Picasso halálos ágyán állítólag az ő nevét suttogta. Amedeo Modigliani az „átkozott” művész romantikájának megtestesítője; betegségével, nyomorával, alkoholizmusával és szenvedélyes szerelmi viszonyaival.
A 19. század végén az új iskolák növekvő tekintélye Párizsba vonzotta a külföldi művészeket. A 20. század elején ez a folyamat felgyorsult: 1900-ban Picasso González és Eugene Zak ékezett ide, 1901-ben Serge Férat; 1903-ban Marcoussis; 1904-ben Brancusi; 1905-ben.
Amedeo Modigliani az „átkozott” művész romantikájának megtestesítője; nyomorával, alkoholizmusával és szenvedélyes szerelmi viszonyaival. Livornóban született 1884. július 12-én egy francia–olasz zsidó család negyedik gyermekeként. Nem meglepő módon kiváltságos lényeknek tekintette a művészeket. 17 évesen azt írta, hogy „más jogaik, más értékrendjük van, mint a normális, hétköznapi embereknek, mert más szükségleteink vannak, amelyek – ki kell mondani, és el kell hinni – az erkölcsi normáik fölé helyeznek bennünket”.
Rövid ideig művészeti iskolába járt, de végül nagyrészt autodidaktaként festett, noha jó oktatásban részesült. Lelkes és választékos volt, már fiatalon magába szívta Cézanne-t, az afrikai szobrászatot és az olasz reneszánsz festészetet, Botticellivel és a kitűnően stilizált sienai vallásos művészek iskolájával.
A reneszánsz mellett a kibontakozó futurizmus gyakorolt rá nagy hatást, ebből a korszakából vázlatokon és néhány festményen kívül alig maradt fenn műve.
1906 telén érkezett Párizsba, a kor szellemi és művészeti középpontjába, ahol a szegény művészek legendás montmartre-i tanyáján, a Bateau-Lavoirban (Mosoda-hajó) szállt meg.
A festészet számára pedig felfedezte a lányos testű, semmibe vesző tekintetű nőket. A plasztikából kedvet és bátorságot merített a deformáláshoz, portréinak nagyvonalúan elegáns rajzos formáihoz, s így alakította ki lírai-melankolikus stílustá. a legtradicionálisabb olasz manierizmus eleganciájával rokonítható stílusa új színt hozott az expresszionizmusba, amely nagyon elüt a közép- és keleteurópai származású művészekre jellemző, kissé dagályos pátosztól.
A művész 1917-ben visszatért a festészethez, de szobrászati tevékenységének tanúságai végigkísérik munkásságát. A háború éveiben tanulmányozta művészbarátai vonásait és akkor örökítette meg a Montparnasse egyéniségeit Jean Cocteau-tól Max Jacobig. Modigliani a Párizsban töltött évek alatt talált rá saját, egyéni alkotói stílusára, ott első kézből értesülhetett a legfrissebb irányzatokról és személyesen megismerhette a nemzetközi művészeti színtér szereplőit. Ezért a tárlaton a festő környezetében élők munkáit is bemutatják.
Aktképei reprezentálják leginkább az avantgárd és a hagyomány közötti párbeszédet, amely szintén végigkíséri festészetét. Dél-Franciaországban és Párizsban töltött utolsó hónapok során Modigliani minden értelemben kiérlelt, kiegyensúlyozott portrékat festett.
Az I. világháború kezdetén, majd 1915-ben készült korai portrék az útkeresést segítették, ez idő alatt rátalált saját stílusára. Modigliani munkásságának meghatározó hányadát arcképeken keresztül mutatja be: a művész visszatért a festészethez. Ebben az időszakban számos művésztársáról készített portrét – például Cocteau-ról, Max Jacobról vagy a műkereskedő Guillaume Paulról. 1917-től támogatta Modiglianit Léopold Zborowski lengyel származású műkereskedő, aki modelleket, műtermet és pénzt biztosított számára egy aktsorozat elkészítéséhez.
„Az olasz, aki mindig verseket szaval” – így emlegették. Modora ugyan nyers volt, de hamar megkedveltette magát a művészvilágban.
Tüdőbajos volt, tudta, hogy élete rövid lesz, talán ezért is élt önpusztító életet, ivott, kábítószert fogyasztott. Modigliani nem függő volt, inkább tudatosan használt bódító szereket, hogy elrejtse a „nagy titkot”, a tuberkulózis kiújulását. Gyerekkora óta remisszióban volt, most pedig teljes kibontakozásban tért vissza a betegség.
Betegsége miatt már dolgozni is alig tudott. 1920 januárjában egy fagyos éjszakán részegen dülöngélt hazafelé, de mivel elfáradt, sokáig üldögélt egy padon, és teljesen átfagyva feküdt le jéghideg műtermében. Néhány nap múlva a láztól reszketve találta meg egyik barátja, a Charitében, a szegények kórházában halt meg 1920. január 24-én, alig harminchat éves korában.
A második gyermekükkel várandós Jeanne Hébuterne két nappal később öngyilkos lett, szülei házában kivetette magát az ablakon. Modigliani a Pere Lachaise temetőben nyugszik, Jeanne családja csak tíz évvel később engedte meg, hogy társa mellé temessék.
Amedeo Modigliani olasz festőművészt az avantgárd egyik vezéralakjának tekinthetjük.
Halálos ágyán Pablo Picasso állítólag az ő nevét suttogta. A két zseniális művész életműve több időszakban is szinte keresztezte egymást. Modigliani művészete és élete egyaránt hatással volt több magyar művészre. Például Karinthy Ada festő- és grafikusművészre, Karinthy Frigyes nővérére, aki jól ismerte az olasz festőt, de Czóbel Béla is kapcsolatban állt az avantgárd művésszel.
Modigliani felismerte a tehetségét és volt bátorsága ahhoz, hogy a saját korában másképpen alkosson, mint kortársai. Az a fajta útkeresés és stílusra való rátalálás, amely Modiglianira jellemző volt, az mindnyájunk számára fontos például szolgálhat. Rajzainak, festményeinek és szobrainak központja az ember. Az emberi arcban és testben rejlő formai lehetőségek, az egyéni vonásokban lakozó személyiség kutatása az az állandó, amely végigkíséri művészetét.
