„A különféle nyelveken megjelenő, de egységesen irányított szovjet sajtóban rendszeresen pompázik egy nem túlságosan illatos, de mindig színpompás csokor. ” Olvass bele a Fedőneve: Ulysses I. c. kötetbe.
Ahová most belépünk, az az emberi világ egyik legveszélyesebb térfogata, a történelem. ELSŐ KIADÁS. „Ulysses Vasárnapi krónikája következik. Ulysses a magyar irodalom egyik legnagyobb élő reprezentánsának fedőneve. Itt a Szabad Európa Rádiója, a Szabad Magyarország Hangja”, hangzott föl először 1951. október 7-én, Münchenben. Márai az évek során (1967-ig volt a Rádió munkatársa) több száz felolvasást tartott, melyek közül az első időszakban a Vasárnapi krónika címmel jelzett sorozaté volt a főszerep. A cím emlékezés egyben a Pesti Hírlap nagy hagyományokkal rendelkező rovatára, melynek 1936-tól kezdve maga is gazdája volt több éven keresztül. „Szerencsésebb népek nagyobb erővel fejlődtek, mi kérlelhetetlen erővel tudtunk megmaradni. Most is ezt műveljük. Ez a mi titkunk, egy nemzet titkos műfaja. És titkos fegyverünk az emlékezés.” Mindez személyes, írói vallomása is: az odahaza egy osztály élményét, emlékeit felidéző Márai immár a száműzött sors egyik alapvető toposzába, a nemzetbe, annak is szellemi vonulatába kapaszkodik, amelyhez mindig is közelállónak tudta magát. 1954-ben tervbe vette a Szabad Európa Rádióban felolvasott jegyzeteinek kötetbe rendezését („Átfésülni, egy későbbi magyar kiadás céljaira, a rádióba írott felolvasásokat, Szól a kakas már címmel összeállítani egy ilyen kötetet”), de elképzelése nem valósult meg. A Fedőneve: Ulysses tehát elsősorban az írói szándék megvalósulása, ugyanakkor egy sorozat nyitódarabja, mely gyarapítja, árnyalja Márai-tudásunkat, amikor a hidegháborús évek kibeszéletlen történeteivel szembesülünk a kötet lapjain: a berlini híd szimbolikája, az amerikai és szovjet befolyás alatt álló Európa kiszolgáltatottsága, a Rákosi-éra gunyoros arca, a bolsevista hatalomgyakorlás, Nyugat-Európa és a vasfüggöny, Andrássy út hatvan, kitelepítés és megtorlás, kultúra és szellemtörténet, irodalom kalodában; a politikai és közéleti író jegyzeteinek olvasásával az íróról alkotott képünk is egyre tisztábbá válhat, miközben páratlan kulturális panorámaképet kapunk a kettészakadt Európáról.
Jelent-e valami újat e kötet a Márai-portréban? Úgy tűnik, hogy a felolvasások árnyalják az eddigi megállapításokat a „hazáját gyűlölő” emigráns Márairól, számos idézet jól példázza ezt. Egyrészt a féltés hangján szól az ország népéről, amely kiszolgáltatott a Szovjetuniónak és hazai lakájainak, másrészt történészi körképet ad a korról.
Márai Sándor magyar író akart lenni, idehaza szeretett volna élni és dolgozni. Ez nem sikerült, de felolvasásai közreadásával a kassai polgár egy kicsit ismét hazaérkezett. „Hallgassuk” őt érdeklődéssel, „nyitott füllel”!
Márai Sándor író, költő, újságíró 26 éve, 1989. február 21-én hunyt el, az íróra emlékezve ajánljuk a Helikon Kiadó gondozásában megjelent Fedőneve: Ulysses c. kötetét.
Márai Sándor: Fedőneve Ulysses I.
(részlet a könyvből)
1952. Február 17.
A különféle nyelveken megjelenő, de egységesen irányított szovjet sajtóban rendszeresen pompázik egy nem túlságosan illatos, de mindig színpompás csokor. A szovjet hírverés tollforgatói csokorba gyűjtve tálalják fel a nyugati világ közéleti, társadalmi, erkölcsi válságának – mint ez a sajtó mondja, rothadtságának – bűnjeleit. Ebből a sajtóból megtudjuk, hogy Franciaországban vád alá vontak egy korrupt honatyát, Itáliában erkölcsi botrány tört ki egy pedagógus körül, Angliában egy kórházban sikkasztottak a betegek táppénzéből. A vádak szökőárja természetesen mindig az Egyesült Államok ellen tarajosodik. A magyar nyelvű szovjet lapokban állandó rovat tájékoztatja az olvasót arról a közéleti fertőről, amelyben az Egyesült Államok kormánya és társadalma fetreng. Kis hírek, gondosan összeválogatott innen-onnanok bizonygatják, hogy a demokratikus Nyugat általában és az Egyesült Államok társadalma és kormányzata különösen mélyre süllyedt abban az erkölcsi fertőben, ahová a demokrácia rendszere taszította.
A Kominform hírverői vigyáznak arra, hogy a szakmányba gyűjtött vádak a hitelesség látszatát keltsék, és pontosan megjelölik a forrást – hangsúlyozzuk, a nyugati lapforrást –, amely a nyugati közélet erkölcsének süllyedéséről ad hírt. Diadalmas árulkodással idézik nyugati írók, közírók és politikusok leleplező, számon kérő, néha pesszimisztikusan keserű hangú felszólalásait, mellyel hazájuk s általában a nyugati világ visszás jelenségeit bírálják. Szerezzünk egyszer örömet a szovjet sajtónak, és állapítsuk meg, hogy ezek a hírek nem mindig rágalmak. Nincs nyugati állam, ideszámítva elsősorban Amerikát, amelynek sajtója nap mint nap ne adna hírt közéleti válságtünetekről, amilyen a korrupció, a szellemi színvonal süllyedése, a tömegek erkölcsi igényének csökkenése. Nem múlik el nap, hogy valamely nyugati folyóiratban egy író, pap, államférfi ne mutatna reá e válságjelenségekre. A szovjet sajtó, amikor kárörvendő és diadalmas torokköszörüléssel idézi e figyelmeztetéseket, minden alkalommal siet megállapítani, hogy ezek a jelek a nyugati világ, a demokratikus világkép alkonyati jelei, igen, a közelgő vész – egy, a szovjettől különböző –, civilizáció és társadalmi rend felbomlásának előjelei. De a Kominform buzgó halottkémei megfeledkeznek arról, hogy a betegség még nem halál, és a diagnózis, melyet a Nyugat saját válságjeleiről állandóan közzéad, nem jelenti azt, mintha a beteg és orvosai feladták volna a gyógyulásért folytatott küzdelmet.
A Kominform hírügynökei megfeledkeznek arról a megállapításról, amit a nyugati sajtó és irodalom nem szűnik megállapítani, fejtegetni és számon kérni: az emberiség, Nyugaton éppen úgy, mint az eltömegesedett világ más földrészein, új, súlyos közéleti és erkölcsi problémákkal áll szemközt. Ezek a problémák a gyakorlatban néha csakugyan válságos tünetekről beszélnek. De helyes lenne, ha a Kominform nyugat-kutató halottkémei, mielőtt kiállítják a nyugati társadalmi rendszereknek a halotti levelet, megmondanák azt is, hogy a beteg állapotáról szerzett értesüléseiket magától a betegtől kapták. És ez a nagy különbség, nemcsak a Kelet és Nyugat társadalom-diagnosztizáló módszerei, hanem a két világ gyógyítási módszerei között is. A szorgalmas halotti kántálók sok mindenről énekelnek gyászdalt, ami Nyugaton válságtünet, de például hallgatnak arról, hogy néhány hónap előtt egy nagy amerikai vidéki újságban, a Cleveland Press-ben a lap szerkesztője, Louis B. Seltzer vezércikket írt, melyben kimondotta, hogy az amerikai közélet és közérzés utóbbi időben megtelt erkölcsi kételyekkel. Amerikában valami baj van, mondotta az amerikai közíró, és felhívta a közvéleményt, keresse meg e bajok okát. A cikk következménye elsőrendűen az volt, hogy negyven nagy amerikai újság vezető helyen lenyomtatta ezt a figyelmeztetést. Negyven nagy amerikai újság sietett hangot adni egy amerikai közíró aggodalmainak, aki felhívta honfitársai figyelmét azokra a tünetekre, melyek a korszerű amerikai irodalom, az újságok, a filmek, a rádió és televízió, az erkölcsi értékelés körül újabban tapasztalhatók, s amelyek – a clevelandi szerkesztő, valamint negyven nagy amerikai lap közírói szerint – sürgősen orvoslásra szorulnak. S ezt az amerikai közírót nem vetették börtönbe, hanem vitatkozni kezdettek vele, igaza van-e.
Aminthogy azt az Arthur Millert, aki az utolsó évei legnagyobb sikerű amerikai színdarabját, Az üzletember halála című színművet írta, nem deportálták. Ez a színdarab afféle amerikai népszínmű, melyben a szerző bemutatja, mint bánnak el könyörtelen munkaadók egy megöregedett ügynökkel, aki végül felköti magát, mert családján csak akkor tud segíteni, ha öngyilkosságával megszerzi nekik az életbiztosítási prémiumot. Ezt a színdarabot, amely szigorú bírálat az újkori amerikai közélet és társadalmi rendszer egyes visszásságai felett, több mint három éve zsúfolt házak előtt játsszák New Yorkban, és ez örömtelen történetből most készítenek mozgóképet. Talán emlékeznek a Kominform tollnokai egy Dreiser nevű nagy amerikai íróra, aki főművében, az Amerikai tragédiá-ban ugyancsak szigorúan bírálta az amerikai, s általában a nyugati élet nem éppen örvendetes társadalmi tüneményeit. De senki nem kényszerítette Dreisert, hogy önkritikát gyakoroljon, mert bírálni mert egy társadalmi rendszert, amelyben élt, és amelynek hibáit jól látta.
Ez a nagy különbség, amiről a Nyugat válságjeleit szellőztető diadalmas gyász-karénekei közepette hallgat. Egy társadalom, amely elég erősnek és egészségesnek érzi magát, hogy nyilvánosan beismerje hibáit, feltétlenül életképesebb, mint egy társadalom, amely elfojt minden szabad bírálatot, és megköveteli polgáraitól, hogy feltétlenül tökéletesnek fogadjon el mindent, amit a kormányzat megparancsol. Egy társadalom, amely megengedi sajtójának, irodalmának, hogy állandóan hírt adjon egy gyökeresen megváltozott világkép válságjeleiről, reménykedhet abban, hogy le tudja küzdeni időszerű betegségeit. A szovjet sajtó kárörvendően ad hírt olyasféle nyugati botránykönyvekről, melyek Washington, bizalmasan címmel napvilágot láttak, és nem éppen örvendetes hangnemben szellőztetik az amerikai főváros társadalmi, politikai és általában közéleti visszásságait. Ez a könyv valóban nem tartozik az amerikai irodalom gyöngyszemei közé, de még az ilyen könyv is tud legalább annyit használni, mint árt az olyan könyv, melyet hasonló fülledt témakörről egyáltalán nem írnak meg. mert például elképzelhetetlen egy „Moszkva, bizalmasan” című szovjet könyv, noha feltehető, hogy a szovjet fővárosban is akadnak fülledt titkok, melyeket érdemes lenne szellőztetni.
A nyugati író és közíró mindennap megírja, hogy a társadalomban, amelyben él, valami nincs rendben, és gyógymódot ajánl. A szovjet közíró nap mint nap megírja, hogy Nyugaton valami nincs rendben, és ezért halált jósol a nyugati civilizációnak, de ugyanakkor párhuzamosan megírja, hogy a szovjetvilágban minden a legtökéletesebb rendben van, s az emberiség még soha, semmiféle fejlődési korszakban nem élt olyan fejlett és magasztos erkölcsi térfogatban, mint a Sarló és Kalapács árnyékában. Mást nem is írhat, mert ha nyugati kartársai bírálati példáját követi, és bírálni meri a szovjet rendszer tökéletességét, azonnal megsemmisül. Igen, a Nyugatnak mindig voltak és ma is vannak korrupt politikusai, profitéhes szellemi kóklerei, erkölcstelen közéleti szereplői. És a Nyugat beszél erről. De Keleten csak emberi testet öltött arkangyalok élnek. Ezért könnyű a Szovjetben közírónak lenni.
