„Nem kell mellébeszélni. Akad irodalmi hatás is, persze. Van egy vonulata a magyar irodalomnak. Krúdy, Gelléri…” Mit akarhat egy író? – teszi fel a kérdést Mándy Iván olvasóinak és saját magának.
Mándy Iván Kossuth-díjas író életének 77. évében hunyt el 1995. október 6-án. Mándy Iván 1918. december 23-án született Budapesten. 1928-tól a Lónyai utcai református gimnáziumba, majd a Madách Gimnáziumba járt, de tanulmányait nem fejezte be. Első novelláját Schöpflin Aladár közölte a Tükör című lapban. 1945 után az Újhold fiatal szerkesztőgárdájához csatlakozott, majd a Népművelési Intézet munkatársa lett. 1954-től szabadfoglalkozású író volt. 1989-től a Holmi szerkesztő bizottságának tagja. A Széchényi Irodalmi és Művészeti Akadémia egyik alapítója.
Írásainak világát meghatározza a környezet, amelyben élt: a Teleki és a Mátyás tér környéke, kisemberek, lecsúszottak, kétes egzisztenciák, a nagyváros miliője és a benne élők magánya. Több novellájának helyszíne a régi mozi, a presszó, az uszoda vagy futballpálya. Legismertebb művei: Vendégek a Palackban, Idegen szobák, A pálya szélén, Régi idők mozija, Fél hat felé. Gyermekeknek szánta Csutak történeteiről szóló több regényét, és ő írta A locsolókocsi című regényt is.
A XX. század második felének társadalmi problémáköreit Mándy Iván írói eszközökkel dolgozta fel regényeiben és novelláiban. Mándy szépírói munkássága nem elődök nélküli a magyar és a világirodalomban, csak egy kicsit más, egyénien sajátos, tipikusan pesti. Az 1950-es években ő volt az az író, aki elsőként emelte műveiben főszereplőkké a pesti, nagyvárosi mélyvilág esendő figuráit. A Mélyvíz, A pálya szélén című írások alakjaival „megtörténik a létezés, nem ők maguk cselekednek – ahogyan Pomogáts Béla irodalomtörténész professzor jellemezte.
Több más elismerés mellett 1948-ban megkapta a Baumgarten-díjat, 1969-ben a József Attila-díjat, 1988-ban pedig a Kossuth-díjat.
Bitó Imre, a cigány, aki százszor és megint csak százszor gyűjti össze minden csepp erejét, hogy magának és családjának emberi életet biztosítson: Julas, az úri szülők örökbe fogadott kedves, tiszta lelkű kislánya, akinek egész élete egyetlen csendes küzdelem a mellett az elzüllött férfi mellett, aki valaha jó volt hozzá: egy bérház, ahol az érdeklődés, a részvét s a rosszindulatú kíváncsiság csatornáival összekötve élnek egymás mellett, függetlenül és mégis kibogozhatatlanul összefonódva a ház lakói: kék kantáros totyogósok, akik ott csüngenek az óvoda kerítésének rácsán, lesve a kinti érdekes világot, tej- és grízfelhőkbe burkolózva lovagolnak a zsiráffal és nyuszikkal díszített biliken – ezek az új Mándy-kötet szereplői és tájai. Mándynál nincs bemutatkozás, és nincs se „táj-leírás”, se „jellem-ismertetés”. Aki szóba kerül, aki szóhoz jut – azzal rögtön jelen van egész környezete is: a lakás, amelyikből kilépett: ágyban kávézó, csontos, köhögő nagymamája vagy gyerekei, felesége, putrija, a menye, az unokák. És fordítva: a bérház kőfolyosója szomszédokat cipel, az állomás az örökké csak férjére várakozó asszonyt tartja. Minden együtt és egyszerre létezik – egymásra villanó tükördarabokból áll a világ. „Se cselekmény, se fantázia, se megfigyelés” – mondja Mándy a mit akarhat egy író című vallomásában. „Maradt a belső világ. Meg ami az élményekből ebbe belefutott. Egy öreg bolt csodája, egy kopott tűzfalé, egy emberi arcé.”
Mándynak nincsenek hősei a szónak XIX. századi értelmében. De bizonyos, hogy Ágnes és Bitó, Kövecses Bandi és Julas a maguk módján mégiscsak hősök. Hősök állhatatosságukban, hősök jóságukban. Csöndesek és konokak. Többnyire törékenyek, magányosak, de küzdőképesek: elszántan, utolsó leheletükig harcolnak a közöny, az önzés, a mindenfajta embertelenség ellen.
Mándy Iván: Mit akarhat egy író?
Fent, az emeleti szobában a családfő. Évek óta nem jött le a többiekhez, évek óta nem akarta őket látni. Azok meg odalent élték a maguk életét. Közben egyre csak azt hallották, ahogy az öreg odafent járkál. Ilyenkor összenéztek, de szólni nem szóltak egy szót se.
Ibsent olvastam akkoriban, többek közt a John Gabriel Borkmant. Ez élt bennem meglehetősen élénken, amikor meg akartam írni a család nagy öregjét.
A Tisza Kálmán tér hátsó sétányán járkáltam. Azon gyötrődtem, hogy az öreget egyszer mégiscsak lehozzam a családhoz. És akkor jön a nagy jelenet. Valami olyan leszámolásféle.
Hetek teltek el, hónapok. A tér sétányán kinyíltak az orgonák, de a család nagy öregje nem tudott lejönni. A darab cselekménye nem mozdult. Azok, akik lent éltek, teljesen elszakadtak az öregtől, aki egyre magányosabban, egyre elvadultabban járkált odafent.
És járkál mind a mai napig. Az idők végtelenjéig.
Mert már akkor kiderült valami. Nem tudok cselekményt bonyolítani. De még csak elindítani se tudok. Ezt aztán vállalnom kellett.
Belekezdtem egy mesejátékba. Ez is elakadt. Egyszerűen nem mozdult a fantáziám.
(És, hogy közben jelezzem az időt: Éppen akkor hagytam abba az ötödik gimnáziumot. Nem volt más, mint egy duplafedeles füzet, az Ibsen-kötet, a Klasszikus Regénytár és a Tisza Kálmán tér.)
Tehát már a kezdet kezdetén azt is be kellett látnom, hogy a fantáziám se működik. A döntő dolgok hamar kiderülnek.
Maradt a megfigyelés.
Maupassant-ról hallottam valamit. Talán éppen Flaubert tanácsolta az ifjú Maupassant-nak. Figyelj meg egy fát egészen addig, amíg nem különbözik a világ valamennyi fájától.
Komolyan vettem a dolgokat. (Ma is komolyan veszem a dolgokat.)
Lehorgonyoztam egy fa előtt. Egyszerű, derék kis fa volt a téren. Sehogy se akart különbözni a többitől. Még sokáig néztem, lassan meggyűlöltem. Már nem is láttam semmit, csak belebámultam a levegőbe.
Otthon elővettem a duplafedeles füzetet. Megpróbáltam leírni a fát. Nem sikerült.
Aztán egyszer láttam valakit. Egy olyan igazi ázott alakot. És akkor megjelent előttem a fa. Ez többet ért minden megfigyelésnél. Megsejtettem valamit abból, amit belső realitásnak neveznek.
Így voltam az utcával is. Le akartam írni a kis szálloda utcáját, ahol akkoriban laktam. Pontosan, részletesen. Tehát, úgy gondoltam, hűségesen. Kinéztem az ablakon, alaposan szemügyre vettem a házakat. Mire az ablaktól visszamentem az asztalig, minden kihullott belőlem. Mintha sose láttam volna utcát. Aztán egyszer megálltam egy öreg bolt előtt, és akkor megéreztem az utcát.
Se cselekmény, se fantázia, se megfigyelés.
Maradt a belső világ. Meg ami az élményekből ebbe belefutott.
Egy öreg bolt csodája, egy kopott tűzfalé, egy emberi arcé.
Az utóbbiról: Próba közben láttam egy színésznő arcát. Nem volt játékban, magára maradt, és az arca is magára maradt. Fáradt, magányos arc. Beteg, öreg szülők botorkáltak át ezen az arcon. Akiket már nem is lehet kituszkolni, hiába is halnak meg, örökké ott vándorolnak azon az arcon.
A táj…
Valaha kötelességszerűen megpróbálkoztam a tájleírással. Ezzel se sokra mentem. Eltelt egy idő, amíg rájöttem, hogy nekem egy pinceablak a táj, egy pocsolya. Legjobb esetben üres mező, elhajigált, ócska lavórokkal.
Az ember felfedezi a törvényeit, és akkor megpróbálhat valamit.
A hang, az a bizonyos egyéni stílus, mázli dolga. Vagy van, vagy nincs.
Hatás? Az utca és a tér volt rám ilyen nagy hatással. Meg a film. Abban éreztem valamit, amit általában sűrített ábrázolásnak neveznek. Nem kell mellébeszélni. Akad irodalmi hatás is, persze. Van egy vonulata a magyar irodalomnak. Krúdy, Gelléri… Egy bizonyos oldottabb, líraibb próza. Semmi köze a hülye, gennyes, „költői” prózához. Tehát, úgy érzem, hogy ehhez a vonulathoz tartozom. Ezen az se változtat, hogy Krúdy néha már egyenesen felbosszant. Hőseitől, nőalakjaitól ágyban fekvő beteg leszek, annyira hamisnak érzem őket. De mellékfigurái, utcaképei, elromlott, örökké csöpögő vízcsapjai feledhetetlenek.
És Hemingway. Aki sokkal idegérzékenyebb, mint általában gondolják. Nem annyira brusztos fickó. Egyébként a tőle és tőlem teljesen idegen Faulknert sokkal szívesebben olvasom.
Hogy mit is akarok?
Ottlik Géza írja egy tanulmányában: Mit akar egy regényíró? Remélhetőleg regényt írni.
Szerény módosítással: Mit akarhat egy író? Bármilyen meglepő, írni.
A tehetsége törvényei szerint.
Mándy Iván: Séta a ház körül, Magvető Kiadó, 1966, DIA
