejemet az ajtónak döntöm, mély levegő. A szoba még mindig az ő illatát árasztja: Eau d’Hadrien parfüm és kecskeszappan keveréke. A kovácsoltvas ágy nyikorog, ahogy elnyúlok rajta, a megnyugtató, megszokott hang, ide tartozik, ahogyan a kertből a szélhárfa kolompolása és az ő bársonyos hangja, ahogy azt mondja, szeret. Amikor még apám is ebben az ágyban aludt, gyakran lopóztam be közéjük az éjszaka közepén, hogy fáj a hasam, vagy szörnyetegek lapulnak az ágyam alatt, félek. Anyu mindig magához szorított olyankor, a hajamat simogatta:
– Semmi baj, kicsim – suttogta a fülembe -, holnap újra felkel majd a nap, meglátod.
És csodák csodája, másnap reggel ismét bekúszott a reggeli nap borostyánszalagja a függöny csipkéi közt.
Lerúgom az új, fekete magas sarkúmat, megkönnyebbülten dörzsölgetem a lábfejemet, majd bekucorodom az ágy fejéhez, magam mögé gyűröm a sárga török mintás párnát. Ezt az ágyat megtartom, határozom el, nem érdekel, ki akarná még magának, az enyém. De a barna homokkő ház, az hiányozni fog.
– Masszív, mint nagyanyád – szokta mondogatni anyu. De az én életemben se ház, se más nem lehetett olyan masszív elem, mint a nagyanyám lánya, vagyis az anyám, Elizabeth Bohlinger.
Hirtelen eszembe jut valami. Kitörlöm a szememből a könnyeket, és leugrom az ágyról, körbeforgok. Itt kell lennie, biztos vagyok benne, hogy valahova ide dugta el. De hova? Kitárom a ruhásszekrény ajtaját, vakon a drága holmik mögé túrok, közben lesodrok egy polcnyi selyemblúzt. Úgy rebbennek szét, mint színházban előadás kezdetén a függöny. És megvan, ott lapul a cipős polcán, mint baba a bölcsőben: egy üveg Krug, ami az elmúlt négy hónapot itt töltötte.
Megmarkolom, de szétárad bennem a bűntudat. Ez a pezsgő anyué, nem az enyém. A hazaúton szerezte be ezt az üveget, miután az első orvosi konzultáción túl voltunk. Aztán el is dugta, nehogy odalenn a többi közé keveredjék, és még a végén valaki rátegye a kezét. Az ígéret szimbóluma, érvelt. Mert ezt az üveget pukkantjuk majd ki, amikor meggyógyul, ezzel a ritka és nemes pezsgővel ünnepeljük a visszanyert egészségét, iszunk az életre és a csodákra, ő meg én.
Az ezüstsztaniollal játszadozik az ujjam, az ajkamba harapok.
Ezt nem ihatom meg, ezt az ünneplésre szántuk, nem egy gyenge lánygyermek üres gyomrába, hogy erőt merítsen a halotti torhoz.
Ekkor valamin megakad a szemem a cipős polcon, a pezsgő hűlt helye és egy pár velúr papucscipő között. Leveszem, lapos kis könyvecske, piros, napló, gondolom, kifakult sárga szalaggal
átkötve. Bőrfedele repedezett, viseltes. Brettnek, olvasom anyu írását egy szív alakú ajándékkísérőn, de várj ki vele egy olyan napot, amikor már erősebbnek érzed magad, kicsim. Ma inkább igyál kettőnkre.
Mert micsoda páros voltunk! Szeretettel, Anyu.
Az ujjam végigfut a betűkön, soha nem volt annyira rendezett és szép, mint amilyenre az ember egy ennyire szép asszonytól számít. Sajog a torkom. Hiába hitt annyira erősen a boldog kifejletben, szíve mélyén tudta, hogy eljön majd a nap, amikor kell nekem a mentőöv. Mára a pezsgőt hagyta, életének egy szeletkéjét, maradó árnyát, a gondolatait pedig holnapra.
De hogy is várhatnék holnapig? Bámulom a naplót, iszonyatosan szeretnék beleolvasni, látni a szavait. Épp csak belelesni.
De ahogy meghúzom a sárga szalag végét, anyu képe jelenik meg előttem, ahogy a fejét ingatja, és kedvesen korhol a türelmetlenségemért. Egy pillantás megint a kis kártyára, az üzenetére, hogy ezzel várjak, amíg erősebb lesz a lelkem, őrlődöm a saját és az ő kívánsága között. Végül leteszem a naplót.
– A kedvedért – súgom, és puszit nyomok a bőrfedélre – várok.
Hangos jaj fakad fel a mellkasomból, megtöri a csendet, és már hiába is kapom a szám elé a kezem, késő. Összegörnyedek, a gyomromat markolom, mindenem sajog az anyámért. Szó szerint. Hogy boldogulok nélküle a világban? Annyira az ő kislánya vagyok még.
Felkapom a pezsgőt, a két térdem közé szorítom az üveget, kipukkantom belőle a dugót. Hasítja a levegőt, repül keresztül a szobán, és telibe trafálja az éjjeliszekrényen a Kytril dobozát. Anyu hányáscsillapítója. Összeszedem a földről a háromszögletű tablettákat, eszembe jut, amikor átadtam neki a dobozt. Az első kemó után volt, és a kedvemért hősiesen tartotta magát.
– Pazarul vagyok, tényleg – bizonygatta. – Még a menstruációs görcseim is rosszabbak voltak ennél.
Éjjel azonban cunamiként csapott le rá az émelygés. Lenyelt egy kis tablettát, és nem sokkal később kért még egyet. Itt feküdtem mellette, míg végre hatott ez a drága-drága gyógyszer, a haját simogattam, ahogy ő simogatta régen az enyémet, és csak öleltem magamhoz, míg végül elaludt szegény. És akkor, a reményvesztettség peremén lehunytam a szemem, és könyörögtem istenhez, hogy gyógyítsa meg.
Nem hallotta meg a kérésem.
Visszaadagolom a bogyókat a műanyag dobozba, visszarakom a kupakot, nem szorítom rá, és az ágy közvetlen közelébe teszem, úgy, hogy könnyen elérje. De nem… anyu meghalt. Soha többet nem vesz már be egy bogyót se.
Kell az a pezsgő.
– Ezt rád iszom, anyu – súgom magam elé reszelős hangon. – Annyira büszke voltam mindig, hogy a te lányod vagyok, tudod, ugye?
Nem kell sok idő, és már forog velem a szoba, de legalább a fájdalom alábbhagy kicsit. Lerakom a padlóra az üveget, és bebújok a dunyha alá. A hűvös ágyneműnek halvány levendulaillata van, és olyan nagyon mondén érzés most meglapulni itt, elbújni az odalent gyülekező idegenek elől. Befészkelem magam, a sötétbe és a csendbe, és még egy perc nyugalmat adok magamnak, mielőtt alászállnék. Egy röpke percet csak.
Hangos kopogás riaszt bénultságomból, felülök. Beletelik némi időbe, mire összerakom a képet, hogy hol vagyok és… ó, a francba, a tor! Kipattanok az ágyból, közben felrúgom a pezsgősüveget, és már nyitom is az ajtót.
– Ó, au, a fenébe!
– Jól vagy, Brett? – kérdi az ajtóban álló sógornőm, Catherine.
De mielőtt még bármit is felelhetnék, levegő után kap, beront a szobába, a pezsgős szőnyeg mellé térdel, és felkapja az üveget.
– Édes istenem! Kiöntöttél egy üveg 1995-ös Clos du Mesnilt?!
– Előbb azért a javát magamba döntöttem – kuporodok mellé, és a ruhám szélével itatgatni kezdem a folyadékot a puha keleti szőnyegből.
– Jesszusom, Brett, tudod, hogy egy üveg több mint hétszáz dollár ebből?
– Aha – tápászkodom fel, majd az órámra pislogok, de a számlap szétfolyik a szemem előtt. – Hány óra?
– Már majdnem kettő – simítja le fekete vászonruháját. – Mindjárt tálalják az ételt.
Egy elszabadult fürtöt simít vissza a fülem mögé. Bár vagy tizenöt centivel magasabb vagyok nála, mégis mindig sikerül bennem azt az érzést keltenie, mintha fülig piszkos, rossz kisfiú lennék, szinte várom, hogy akkurátusan megnyalja az ujja hegyét, és azzal igazítsa vissza a rakoncátlan fürtöt.
– Romosan festesz, Brett – igazít egyet a gyöngysoromon. – Anyád lenne az első, aki rád szól, hogy a gyász mellett is ügyelj a külsődre.
Ez viszont nem igaz, mert anyu éppenséggel azt mondaná, hogy a megfolyt sminkemmel is csini vagyok. Váltig állítaná, hogy a sírástól nedves, begöndörödött hajam így sokkal mélyebb árnyalatú és csak romantikusabb, nem pedig bozontos, és a felpuffadt, vörösre sírt szemem így is egy költő kifejező, barna szeme.
Megint támadnak a könnyek, gyorsan félrefordulok… Most, hogy anyu már nincs velem, ki fogja felturbózni az önbizalmamat? Lehajolok az üres üvegért, de a szoba megmozdul, tesz egy félfordulatot. Jaj, édes istenem! Hogy kerültem egy viharban hánykolódó vitorlásra? Úgy kapaszkodom az ágykeretbe, mintha az lenne a mentőövem, ki kell valahogy bekkelnem a vihar végét.
Catherine félrebillentett fejjel vizsgálgat, tökéletesre manikűrözött körmével az ajkán dobol.
– Figyelj, édesem, maradj inkább idefenn. Majd felhozok valami kaját neked.
Maradjon idefenn a tudod, ki! Az anyám halotti tora folyik odalenn, le kell mennem. Csakhogy a szoba egészen homályos, és a cipőmet se találom. Körbefordulok. Mit is kerestem? Meztélláb elbotladozom az ajtóig, ahol minden bevillan.
– Ja, cipők! Cipők, gyertek elő, akárhol vagytok is! – guggolok le, hogy benézzek az ágy alá.
Catherine a hónom alá nyúl, és felcibál a padlóról.
– Figyelj, Brett, hagyd ezt abba. Részeg vagy. Most szépen visszabújsz az ágyba, és kialszod magad.
– Nem – rántom ki magam a kezéből. – Ezt nem hagyhatom ki.
– Dehogynem. Anyád se akarná…
– Nahát… megvagytok – kapom fel az új cipőimet, és már húzom is őket. Jézusom, az elmúlt egy órában két számot nőtt a lábam.
Kitámolygok a folyosóra, a lábaim félig kilógnak a magas sarkúból, de mindkét kezemmel kapaszkodom, egyik faltól a másikig lököm magam, mint valami gumilabda. Catherine mögöttem van, követ engem, hallom.
– Brett – parancsol rám halkan, mintha a fogain át préselné a szavakat -, elég legyen! Hát meghibbant, ha azt hiszi, hogy kihagyom a halotti tort, az fix. Ennyivel tartozom az anyámnak, az én szépséges, drága anyámnak… Közben elérem a lépcsőt, bár a lábaimat az istennek se sikerül belepréselni a törpecipőkbe. A lépcső felénél bicsaklik ki a bokám.
– Auuuu! Erre a milliónyi vendég, aki mind azért van itt, hogy az anyámtól méltósággal búcsút vegyen, egyszerre mered rám.
Látom, ahogy a nők rémülten kapják a szájuk elé a kezüket, és ahogy a férfiak lélekszakadva ugranak, hogy puhára essem.
De mindenkit megelőzök, és egy nagy rakásként landolok a lépcső lábánál, fekete ruhám a fenekemig szalad, a fél pár cipőm oda.
Edénycsörgésre ébredek. Letörlöm a szám széléről a nyálat, és felülök. A fejem lüktet belül, és minden elég zavaros. Körbenézek, pislogok, jó, anyunál vagyok. Neki biztosan lesz egy aszpirinje. A nappali félhomályba borul, és többen is, idegenek, tányérokat és poharakat pakolnak barna műanyag kukákba. Mi folyik itt? A felismerés úgy vág fejbe, mintha ténylegesen is lecsapnának egy baseballütővel, a torkom összeszorul, és a számra szorítom a tenyeremet. És megint hahó, fájdalom, szomorúság, sajgó bánat és nyomorúság.
Azt mondják, hogy a hosszú csata a rákkal rosszabb, mintha beköszön és már vége is, de gyanús, hogy ez a túlélőkre nem áll. Nekik ez sokkal pocsékabb. Anyám diagnózisa és a halála úgy csapott le ránk a semmiből és darált be mindent, mint egy rémálom, tisztára szürreális, hogy azt hiszem, mindjárt felébredek, és vége, jöhet a megkönnyebbülés. De csak a fordítottja történik meg, meglehetősen gyakran, hogy ébredéskor mindent a réginek hiszek, aztán ahogy magamhoz térek, újra meg újra rám zuhan a tragédia. Így ezerszer is át kell élnem a veszteséget, mint Bill Murraynek az Idétlen időkigben. Létezhet, hogy egyszer csak hozzászokom, hogy már nincs velem az az egyetlen személy, aki feltétel nélkül szeret engem? Lehetséges, hogy egyszer majd tudok úgy gondolni az anyámra, hogy közben nem facsarodik össze a szívem és nem szorul össze a mellkasom?
Ahogy a sajgó halántékomat dörzsölgetem, zavaros képek ugranak be, és lassacskán összeáll a lépcsős megszégyenülésem.
Hadd süllyedjek a föld alá…
– Hahó, hétalvó – lép hozzám a másik sógornőm, Shelley, karjában a három hónapos Emmával.
– Jaj, te jó ég – nyögök fel, és arcomat a két tenyerembe ásom. – Akkora barom vagyok.
– Mert? Gondolod, te vagy az egyetlen lény a földön, aki kicsit becsípett egyszer? A boka hogy van?
Egy immáron inkább jeges vízzel, mint jéggel töltött zacskó van a bokámon, leveszem róla, megforgatom. A bokámat.
– Nem lesz gond. Hamarabb helyrejön, mint az egóm. Hogy tehettem ezt az anyámmal? – Felülök rendesen a kanapén, míg a zacsit a földre pottyantom. – Tízes skálán mennyire voltam rémes, Shel?
– Elterjesztettem, hogy vészesen kimerültél – lapogatja meg a karomat. – Mindenki bevette. Nem volt nagy ügy, mert tényleg úgy festesz, mint aki hetek óta egy percet sem aludt – teszi még hozzá, majd az órájára pillant. – Figyelj, már elmúlt hét, mi Jayjel lassan indulnánk.
Az előszobában ott guggol Jay a hároméves Trevorral, akinek éppen egy élénksárga esőköpenybe gyömöszöli bele a karját, hogy úgy fest, mint egy minitűzoltó. Kristálytiszta kék szeme megállapodik rajtam, és felvisít:
– Bwett néni!
Remélem, soha nem tanulja meg kimondani az r-t, szorul össze kicsit a szívem, majd odabattyogok hozzá.
– Mizújs’, nagyfiú?
Jay bekapcsolja Trevor gallérján a csatot, és feláll.
– Nahát, felkeltél – üdvözöl az egyik bátyám, akit csak a szarkalábak buktatnak le, hogy már nem huszon-, hanem harminchat éves. Magához húz. – Jólesett a szundi?
– Annyira sajnálom – dörzsölöm a szemem alól a szempillafesték maradványait.
– Semmi pánik – nyom egy puszit a homlokomra. – Tudjuk, hogy neked a legnehezebb.
Ezzel arra utal, hogy a három Bohlinger testvér közül nekem nincs még saját családom, én maradtam egyedül a nagyvilágban.
Nekem anyu volt a legfontosabb. Mindkét bátyám nagyon sajnál.
– Ti is ugyanúgy gyászoltok – húzódom el tőle.
– De te voltál a kislánya – hallom Joad hangját, ő a legidősebb.
És most fordul ki a konyhából egy gigantikus virágzuhatag takarásában. Jay hátrafésüli ritkuló haját, Joad meg inkább tükörfényesre borotválja a fejét, olyan sima, mint egy tojás, és ez valahogy a drótkeretes szemüveggel művészkülsőt ad neki. Kapok tőle is egy puszit. – Ti ketten teljesen összenőttetek.
És Jayjel nélküled csődöt mondtunk volna az utóbbi hónapokban.
Ez igaz. Amikor tavasszal méhrákot találtak anyuban, én győztem meg, hogy ketten együtt leküzdhetjük. Én ápoltam a műtét után, én ültem végig vele minden kemokezelést, én ragaszkodtam hozzá, hogy kérjük ki több orvos véleményét is.
És amikor minden szakember egyetértőleg állította, hogy nem sok már az esély, én voltam akkor is mellette, amikor kimondta, hogy nem lesz több borzalmas terápia.
– Mi itt vagyunk veled – szorítja meg a kezem Jay. A szeme könnyes. – Tudod, ugye? Biccentek, és előhalászok egy zsepit a zsebemből.
Shelley töri meg a néma gyászt, ahogy kirángatja az előszobába Emma hordozószékét.
– Hoznád a majomkenyérfát, amit anyámék küldtek, életem?
– néz Jayre, majd rám pillant. – Ti nem ragaszkodtok hozzá, ugye? Joad megemeli a saját botanikus kertecskéjét, ha esetleg a sógornőnk figyelmét elkerülte volna:
– Nekem jutott elég.
– Vigyétek csak – motyogom, mert hogy járhat bárkinek is az esze virágokon, amikor meghalt az anyám.
A testvéreim és a feleségeik kisereglenek anyu házából a ködös szeptemberi estébe, és én éppen úgy támasztom a paliszanderajtót, ahogy ő tartotta régen, miközben búcsúzkodtunk. Catherine az utolsó a sorban.
– Holnap találkozunk – mondja, és Casino Pink-nyomot csókol az arcomra, miközben beigazgatja Hermès sálját a finom velúrzakója nyakába.
Felhördülök. Ha a virágsorsolás nem lett volna elég, holnap fél tizenegykor kiosztják anyám összes vagyonát a gyerekeinek, mintha valami Bohlinger-díjkiosztó lenne. Pár óra, és én vagyok a Bohlinger Cosmetics elnöke, valamint Catherine főnöke. Nem is tudom, melyikkel birkózom majd nehezebben.
Az éjszaka viharos feketeségét ragyogó kék reggel váltja. Úgy döntök, ez jó jel. A Lincoln hátsó üléséről bámulok ki a Michigan tó tajtékos partjára, és magamban elpróbálom még egyszer a szövegemet: Hú, fejet hajtok. Micsoda megtiszteltetés. Anyát persze soha nem fogom tudni pótolni, de addig feszülök, amíg előbbre nem viszem a céget.
A fejem még most is lüktet, átkozom is magam, hogy megittam azt a nyavalyás pezsgőt. Mire számítottam mégis? Most nem csak lelkileg, de testileg is beteg vagyok, émelygek önmagamtól. Hogy tehettem ezt az anyámmal? És hogyan is hihetem, hogy ezek után a testvéreim majd komolyan vesznek? Előveszem a púdert a táskámból, megigazítom a sminkemet. Ma legalább tűnjek megbízhatónak és összeszedettnek, ahogyan az egy elnökvezérigazgatóhoz illik. A bátyáimnak látniuk kell, hogy a céget kézben tudom tartani, ha már a piát nem is mindig. Vajon büszkék lesznek-e a húgukra, aki harmincnégy évesen egy hatalmas kozmetikai vállalat kereskedelmi igazgatójából most egyenesen elnökké avanzsál? A tegnapi fiaskó dacára azt hiszem, kicsit igen. Nekik megvan a saját pályájuk, és csak részvényekben érdekeltek a családi üzletben. Shelley meg logopédus és elfoglalt anyuka, szóval magasból tesz rá, ki igazgatja a néhai anyósa cégét.
Csak Catherine-től reszketek.
Sógornőm a Pennsylvaniai Egyetem Wharton-féle üzleti szakán diplomázott, és a ’92-es olimpián a szinkronúszó-válogatott tagja volt, sejthető, hogy mind az agya, mind a pitbullmentalitása megvan ahhoz, hogy akár három ekkora céget is prímán eligazgasson egyedül.
Az elmúlt tizenkét évben ő volt a Bohlinger Cosmetics elnökhelyettese és anyu jobbkeze. Ha Catherine nincs, még mindig az a kicsi, de virágzó vidéki manufaktúra vagyunk, amit anyám elindított. De Catherine van, és ahogy beszállt a hajóba, meggyőzte anyut, hogy terjeszkedjünk. 2002 elején kiszagolta, hogy Oprah Winfrey új műsort indít, az lesz a címe, hogy Az én kedvenceim. Catherine huszonegy héten át hetente egy, gyönyörűen csomagolt pakkot állított össze a Bohlinger bioszappanokból és testápolókból meg a többi kozmetikumunkból, fényképeket és cikkeket mellékelt hozzá a száz százalékig természetes, környezetbarát cégünkről, és lankadatlanul postázta őket a Harpo stúdióba. Éppen a huszonkettedik szállítmányt állította össze, amikor felhívták a Harpótól, hogy Oprah a Bohlinger bio fekete teás és szőlőmagos arcpakolást választotta egyik kedvencének.
A rész lement, és az üzlet felpörgött. Hirtelen minden spa és luxusnagyáruház a Bohlinger-termékeket akarta, így fél év alatt megnégyszereződött a gyártás. Három gigacég is brutális összegeket ajánlott a márkáért, de Catherine meggyőzte anyát, hogy ne adja el. Sőt, boltot nyitottunk New Yorkban, L. A.-ben, Dallasban és Miamiban, majd két évre rá a tengerentúlon is. Gyakran eljátszom a gondolattal, hogy a saját marketingzsenimnek is lehet némi köze a sikerhez, ám ha őszinte akarok lenni, Catherine Humphries-Bohlinger nélkül soha nem váltunk volna multimillió dolláros vállalkozássá.
Tagadhatatlan és kész. Catherine a méhkirálynőnk, én meg marketingigazgatóként egy vagyok a sok kis dolgozó méhecske közül. Voltam eddig, mert néhány perc, és a szerepünk felcserélődik. Én leszek az ő főnöke, még ha ettől permanensen halálra vagyok is rémülve.
Júniusban, amikor anyu a kezelések kellős közepén járt, és csak alkalmi látogatásokat tett a Bohlinger Cosmeticsnél, Catherine behívott magához.
– Fontos, hogy kitanuld a folyamatok csínját-bínját, Brett
– vágott egyenesen a közepébe mahagóni íróasztala mögötti trónján. – Bármennyire is nem szeretünk tudomást venni róla, az életünk gyökeres fordulatot fog venni. Fel kell készülnöd a feladatodra.
Úgy gondolta, anyu meg fog halni! Mégis, hogy merészelte a legrosszabbat feltételezni? Csakhogy Catherine ízig-vérig realista, és ritkán téved. Kivert a víz.
– Természetesen a halála után te öröklöd anyád minden részvényét. Végül is te vagy az egyetlen lánya, és a gyermekei közül az egyetlen, aki ténylegesen részt is vesz az üzlet működésében. És bárki másnál régebb óta vagy a partnere.
Gombóc nőtt a torkomban. Anyu gyakran dicsekedett, hogy pelenkás koromban beszálltam az üzletbe. A hátára vett a hordozóban, és már mentünk is, jártuk a helyi boltokat meg a termelői piacokat a szappanjainkkal meg a testápolóinkkal.
– És legfőbb részvényesként természetesen téged illet az elnök-vezérigazgatói szék is – folytatta Catherine.
A hűvös, visszafogott hangnem valahogy azt sugallta, hogy emiatt esetleg mintha neheztelne rám. Persze, ki ne értené… Lenyűgöző a csaj. Én meg… hát én meg egyszerűen csak az anyám lánya vagyok.
– S egítek a felkészülésben… nem mintha még nem állnál készen – nyitotta meg közben a gépén a naptárát. – Mit szólnál, mondjuk, a holnap reggel nyolchoz – mondta, nem kérdezte.
Így aztán minden reggel odahúztam a székemet Catherine-é mellé, és kihegyezett fülekkel hallgattam, ahogy a tengeren túli üzleti tranzakcióinkról, a helyi adókról vagy a cég hétköznapi működéséről magyaráz. Elküldött a Harvard üzleti iskolájába egy egyhetes szemináriumra, hogy naprakész legyek a legkorszerűbb menedzsmenttechnikákban, online workshopokra fizetett be, tanultam büdzséstreamliningtől kezdve a munkáltatói készségekig bezárólag mindent. Gyakran éreztem úgy, hogy maga alá temet a feladat, de soha meg se fordult a fejemben, hogy kifaroljak belőle. Csakis megtiszteltetés nekem, hogy anyám koronája az én fejemre kerül. És csak remélhetem, hogy a sógornőm nem neheztel majd meg rám minden áldott alkalommal, amikor a segítségére szorulok a fényesítgetésében.
Anyu sofőrje a Randolph utca 200. előtt rak ki, és a nyakamat hátraszegve bámulok fel a chicagói Aon Center gránit- és acéltömbjére. Vagyonokba lehet itt egy iroda. Jó, hát anyu ügyvédje nyilván nem a templom egere. A harminckettedik emeleten Claire, egy csini vörös asszisztens pontosan fél tizenegykor vezet be Mr. Midar irodájába, ahol a bátyáim és a feleségeik már ott üldögélnek a mahagóni tárgyalóasztal körül.
– Hozhatok egy kávét, Ms. Bohlinger? Vagy teát, esetleg vizet?
– Nem, köszönöm.
Shelley mellé ülök, és felmérem a terepet. Mr. Midar irodája egészen kellemes kevercse újnak és réginek. A hely maga persze a modernitás csúcsterméke, csupa márvány és üveg, de keleti szőnyegek és néhány antik bútordarab sokat szelídít az összképen. Letisztultság, gondosság.
– S zép hely – jegyzem meg.
– Ugye? – hajol át Catherine az asztal felett. – Imádom Stone-t… mármint az építészt, Edward Durell Stone-t – teszi hozzá, látva, hogy fogalmam sincs, kiről beszél. – Ezt ő tervezte.
Catherine úgy kuncog, mint valami kamasz.
– Ja, hogyne.
Létezik vajon olyasmi a földön, amit ez a csaj ne tudna? De valahogy soha nem nyűgöz le a tudása, hanem inkább elbátortalanít, ahogy az erejétől is Béna Bélának érzem magam, a hozzáértése meg olyan komplexusokat ébreszt bennem, mint Victoria Beckham egy alakformáló bugyiban. őszintén szeretem Catherine-t, nem az, csak a szeretetemet erősen színezi a félelem, ami vagy az én saját bizonytalanságom, vagy Catherine arroganciájának a terméke. Anyu egyszer azt mondta, hogy az én eszem is van olyan, mint Catherine-é, csak épp a magabiztosságom hangyányi az övé mellett. És suttogva még hozzátette, hogy „hála a jó istennek”. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor anyu negatívan nyilatkozott Nagy Katalinról, de ez az aprócska, véletlen elszólás engem végtelen elégedettséggel tölt el azóta is.
– Eredetileg a Standard Oil Companynek épült – folytatja, mintha érdekelne a téma -, méghozzá ’73-ban, ha nem tévedek.
Jay hátragurul a székén, hogy Catherine ne láthassa, és gigászi ásítást mímel, Joadot viszont egészen lenyűgözi a felesége fecsegése.
– Fantasztikus, drágám. Ez Chicago harmadik legmagasabb épülete – mondja neki, de mintha a megerősítését várná. Bár a bátyus a város egyik komolyan számon tartott építészreménysége, érzem rajta ugyanazt a félénkséget, amit bennem is ébreszt a felesége hihetetlen lóereje. – Csak a Trump- és a Willis-tornyok magasabbak.
– T udod, melyik a Willis-torony? – pillant rám Catherine.
– Amelyik korábban a Sears volt.
– Sears-torony? – dörzsölgetem az államat, mintha nagy zavarba hozna a hír. – Minek egy egész torony egy áruháznak?
Jay rám vigyorog. Catherine azonban úgy méreget, mint aki nem teljesen biztos benne, hogy viccelek-e.
– A föld felett nyolcvanhárom emelete van és… – folytatja végül a kiselőadást, csakhogy nyílik az ajtó, és magas, rendezetlen pasas lohol be az irodába.
Negyven körül járhat. Beletúr sötét hajába, és ránt egyet a nyakkendőjén.
– Helló mindenkinek – siet az asztalhoz. – Brad Midar vagyok. Bocs, hogy megvárakoztattam magukat – ráz kezet szép sorban mindannyiunkkal, és bemutatkozunk. Kíváncsi lennék, hogy a bátyáim fejében is ugyanaz a kétely motoszkál-e: vajon miért ezt az idegent bízta meg a hagyaték kezelésével anyánk, miért nem a család megszokott ügyvédjét, Mr. Goldblattot kérte fel? – A város másik végében volt egy tárgyalásom, és nem gondoltam, hogy ennyire el fog húzódni.
Végül leül az asztal végébe, és egy dossziét rak le maga elé. Catherine-re sandítok, aki már a jegyzettömbje felett tartja írásra készen a tollát. Nekem miért nem jutott eszembe, hogy jegyzeteljek? Hogy a pokolba fogok elvezetni egy egész céget, ha még a jegyzettömbömet se viszem magammal sehová?
– Mindenekelőtt fogadják együttérzésemet – köszörüli meg a torkát Midar. – Átérzem veszteségüket. Magam is szívből kedveltem Elizabethet, bár csak májusban ismertem meg. Mégis, az első perctől kezdve olyan érzésem volt, mintha régóta ismernénk egymást. Tegnap sajnos nem tudtam túl sokáig maradni a toron, de a temetésen ott voltam, és szívesebben tekintem magamat a barátjának, mint az ügyvédjének.
Már meg is kedveltem ezt az elfoglalt ügyvédet, aki ki tudott magának annyi időt szakítani a napirendjéből, hogy eljöjjön anyu temetésére, miközben alig négy hónapja, ha ismerte. Az én ügyvédem, vagyis a pasim, Andrew, aki négy éve ismerte anyát, ennyire is képtelen volt, ő ehhez el van havazva. De nem akartam belemerülni ebbe a nyavalyámba, most ide kell koncentrálnom.
– Nagy megtiszteltetés nekem, hogy a hagyatékát kezelhetem. Kezdhetjük?
Egy órával később anyám kedvenc segélyszervezetei anyagilag jócskán vastagabbá váltak, Jay és Joad Bohlinger pedig úgy ki lett tömve, hogy napjaikat akár heveny heverészéssel is tölthetik életük hátralévő részében. Hogy a csudába halmozott fel anyu ekkora vagyont?
– Brett Bohlinger egy későbbi időpontban jut hozzá az örökségéhez – veszi le Mr. Midar az olvasószemüvegét, és fordul hozzám. – Ez itt meg van csillagozva, később majd mindent elmagyarázok.
– Legyen – bólintok, és tényleg a fejemet vakarom. Miért nem kapom meg én is ma az örökségemet? Biztos szó van erről is a naplójában. És egyszerre megvilágosodom: hiszen én az egész céget kapom, ami pillanatnyilag milliókat ér. És persze csak a jóisten tudja, az én vezetésem alatt mennyit ér majd. Tompa fájdalom nyilall a halántékomba.
– A következő pont az édesanyjuk háza – tolja vissza a szemüvegét az orrára, hogy kikeresse a passzust. – „Az Astor utca 113. alatti ingatlan és minden benne található ingóság egy éven át maradjon jelenlegi állapotában, sem egyben, sem részletekben nem elidegeníthető. A gyermekeim egyhuzamban legfeljebb harminc napon át lakhatnak benne, ám a tárgyakat kedvük szerint használhatják.”
– Ez komoly? – mered Joad Mr. Midarra. – Mindannyiunknak van saját otthona, semmi szükségünk az övére.
Érzem, hogy fülig vörösödöm, gyorsan lesütöm a szemem, és hevenyen a körmeimet kezdem bámulni. Ja, hát a bátyus persze azt gondolja, hogy én is tulajdonosa vagyok a loftlakásnak, amit Andrew-val három éve vettünk, és bár jóval többet öltem bele, mint ő, az én nevem nem szerepel az ingatlan-nyilvántartásban.
Szóval gyakorlatilag nem az enyém.
– Ez anyu végakarata, tesó – szól rá Jay a szokásos türelmével.
– Tiszteletben kell tartanunk.
– De ha egyszer baromság – rázza meg a fejét hevesen Joad. – Tudod, milyen orbitális az ingatlanadó? És akkor a karbantartási költségeket még nem említettük, amilyen romos az a hely.
Csak a fejemet csóválom. Joad apánk temperamentumát örökölte, csupa gyakorlatiasság, semmi szentimentalizmus, józan döntések garmadája. Néha jól jön ez a távolságtartás, például a múlt héten biztosan nem boldogultunk volna nélküle a temetési előkészületekkel. De ma valahogy tiszteletlenül hangzik minden szava. Ha rajta múlna, már tegnap kirakta volna az Eladó táblát a kapura, mellé meg a konténert, amibe a régi kacatokat üríti bele. Vagyis mindent. Így viszont legalább lesz bőven időnk minden átbogarászni, komótosan elbúcsúzni az emlékektől, egyenként megválni attól, ami anyué volt valaha. Andrew ízléséhez persze túlságosan is hagyományos a ház, de valamelyik bátyám idővel még akár úgy is dönthet, hogy megtartja ezt a kincset, amit anyu annyira imádott.
Abban az évben vette meg, amikor én a Northwesternre mentem tanulni. Lepukkant rom volt, apám jól le is teremtette, hogy minek ment el egyáltalán az árverésre, hogy micsoda őrület ekkora melót a nyakába venni. De mit tehetett, akkor már csak exférj volt, anyu azt csinált, amit akart. És a szétrohadt gerendázat meg a büdös szőnyegek mögött megsejtette a varázslatot. Éveken át dolgozott vele, mindent ennek rendelt alá, de végül a türelme meghozta a gyümölcsét, a ház azzá vált, amit megálmodott. Ma a tizenkilencedik századi épület igazi gyöngyszeme az Aranypart negyednek, ami egyébként is egy felkapott része a városnak. Anyu, egy kohász lánya, gyakran viccelődött azzal, hogy olyan ő is, mint Louise a Jeffersonékből, ahogy kikapaszkodott Garyből, indianai szülővárosából. Bárcsak apám megérte volna a ház – és az asszony – fantasztikus átalakulását, mert szerintem mindkettőt alaposan alábecsülte.
– Biztos, hogy ép elmével írta ezt a végrendeletet? – szakítja félbe merengésemet Joad.
– Ó, nagyon is az eszénél volt, ezt garantálhatom – villan valami cinkosság az ügyvéd vigyorában. – Mindenkit megnyugtathatok, hogy az édesanyjuk pontosan tudta, mit csinál, sőt, bevallom, még soha ilyen alaposan kidolgozott tervet nem láttam életemben.
– Folytassuk – zárta a témát a mindig hatékony Catherine.
– A házat majd később megbeszéljük.
– Következzék akkor a Bohlinger Cosmetics – jelentette be az ügyvéd a torkát köszörülve.
Lüktet a fejem, négy pár szem szegeződik rám. Bevillan a tegnapi nagyjelenetem, és megfagy az ereimben a vér. Milyen elnök-vezérigazgató az, aki a sárga földig leissza magát a saját anyja temetésén? Nem érdemlem meg ezt a megtiszteltetést.
De persze már késő, igyekszem hát közönyös képpel várni a hírt, mint egy Oscarra jelölt színésznő. Catherine tolla a papír fölött, felkészült rá, hogy zokszó nélkül benyelje, amit nyelnie kell. Nem árt ehhez hozzászoknom. Hiába, hogy elméletileg az alárendeltem, azért még árgus szemmel sasolja majd minden egyes lépésemet mostantól fogva.
– Részvényeimet a Bohlinger Cosmeticsnél és ezzel az elnökvezérigazgatói tisztemet egyben hagyományozom…
Csak természetesen. Ne is nézz Catherine-re.
– …menyemre, Catherine Humphries-Bohlingerre – hallom.
Vagy hallucinálom?
MÁSODIK FEJEZET
– Mi van? – kiabálom. Egyetlen szemvillanás alatt más kapta a nyavalyás Oscart, és mélységes megdöbbenésemre, ennek kicsit se tudok örülni. Sokkal inkább szégyentelenül berágtam.
– Parancsol? – pillant rám Midar a teknőckeret fölött. – Olvassam talán újra?
– I-igen – habogom, és a többieket pásztázza vadul a tekintetem, hátha valaki a segítségemre siet. Jay együtt érző, de Joad kerüli a pillantásomat, a jegyzettömbjén babrál, az álla mániákusan ugrál. Catherine meg… hát ő színésznőnek is profi lenne, annyira hihető a hitetlenkedése.
Mr. Midar felém hajol, és lassan, jól artikulálva mondja, mintha a szellemileg leépülőfélben lévő nénikéje lennék:
– Édesanyja a részvényeit és a Bohlinger Cosmetics elnöki székét a sógornőjére, Catherine-re hagyta – tolja elém a papírt, hogy lássam. – Mind kapnak majd saját példányt belőle, de addig is nyugodtan ellenőrizze az enyémben.
A homlokomat ráncolva hessegetem el, és igyekszem levegőhöz jutni.
– Nem, kösz – nyögöm ki. – Folytassa. Kérem. Elnézést.
Azzal visszasüppedek a székembe, és összeharapom a számat, hátha úgy abbamarad a remegés. Ebbe valami hiba csúszott. Annyit… annyit dolgoztam, annyira akartam, hogy büszke lehessen rám. Vajon Catherine ültetett fel? Nem, soha nem lenne olyan kegyetlen.
– Ezzel mára be is fejeztük – zárja le Midar. – Még Brett-tel kell megbeszélnem valamit, négyszemközt – néz megint rám -, persze, csak ha van most rám ideje. Mert találkozhatunk később is.
Köd ereszkedett rám, próbálok kitapogatózni belőle.
– Ma is jó – hallok egy hangot, ami nagy valószínűséggel az enyém.
– Nagyszerű – néz végig a többieken az ügyvéd. – Valakinek valami kérdése, mielőtt elbúcsúzunk?
– Semmi az égvilágon – vágja rá Joad, és már áll is fel, hogy rohanjon az ajtóhoz, mint a rab a szabadulásakor.
Catherine csekkolja a Blackberryjét, üzenet, hasonlók, Jay pedig Midarhoz siet nagy hálásan. Rám is vet egy pillantást, de gyorsan el is kapja a tekintetét. A bátyus nyilvánvalóan megszeppent, semmi kétség. Én meg rosszul vagyok. Csak Shelley olyan, mint máskor is, a kócos barna fürtjei meg a drága, kedves szürke szeme. Magához ölel, de még neki sincs fogalma, hogy most mit mondhatna.
A bátyáim szép sorban kezet ráznak Mr. Midarral, míg én némán kucorgok a széken, mint a büntetésére váró kisdiák az igazgató irodájában tanítás után. Midar sietve csukja be mögöttük az ajtót. Olyan csend lesz hirtelen, hogy a vérem suhogását is hallom, ahogy az agyamba áramlik. Visszaül az asztal végébe, hogy szemközt legyen velem, az arca lágy, lesült, barna szeme kedvessége valahogy nincs összhangban szögletes vonásaival.
– Jól van? – érdeklődik, mint aki tényleg kíváncsi az állapotomra.
Gondolom, órabérben fizetjük.
– Pompásan – mondom. Szegényen, anyátlanul és megtaposva, de pompásan. Egyszerűen pompásan.
– Az édesanyja aggódott, hogy ez a mai nap különösképpen meg fogja viselni.
– Tényleg? – kacagok fel epésen. – Gondolta, lehet, hogy felzaklat, hogy kihagy a végrendeletéből?
– Ez így nem teljesen igaz – paskolja meg a kezemet.
– Az egyetlen lánya vagyok, és túrót se kapok. Nagy nullát.
Még egy bútordarabot se, emlékbe. Pedig a lánya vagyok, a fenébe is.
Elkapom a kezemet, és az ölembe rántom. Ahogy a tekintetem követi a mozdulatot, meglátom a smaragdköves gyűrűmet, csuklómon a Rolexet, mellette a Cartier Trinity karkötőmet. Ahogy felnézek, mintha finom undor árnya ülne Midar kedves arcán.
– Tudom, mit gondol. Hogy önző vagyok és elkényeztetett. Hogy nekem ez az egész csak a pénzről meg a hatalomról szól – szalad ki a számon. A torkom összeszorul. – Az van, hogy tegnap egyedül az ágyát akartam magamnak, csak a régi… – megdörzsölöm a torkomat, hogy eltűnjön a gombóc – …ágyát, hogy belebújhassak, és érezhessem anyát…
Ó, borzalom, megindulnak a könnyeim. Eleinte csak folynak, de zokogásba fordul, eltorzult, fájdalmas zokogásba. Midar az íróasztalához sprintel zsebkendőért. Kapok egyet, és a hátamat lapogatja biztatón, míg igyekszem összekaparni magamat.
– Bocs – károgom -, annyira nehéz… nekem ez most.
– Megértem – bólint, és az arcán átsuhanó árnyból úgy érzem, talán tényleg megért.
Megtörlöm a szemem. Mély levegő. Megint egy.
– Oké – próbálkozom meg valamiféle összeszedettséggel. – Szóval akkor van még valami? Egy bőrdossziéból előhúz egy újabb kartondossziét, és lerakja elénk.
– Elizabeth valami egészen mást tervezett a maga számára.
Kinyitja a dossziét, és átad egy régi jegyzetfüzetből kitépett, megsárgult lapot. Csak bámulom. A márványos vonalak rajta elárulják, hogy valaha galacsinná lett gyúrva, majd kisimogatták.
– Ez meg mi?
– Álomlista. A maga álomlistája.
Beletelik jó pár másodpercbe, mire eljut az agyamig, hogy ez tényleg az én kézírásom. A gondos, tizennégy éves kori kézírásom. Nagyon úgy fest, hogy írtam egy álomlistát akkor a céljaimról, bár emlékeim nincsenek a dologról. Némelyik pont mellett anyám kézírását is felfedezem.
Álomlista
*1. Legyen egy kisbabám! Vagy kettő.
2. Megcsókolni Nick Nicolt
3. Bekerülni pomponlánynak Gratulálok! Ez tényleg annyira fontos volt?
4. Legyek csupa kitűnő Túlértékeljük a tökéletest
5. Az Alpokban síelni Micsoda móka volt!
*6. Legyen egy kutyám!
7. Helyesen válaszolni, amikor Rose nővér felszólít, miközben Carrie-vel beszélgetek
8. Párizsba menni Ó, az a sok gyönyörű emlék!
*9. Barátok maradni Carrie Newsome-mal örökre!!!
10. A Northwesternre menni Annyira büszke vagyok az én Vadmacskámra!
11. Legyek mindig szuper barátságos és kedves! Van még mit fejlődni!
*12. Segíteni a szegényeken
*13. Legyen egy szupermenő házam!
*14. Venni egy lovat
15. Bikát futtatni Eszedbe ne jusson!
16. Megtanulni franciául Très bien!
*17. Szerelembe esni
*18. Hobbiból stand-up komikusnak menni
*19. Jó viszonyba kerülni apuval
*20. Legyek fantasztikus tanár!
– Huh – pásztázom végig a listát. – Megcsókolni Nick Nicolt. Bekerülni pomponlánynak – mosolygok kicsit, majd visszacsúsztatom Midarnak a listát. – Cuki. Hol szerezte?
– Elizabethtől. Megtartotta.
– Igen? – billentem félre a fejemet, úgy figyelem. – És akkor mi van? A régi álomlistámat hagyta rám, vagy mi?
– Igen, mondhatjuk úgy is – bólint az ügyvéd. De nem mosolyog.
– Mi ez az egész? Közelebb húzza a székét az enyémhez.
– Na, figyeljen, a lényeg a következő. Elizabeth évekkel ezelőtt kibányászta a szemetesből ezt a listát. És az évek során kihúzta szépen sorjában, amit maga teljesített – bök a Megtanulni franciául pontra. – Látja? A cél mellé még odaírta azt is, hogy Très bien, és áthúzta az egészet.
– Tíz célt viszont még nem teljesített.
– Nahát, ez aztán komoly! Kár, hogy ezek már rég nem azok a célok, amiket most fontosnak tartok.
– Az édesanyja úgy gondolta, hogy ezek a célok még ma is érvényesek, nagyon is – ingatja a fejét Midar.
– Nos, azt kell mondjam, hogy tévedett – ráncolom a homlokomat, mert kicsit fáj, hogy ennyire félreismert.
– És azt szeretné, ha teljesítené őket. Egytől egyig.
Leesik az állam.
– Ez csak valami tréfa lesz – rázom meg az orra előtt a listát.
– Húsz éve kapartam le ezeket! Minden vágyam, hogy tiszteletben tartsam anyám kívánságait, de ha ezek a célok lennének azok, hát nem fog menni.
– Oké, oké – tárja szét a két karját, mint közlekedési rendőr a kereszteződésben -, én csak a futár vagyok! Mély levegőt veszek, biccentek.
– Bocs – dörmögöm, majd hátradőlök fáradtan a széken, megdörzsölöm a homlokomat. – Vajon mi járhatott a fejében? Mr. Midar átnyálazza a mappát, és előhúz belőle egy rózsaszín borítékot. Egyből felismerem: Crane levélpapír, a nagy kedvence.
– Elizabeth írt magának egy levelet, és megbízott, hogy olvassam fel. Ne kérdezze, hogy miért nem adhatom át egyszerűen, a lelkemre kötötte, hogy olvassam fel – okostojás vigyorral még hozzáteszi: – Tud olvasni, vagy nem? Igyekszem nem elmosolyodni.
– Figyeljen, tippem sincs, mit képzelt az anyám. Ha tegnap kérdi, hát minden bizonnyal azt mondom, hogy jó oka lehetett rá, hogy erre kérje. De ma már semmiben se vagyok biztos.
– Én mégis azt gyanítom, hogy ez lehet a helyzet. Hogy jó oka volt.
Feltépi a borítékot, és nekem máris kalapálni kezd a szívem. Kényszerítem magam, hogy nyugodtan üljek, kezeimet az ölemben kulcsolom össze.
Midar az orrára biggyeszti az olvasószemüvegét, és megköszörüli a torkát:
– Drága Brett! Hadd kezdjem azzal, hogy sajnálom, hogy ennyi borzalmon kellett keresztülmenned az elmúlt öt hónapban. A gerincem voltál, a lelkem, köszönöm neked. Nem akartalak volna ilyen korán elhagyni, hiszen annyit kellett volna még élnünk és szeretnünk egymást, nem? De erős vagy, ki fogod bírni, sőt, élvezni fogod megint az életet, még ha ezt most nem is hiszed el nekem. Tudom, hogy ma szomorú vagy, és fogadd magadba kicsit ezt a szomorúságot.
Bár veled lehetnék ezekben a gyászos időkben, a karjaimba vennélek, és addig ölelnélek, míg már levegőt se kapsz, mint kislány korodban. Vagy az is lehet, hogy elmennénk ebédelni, keresnénk egy eldugott asztalt a Peninsula Hotel éttermében, és egész délután a bánatodról és félelmeidről mesélnél nekem, és én hallgatnálak, simogatnám a karodat, hogy érezd, mennyire átérzem a fájdalmadat.
Midar hangja rekedtesre vált. Rám pillant.
– Minden rendben? Biccentek, de szólni nem tudok. Mielőtt folytatná, megszorítja a karomat.
– Ma bizonyára alaposan összezavarodtál, amikor a bátyáid megkapták az örökségüket, te viszont nem. És képzelem, mennyire dühít, hogy Catherine kapta a főnökséget. Bízz bennem, tudom, mit teszek, és mind a te érdekedben teszem.
– Az anyja szerette magát – mosolyog rám Midar.
– Tudom – suttogom remegő szájjal.
– Úgy húsz évvel ezelőtt egy nap, amikor a Beverly Hills 90210-es papírkosaradat ürítettem, ezt a galacsinba gyűrt papírt találtam benne. Naná, hogy a kíváncsiságom nem hagyott nyugodni, és képzelheted, mennyire felderültem, amikor kisimogatva azt láttam, hogy az életed céljait írtad össze. Nem értem, miért hajítottad el mégis, mert szerintem nagyon kedves kis lista. Emlékszel, aznap este rá is kérdeztem.
– Nem emlékszem – felelek hangosan.
– Te azt felelted, hogy az álmok hülyeségek. Azt is hozzátetted, hogy nem hiszel az álmokban. Azt hiszem, az egésznek lehetett némi köze az apádhoz. Úgy volt, hogy délután elvisz magával, de persze nem jött.
Újabb fájdalom csavarint egyet a szívemen, dühös és szégyenteli kis csomaggá gyűri. Az ajkamba harapok, lehunyom a szemem. Hányszor felültetett apa! Egy idő után már nem is számoltam. Az első pár tucatnyi alkalom elég lecke lehetett volna, de annyira hiszékeny voltam. Hittem Charles Bohlingerben. És abban, hogy a rejtélyes Télapóhoz hasonlóan az apám is megjelenik majd, ha erősen hiszek benne.
– Mélységesen megérintett az álomlistád. Némelyik cél vicces volt, mint a hetes számú. De volt köztük komoly és szenvedélyes is, mint a tizenkettes: Segíteni a szegényeken. Mindig is nagylelkű voltál, Brett, érzékeny, tapintatos lélek. És fájdalommal látom, hogy annyi célod még mindig nem teljesült be.
– De már nem érdekelnek ezek a célok, anya. Már más vagyok.
– Persze hogy már más vagy – olvassa Midar.
– Ezt tényleg leírta? – kapom ki a kezéből a levelet.
– Itt van – mutat rá a sorra.
– Fura – áll égnek a karomon minden szőrszál -, folytassa!
– Persze hogy már más vagy, édesem, csakhogy attól tartok, hogy közben feladtad az igazi vágyaidat. Ma mik a céljaid?
– Hogy mik? – kérdezek vissza, és töröm az agyamat, hátha legalább eggyel előállhatok. – Máig például azt reméltem, hogy én vezetem majd a Bohlinger Cosmeticset.
– Az üzlet soha nem passzolt hozzád igazán.
Mielőtt még kitépném a kezéből a papírt, Midar magától hajol hozzám, és mutatja a mondatot.
– Jézus isten. Olyan, mintha hallana.
– Talán ezért akarta, hogy felolvassam, hogy tudjanak még egy kicsit beszélgetni.
– Mindig is működött a hatodik érzéke – törölgetem a szememet a zsepivel. – Ha volt valami bánatom, mondanom se kellett neki, ő mondta helyettem. És amikor megpróbáltam köntörfalazni, hogy nincs igaza, nincs is semmi bajom, csak rám nézett, és azt mondta: „Brett, elfelejted, hogy belőlem lettél.
Engem nem tehetsz bolonddá.”
– Ez szép – bólint Midar. – Az ilyen kapcsolat mindennél többet ér.
Fájdalom villan a szemében, elkapom.
– Meghaltak a szülei?
– Élnek mindketten. Champaignben.
De azt nem teszi hozzá, hogy jó egészségben, vagy hasonlók.
És nem tolakodom.
– Sajnálom, hogy engedtem, hogy olyan hosszú éveken át a Bohlinger Cosmeticsnél dolgozz…
– Én viszont nagyon is köszönöm, anya!
– Túlságosan is érzékeny vagy te abba a világba. Te született tanár vagy, kicsim.
– T anár?! Gyűlöltem tanítani!
– Mert nem adtál magadnak rendesen esélyt. Akkor ott a Meadowdale-ben borzalmas tapasztalatokat szereztél. Emlékszel még?
– Hogy emlékszem-e? – ingatom a fejemet. – Életem leghosszabb éve volt.
– És amikor zokogva hozzám futottál, és fel voltál dúlva, és szorongtál, szívesen fogadtalak a családi cégben, kerestem neked egy helyet a marketingosztályon. Bármire kész lettem volna, hogy letöröljem édes arcodról azt a fájdalmat és gondot. És hagytam, hogy feladd igazi álmodat, csak annyit kértem, hogy ne hajítsd ki a tanári végzettségedet. Hagytam, hogy meghúzd magad a kényelmes, jól fizetett állásodban, ami unalmas és rutin volt neked.
– Szeretem a munkámat.
– A változástól való félelem miatt benne ragadunk az állóvízben. És itt vissza is kanyarodom az álomlistádhoz. Kérlek, míg Brad olvas, vess egy pillantást a célokra.
Az ügyvéd elém tolja a listát, és újra átnézem, most már figyelmesebben.
– Az eredeti húszból tíz mellé tettem csillagot, amit szeretném, ha nem adnál fel. Kezdjük az elsővel: Legyen egy kisbabám! Vagy kettő.
– Ez téboly – hörgök.
– Félek, örök árnyék húzódna a szívedre, ha a gyerekek, vagy legalább egy gyerek, nem válnának a részévé. Nem egy gyermektelen nőt ismerek, akik boldogok úgy, ahogy vannak, de szerintem te nem tartozol közéjük. Kislány korodban is imádtad már a babáidat, alig vártad, hogy betöltsd a tizenkettőt, hogy vigyázhass mások gyerekeire. A kis takaródba pólyáltad Tobyt, a macskát, és zokogtál, amikor kiszabadította magát a csomagból, és lemenekült a hintaszékből. Emlékszel, édes szívem?
A nevetésem zokogásba fordul, Midar újabb zsebkendőt nyom a markomba.
– Imádom a gyerekeket, tényleg, de… – nem fejezem be, azzal Andrew-t kellene okolnom, ami viszont nem tisztességes. A könnyeim azért csak nem apadnak el, mintha tengernyi lenne belőle a szememben. Midar csak vár, míg végül a levélre mutatok, és intek, hogy folytassa már.
– Biztos benne? – kérdezi, ahogy a hátamat lapogatja bátorítón.
Az orromra szorított zsebkendővel bólintok. Kétkedve mér végig, de azért folytatja:
– A kettest ugorjuk, remélem, végül tényleg csókolóztál Nick Nicollal, és remélem, rendkívüli volt.
– Az volt – mosolygok.
Midar rám kacsint, és együtt bogarásszuk tovább a listát.
– Menjünk a hatos számúhoz – olvassa. Legyen egy kutyám. Úgy vélem, ez grandiózus ötlet. Találd meg a kiskutyádat, Brett.
– Egy kutyát? Honnan veszed, hogy szeretnék kutyát? Még egy aranyhalra sincs időm, nem hogy egy kutyára – meredek Bradre. – Mi van, ha nem teljesítem ezeket a célokat? Előhúz egy kupacnyi összegumizott rózsaszín borítékot.
– Az édesanyja úgy rendelkezett, hogy minden alkalommal, amikor egy célt teljesít, jöjjön el hozzám, és tőlem megkapja a célhoz tartozó borítékot. És az utolsó cél teljesítése után – a magasba tart egy borítékot, amire az van írva, hogy Kiteljesedés.
– És mi van a Kiteljesedés borítékban?
– Az öröksége.
– Hát persze – dörzsölöm meg a halántékomat. – Magának van tippje, hogy mi akar lenni ez az egész?
– Feltételezem, amolyan élet-újraértelmezés akarna lenni – vonja meg a vállát.
– Újraértelmezés? Éppenséggel az én életem éppen darabokra lett zúzva. És most akkor úgy rakjam össze, ahogy valami gyerek képzelte?
– Nézze, ha ez most sok magának, találkozhatunk valamikor később is.
– Hát túl sok – állok fel. – Úgy jöttem ide ma reggel, hogy a Bohlinger Cosmetics elnökeként távozom majd. Büszkévé akartam tenni az anyámat, új csúcsokra futtatni a céget – mondom, de a torkom elszorul, nagyot nyelek. – És ehelyett szerezzek magamnak egy lovat? Elképesztő! – szaporán pislogok, hogy visszakényszerítsem valahogy a könnyeimet. Közben nyújtom a kezemet. – Sajnálom, Mr. Midar, tisztában vagyok vele, hogy nem maga tehet róla. De egyelőre képtelen vagyok ezzel foglalkozni.
Majd jelentkezem.
Már majdnem az ajtónál járok, amikor Midar utánam rohan, kezében az álomlistám.
– Ezt tartsa meg – mondja -, ha esetleg meggondolná magát
– nyomja a kezembe a papírt. – Ketyeg az óra.
– Miféle óra? – billentem oldalra a fejemet.
Szégyenlősen pillant a saját karjára, a Cole Haan órájára.
– A hónap végéig legalább egy célt teljesítenie kell. És egy év múlva ilyenkorra, azaz jövő szeptember 13-ra a teljes listával végeznie kell.
