Cikk elküldése

Küldd el e-mailben a(z) Montágh Imre: Fecsegni könnyű, beszélni nagyon nehéz című cikket ismerősödnek!

Neved:

E-mail címed:

A címzett neve:

A címzett e-mail címe:

Üzenet:

A levelet sikeresen elküldtük!
Köszönjük, hogy tovább küldted cikkünket!

Kultúra

Montágh Imre: Fecsegni könnyű, beszélni nagyon nehéz

Szerző: / 2025. július 31. csütörtök / Kultúra, Irodalom   

„Minél kulturáltabb valaki, annál melegebben, határozottabban, lágyabban beszél.” 90 éve, 1935. július 29-én született Montágh Imre logopédus, pedagógus, a magyar beszédtechnika kiemelkedő tanára.

„Csak tartalmakat lehet átadni. A szavak üressége azonnal tetten érhető, ha valaki nem a saját megélt igazságát, átélt élményét, tapasztalatát fogalmazza meg, hanem csupán szajkózza a másoktól hallott közleményt. Megeshet, hogy olyasmit mondunk, amire más nyitotta rá a szemünket, de ezt is csak akkor tudjuk hangosan közölni, ha az élményt, a gondolatot magunkévá tettük. Ha miénk se volt még, hogyan adhatnánk tovább? Fecsegni könnyű, beszélni nagyon nehéz.” (Montágh Imre: Mondjam vagy mutassam?)

Montágh Imre (1935-1986) magyar gyógypedagógus, logopédus (Fotó: MTVA/Youtube)

Montágh Imre 1935. július 29-én született Budapesten. A nagybirtokos család kényelmes budapesti életéből került előbb származása miatt gyermekként haláltáborba, majd onnan hazatérve a kitelepítés nyomorúságába. Idővel ismét a fővárosban élhetett, de felsőfokú tanintézetbe nem vették fel, ezért titkos vágya, hogy színész legyen, nem valósulhatott meg. A gyógypedagógiai főiskolán 1959-ben szerzett diplomát, ezt követően a váci siketnémák intézetében, 1969-től a budapesti Logopédiai Intézetben tanított.

A színházhoz mégis, más úton közel került: amatőr színjátszók képzésével foglalkozott, így kezdett beszédtechnikát oktatni, 1973-tól már a Színház- és Filmművészeti Főiskolán is. Előadásokat tartott és cikkeket írt a magyar beszédművelésről, retorikáról, amelynek kiváló képviselője volt.

Tanította, hogy a szóbeli és viselkedésbeli megnyilvánulás az ember maga.

„A beszéd szavakból áll. Gondolatainkat megfogalmazzuk. Ez szó szerint azt jelenti, hogy gondolatainkhoz szavakat találunk, fogalmakban mondjuk el, amit akarunk.
Döntő eszerint, hogy mekkora a szókincsünk. Ez is szép szó. Azt jelenti, hogy a szavaink kincsek. Van, aki gazdag, s van aki szegény. Minél több szót ismersz, annál műveltebb, annál gazdagabb vagy. Ha gondolataidat, érzelmeidet pontosan akarod kifejezni, akkor olyan szót kell találnod, ami fedi a tartalmat. Ha ilyen nem áll rendelkezésedre, akkor nem tudsz pontosan beszélni.
Sok gyerek beéri 5-600 szóval (ez messze alatta marad az iskolázott süketnémák szókincsének). A kicsiny szókincs azt jelenti: Nincsenek olyan magvas gondolataim, komplikált érzéseim, amelyekhez szükségem lenne a köznyelv szókészletére. Így aztán a kamasznyelv hemzseg a „baromi”, „oltári”, „állati” jelzőktől. Sokszor olyan felületes a beszéd, hogy a személy „akárki”, a tárgy „akármi”, a hely „ akárhol”. Valahogy így: „A múltkor, amikor »akárhol« voltam, odajött egy »akárki«, volt a kezében egy »akármi«…” Világos, nem? Rejtetten ez azt jelenti, az sem érdekel, amit mondok, de az sem érdekel, aki hallgatja. Hát akkor meg minek a beszéd?” (Montágh Imre: Mondjam vagy mutassam?)

A nyolcvanas évektől a rádió és a televízió ismertette meg a szélesebb közönséggel. Ezeken a fórumokon tanított a sokszor elfelejtett helyes beszédre, s annál is többre: az emberi kommunikációra, a gesztusok erejére. Televíziós sorozatai kiskamaszokat és felnőtteket neveltek a közösségi létre, annak elemi szabályaira. Életének jelentős részét a magyar nyelv szolgálata töltötte ki.

Ars poeticája szerint a személyiségközpontú pedagógiáé a jövő, nem a tudáshalmazok gyarapítása, hanem az embereszmény a fontos.

A legbonyolultabb jelenséget, a hangzó beszédet tanította, elsősorban lélektani elemzéssel. Célja volt a beszédjavítás és a metakommunikáció és gesztusvilág tanítása, oktatott színházban, bábszínházban, pszichodrámákban, megmutatta, hogyan kell az életet a maga ellentmondásaival megélni.

Montágh Imre kiváló szakember és kiváló pedagógus, showman, humanista és legfőképp ember volt. Ugyanazt az emberséget tapasztalták tanítványok, kollégák, barátok. Humanizmusát tudatosan fejlesztette, építette és gondozta; lefegyverzően kedves, barátságos és nyílt egyéniségét megismerni, vele kapcsolatban lenni – életre szóló élmény volt.

1986. augusztus 1-jén baleset következtében halt meg. Útravaló című televíziós műsoráért 1987-ben – posztumusz – nívódíjat kapott. Mindennél nagyobb elismerés lehetne számára azonban a tudat, hogy négy általános iskola is viseli nevét.