A valóság szétbontása, az álom újrarendezése: Max Ernst művészete nem csupán irányzatokat formált, hanem a 20. századi látásmódot is átírta. Kollázsai, kísérletező technikái és provokatív képei ma is zavarba ejtően frissek.
Dada és szürrealizmus határán
1891. április 2-án született a Rajna menti Brühlben Max Ernst, a szürrealizmus egyik legnagyobb hatású alakja. Tanító édesapja mellett nőtt fel, de korán hátat fordított a hagyományos életpályának: bár a bonni egyetemen pszichológiát és filozófiát hallgatott, figyelme hamar a festészet felé fordult.
A Rajna-menti Brühlben jött a világra egy tanító hatodik gyermekeként. 1908-ban érettségizett, a bonni egyetemen pszichológiát és filozófiát tanult, de a festészet kedvéért hamar hátat fordított tanulmányainak. Van Gogh képeinek hatására, August Macke, Hans Arp, majd Picasso és Giorgio de Chirico követőjeként, autodidakta módon kezdett el festeni.
Az első világháborús katonai szolgálata után került kapcsolatba a dada-mozgalommal és a szürrealizmussal. 1919-ben Arppal és Johannes Baargeld újságíróval létrehozta a kölni dadaista csoportot, s közreadta később megsemmisített Fiat modes, pereat ars (Legyen divat, vesszen a művészet) című litográfia-albumát.
Kollázsok, amelyek új valóságot teremtenek
Az 1920-as évek elején születtek első jelentős művei: a dadaizmus és a szürrealizmus határán mozgó kollázsai.
1921-ben születtek első jelentős művei, a dadaizmus és a szürrealizmus határán mozgó, illúziót keltő kollázsai: A szó avagy a nőmadár, az Angyali üdvözlet, a Tengerkép, a Madarak, a Menyasszony anatómiája és a Celebesz elefánt. Alkotásaiban a valóság töredékeit rendezték új, álomszerű egységbe. Ernst képeiben a logika felbomlik, a tárgyak idegen közegbe kerülnek, és új jelentéseket hoznak létre.
1922-ben Párizsba költözött, ahol szoros kapcsolatba került a szürrealisták vezető alakjaival, köztük André Bretonnal és Paul Éluardral. A Jacques Viot galériatulajdonossal aláírt szerződésének köszönhetően 1925-ben saját műtermet nyithatott, és minden idejét a festészetnek szentelhette.
Ernst egyik legnagyobb újítása a frottázs technikája volt: érdes felületek mintázatát dörzsölte át papírra, így hozva létre váratlan formákat.Ezzel a technikával készült Természetrajz (1926) című albuma és első híres kollázs-regénye, A százfejű – vagy a fej nélküli – asszony (1929-30) is. Ez utóbbi a művész 150 kollázsát és szövegeit tartalmazza. Műveiben a véletlen nem hiba, hanem alkotóerő: kollázsait – amelyekben a véletlen elrendezés, a művészi konvenciók elvetése ad harmóniát – az eredeti közegükből kiragadott elemek irracionális társítása, többértelműsége, látomásosság, álomszerűség, humor és irónia jellemzi.
Botrány és kísérletezés
A Szűz Mária elfenekeli a kis Jézust három tanú jelenlétében (1926) című festménye komoly botrányt váltott ki – nemcsak témája, hanem provokatív szemlélete miatt is –, a festményen a tanúk – Breton, Éluard és Ernst – egy ablakon át figyelnek. Az anatómiailag vitatható kép Breton ötletéből készült, és botrányt keltett Kölnben. 1926-tól a festéket fésűvel és vonalzóval vakarta, így készült többek között A megkövült erdő (1927) és az 1933-ban elkezdett Város-sorozata.
Ernst folyamatosan új technikákkal kísérletezett: festéket kapart, rétegeket épített egymásra, és olyan képi világot hozott létre, amely egyszerre volt játékos és zavarba ejtő.
Híres Loplop-sorozatában (1930-tól) a madárvilágot keltette metamorfikus életre. 1934-ben jelent meg a Jótékonyság hete vagy a hét fő elem című kollázs-regénye, amelyben gunyorosan utal a hét fő bűnre. 1934 után – egy Alberto Giacomettinél tett látogatás hatására – egyre inkább áttért a szobrászatra. 1937-ben díszletet tervezett Jarry Übü király című művének színpadra viteléhez.
Határok nélkül: színház, film, szobrászat
1938-ban kizárták a szürrealisták csoportjából, német állampolgárként a világháború kitörése miatt internálták. Szabadulása után, 1941-ben Peggy Guggenheim támogatásával – akivel rövid ideig házasok is voltak – Amerikába költözött, itt készült A szürrealizmus és a festészet című 1942-es vászna, valamint A király a királynővel játszik (1944), a Koktélivó (1945) és a Kémiai nász (1947-48).
1951-ben tért vissza Franciaországba, de a tiszteletére rendezett nagy retrospektív kiállítás nem aratott közönségsikert. 1954-ben a velencei biennálé festészeti fődíjával tüntették ki.
Magánélete is viharosan alakult: első felesége, akitől 1927-ben elvált, Luise Straus-Ernst festőnő tragikus sorsra jutott: Auschwitzban vesztette életét. Még háromszor nősült, és még kétszer elvált. Második feleségével, Marie-Berthe Aurenche festőnővel 1930-ban szerepeltek Luis Buñuel Az aranykor (L’age d’or) című szürrealista filmjében. Egy ideig házasságban élt Peggy Guggenheimmel, aki kulcsszerepet játszott abban, hogy kiszabaduljon egy internálótáborból, és az Egyesült Államokba menekülhessen. Negyedik feleségévben, Dorothea Tanning festőnőben megtalálta az inspirációt és nyugalmat.
A visszavonultan alkotó művész még megérte, hogy 85. születésnapja alkalmából Párizsban és New Yorkban életmű-kiállítással tisztelegtek művészete előtt, de a születésnapját már nem ünnepelhette meg: egy nappal előtte, 1976. április 1-jén Párizsban meghalt.
Magyarországon először 1995-ben a Szépművészeti Múzeum rendezett átfogó kiállítást műveiből. 2014-ben rekordáron, 129 900 euróért (40 millió forint) kelt el Guillaume Tempellel közösen kiadott, Maximiliana ou l’Exercice illégal de l’astronomie című könyvritkasága, amelyet 1964-ben 75 számozott példányban, a szerző és a kiadó aláírásával nyomtattak ki Párizsban. Az általa kitalált kollázs-, frottázs- és csurgatásos technikák bekerültek a festők mindennapi eszköztárába.
