A festés maga az élet, és talán az élet maga a festés. – Marc Chagall művészete az elbeszélő őszinteség művészete, ami az idő folyamán, a teremtő felfejtésében gyökerezik, ami csak tudatos erőfeszítés árán ölthet testet.
A múlt század nagy újítói közt az egyik legnépszerűbb, aki irányzatokhoz nem sorolható képein a jelenségek helyett azok emlékképét ábrázolta, álomszerű témáit gazdag színekkel és könnyed stílusban jelenítette meg.
Marc Chagall a költő-álomlátó a művészek között is különleges volt. Hosszú élete során mindvégig természetesen élte meg és viselte a kívülálló különc szerepét. Festőművész volt a szó teljes értékében és értelmében. Mintha összekötő kapocs lett volna különböző világok között: zsidó, aki a képalkotás ősi tilalma iránt fensőbbséges megvetéssel viseltetett; orosz, aki megszabadult a honfitársaira gyakorta jellemző önelégültség béklyóitól.
Marc Chagall (Moise Zaharovics Sagalov, másként Moishe Segal) orosz származású francia festő, grafikus, iparművész és színpadtervező, a modern festészet kiemelkedő alakja 125 éve, 1887. július 7-én született az oroszországi Vityebszkben.
Megvalósítás
Kilencgyermekes vallásos vityebszki ortodox zsidó családban született, melynek vallása a dogma szigorával tiltotta az emberi alakok ábrázolását. Aki kevés információval rendelkezik a szigorúan hagyománykövető ortodox zsidó nevelésről, az alig vagy csak nehezen tudja elképzelni, mekkora elszántság és akaraterő hajthatta a fiatal Chagallt, amikor a festészet hívó szavának engedelmeskedve, kapta magát és kimásolta Rubinstein, a zeneszerző arcképét a Nyiva című folyóiratból. Vallásos hitének fontos eleme, hogy a család a haszid hagyományt követte – haszid szó istenfélelmet jelent -, az egyén és az isten közvetlen kapcsolatán nyugszik.
Chagallnak önmagán is erőszakot kellett tennie, és legyőznie összes félelmét, neveltetésével együtt beleivódott önmérsékletet, hogy engedjen a képi nyelvezet megörökítésének és annak kifejezésének. Ehhez viszont el kellett szakadnia a családjától, a társadalmi környezettől és szeretett Vityebszkétől, későbbi munkásságának legfőbb szimbólumától.
A zsidó iskola, majd a város orosz gimnáziuma után egy helyi műhelyben, később Szentpéterváron képezte magát. Művészi látásmódja itt is akadályokba ütközik, de legalább alkothat, tanulhat és hason felfedező szemléletet képviselő kortársakkal találkozhat. Chagall fokról fokra dolgozta ki a maga nyelvezetét, valósította meg sajátos térábrázolását, és színvilágát. Mindeközben sűrűn látogatta rokonait, s lefestette az öccsét és a húgait, a szüleit és számos hazai hétköznapi jelenetet, hogy élesítse és finomabbá tegye a technikáját. Vigyebszk nem eresztette, de Chagall megtanulta kezelni szülőföldje iránti ragaszkodását – emblematikus szimbólummá nőtte ki magát, s megörökítette az utcáival és faházaival együtt.
Bella
1908-ban ismerte meg jövendő feleségét, Bella Rozenfeldet. „Hirtelen ráeszmélek, hogy nem Teával kellene most lennem, hanem vele. A hallgatása, a szeme az én hallgatásom, az én szemem. És mintha régóta ismerne, mintha mindent tudna rólam. A gyerekkoromról, a jelenemről, a jövőmről. Mintha őrködne fölöttem, megérezne bennem mindent, pedig először látom életemben. Ő az én asszonyom…” – így emlékszik vissza Chagall az Életem című önéletrajzi írásában.
Bella pedig így kontráz rá az Égő gyertyákban: ” Nem merem fölemelni a szemem, s belenézni ennek a fiúnak a szemébe, amely most szürkészöld – az ég és a víz színe. Ebben a szempárban, vagy egy folyóban úszom?…”
A Menyasszonyom fekete kesztyűben című kép árulkodik arról a zavarról, amely mindkettőjüket átjárhatta. Ez volt az első a Bellát ábrázoló portrék sorában. A modell túlnő saját magán. A szeretett nő képe, az általa ébresztett szerelem képe egyetemes dimenziót nyer Chagall művészetében. Funkciója nem reprezentatív, hanem demonstratív, bálványimádattá nővi ki magát. Természetesen nem öncélú bálványimádattá – Chagallt ez idő tájt az alkotás alapkérdése – magának a festészetnek a státusa foglalkoztatta. Mi a festészet? Pusztán az anyagi világ illuzórikus utánzata? Vagy inkább a valóság felfedezésének, jelenségein túlmutató lényeg feltárásának kiváltságos módja, akárcsak a költészet?
Egy pártfogója és első patrónusa, Vinaver az 1910-ben festett Esküvőért és egy rajzért 125 frankot adott át a festőnek, ezzel lehetővé tette, hogy négy évig külföldön tartózkodjék, így még ebben az évben Chagall Párizsba utazott, ahol avantgárd költők és festők társaságába került, s erősen hatott rá a kubizmus. Párizs lett az ő „második Vityebszkje”.
Élénkebb színeket kezdett használni, s egyre komplexebb művein szétszórt, montázsszerű motívumok jelezték: a művész álmainak belső terét látjuk. Képzeletének fő forrása a gyermekkor, a képek jiddis tréfát, orosz tündérmesét vagy zenés színdarabot idéznek. 1914-ben a berlini Der Sturm galériában nyílt meg első saját tárlata, művei erősen hatottak a német expresszionistákra.
Vityebszkbe hazatérve csaknem realista képeket festett, 1915-ben elvette egy kereskedő lányát. 1917-ben üdvözölte a forradalmat, amiben mélységesen hitt. A vityebszki körzet képzőművészeti népbiztosaként helyi múzeumot és akadémiát próbált szervezni, fáradhatatlanul dolgozott a művészeti nevelés alapstruktúráinak kiépítésén. Ám két és fél év után feladta, ezután Moszkvában Sólem Aléhem darabjaihoz tervezett díszleteket és jelmezeket. Chagall, aki a művészet bármifajta teoretizálását ellenezte, föl sem fogta azok mondanivalóját, akik másként – nála jóval radikálisabban – gondolkodtak, mint ő.
Számüzetve élni
1922-ben végleg elhagyta szülőhazáját, Berlinben, majd 1923-ban Párizsban telepedett le. S mintha művészi sorsa csak a hazájából való teljes kiűzetés révén tudott volna kiteljesedni, Chagall élete ettől fogva csak és kizárólag a művészetről szólt. Arról a festőről, aki a festészetből és a festészetért élt. Elszántan távol tartotta magát minden iskolától és rendszertől, egyetlen csoporthoz sem csatlakozott. Mindeközben úgy gazdagította magát, hogy emiatt szikrányit sem csorbult saját alkotói ereje. Megcsodálta mások műveit, tanulmányozta őket, ám semmit nem vett át belőlük. Önálló alkotó tudott maradni.
A rézmetszést kitanulva Gogol Holt lelkek című regényét, majd La Fontaine meséit illusztrálta, s elkezdte a Biblia képi feldolgozását. Ekkor kevesebbet festett, de a Cirkusz és Az Eiffel-torony szerelmesei költőisége igen népszerűvé tette, sokat utazott és kiadta önéletrajzát. 1941-ben a nácik elől Amerikába menekült, felesége három évvel később meghalt.
1948-ban visszatért Franciaországba, 1952-ben újra megnősült. Új korszakának művein Párizs képei dominálnak, emellett díszleteket festett, üvegablakot tervezett, elkészítette a párizsi Opera mennyezetfreskóit, falfestményeket a New York-i Metropolitan Operának, s ő tervezte a jeruzsálemi parlament pannóit. A Cirkusz címmel készült litográfia-sorozat: a bohócok és akrobaták, mutatványosok és porondmesterek furcsa, szürreális világa mélyen megérintette a művészt, s a cirkusz témára készült képein kiélhette fantáziáját. „Nekem a cirkusz varázslat, hirtelen születő, majd szertefoszló világ. (…) A clownokat, az akrobatákat, a színészeket mindig tragikus emberi lényeknek tekintettem, akik számomra bizonyos szent festmények alakjaihoz hasonlítanak.”
1973-ban Nizzában múzeuma nyílt, 1977-ben a Louvre retrospektív kiállítással tisztelgett előtte.
A besorolhatatlan, ám a szürrealizmus képviselőjeként számon tartott Chagall képein gyakran különféle emlékek és élmények képét vegyíti, néha meghökkentően deformál, játékos ötletekkel változtatja meg a dolgok naturális formáját. Látomásait, a virágcsokrok, repülő szerelmesek, bohócok, fantasztikus állatok, bibliai próféták, háztetőn játszó hegedűsök motívumait szabadon társította. Legjobb képeinek vizuális metaforái páratlanok a modern művészetben. Marc Chagall 1985. március 28-án halt meg Párizsban.
Forrás: Marc Chagall: Életem, Corvina, 1970
Louis Aragon: Chagall, Gondolat, 1973
