„Szeretném magát imádni, s nem merem, rosszak az információim. Ez a lefényképezett dedikáció is: hogy történhetett ez?” Móricz Zsigmond híresen érzéki és érzékeny, a női nemért rajongó férfi volt, aki szinte minden lehetőséget kihasznált az „üzenésre” és „udvarlásra”. Simonyi Máriának is mindent beleadva udvarolt.
Móricz Zsigmond híresen érzéki és érzékeny, a női nemért rajongó férfi volt, aki szinte minden lehetőséget kihasznált az „üzenésre” és „udvarlásra”. A titkos kommunikációra példaként a Búzakalász című színdarabot említette, amelyben az író „szívem, lelkem, kicsiny kis boldogságom” sorokkal üzent, amire Simonyi Mária, a darab főszereplője a színműről nyilatkozva ugyanezeket a szavakat üzente vissza a Magyarság című újságnak.
Ezek a rejtett olvasatok megnyitják Móricz szépirodalmi műveinek másként olvasását, mert minden munkájába belefűzi a szerelmes üzeneteket, legyen az tárca vagy novella.
Móricz Zsigmond levele Simonyi Máriának:
„Kedves Mária!
Író sorsa, művész sorsa az emberi boldogtalanság, de nálam boldogtalanabb ember már alig lehet. Lássa, itt ülök egy idegen városban, egy kávéházban egyedül. Mért gondolok magára? Maga erre nem adott agit, nem is ismerem magát: eszes, szellemes, néha kicsit merész szavain kívül semmit se tudok magáról. De régen félek magától, évek óta. A feleségemnek egyszer, egy intim pillanatban vallottam be magát: ő azóta számon tart…
Valami képtelenül torz kavargás van bennem… Szeretném magát imádni, s nem merem, rosszak az információim. Ez a lefényképezett dedikáció is: hogy történhetett ez? Lehet az, hogy maga nem érezte meg abban az elburkolt vallomást, s kiadta újságíróknak, idegeneknek, barátoknak, kíváncsiaknak? Felhasználta pályája utcakövei közt?
Hihetetlen, milyen lázban vagyok. Sokkal jobb lett volna, ha Pesten maradok, s ma is bemegyek egy percre az öltözőjébe, míg fölszárítja a verejtékcsöppeket szép homlokán. Szeretnék lefeküdni a lába előtt és úgy nézni, míg él… Nem vagyok beszélgetős ember, hallgatva nézném magát, halk morajjal, mint a tenger nézi az eget, vonagolva, szelíden és haragosan, de mindig szembe fordulva és feléje hullámozva…
Milyen kár volt eljönni Pestről, már olyan szépen zsendült a Maga kis érdeklődése. El akartam tépni magam, s csak belebonyolódok a maga hálójába… Tegnap este kimondhatatlan édes érzéssel hagyott el, mikor befutott a színpadra… Révetegen jártam az utcán, s bort ittam, hogy szóra szabadítsam gyötrő magamat. S lám: nem tudom, hogy kapta első levelemet, mikor? Ki vitte be, hogy olvasta? Mit gondolt? Nekem jó volna, ha nem érzett volna semmit. Azt hitte, egy részeg ember őrülete. És a második levelem, amelyben felzúdult dühömet öntöttem ki? Az elsőt megőrzöm, egyszer megmutatom, ha már jóban leszünk. Leszünk mi jóban? Most én vagyok szerelmes, maga nevet, lesz még fordítva is?
Akkor megismertem: magánál a szem nem a lélek tükre, hanem az akarat fegyvere, szerszám… Holnap reggelig tudnék írni itt, beszélgetni magával, s nem lehet. Míg a betűjét nem látom, míg nem tudom, hogy idegen planétáról néz rám, vagy már együtt bolygunk, addig nem szólhatok…
Ó, ha itt volna, vagy én magánál. Ha nézhetném, míg alszik.
Miskolcz II. 2. reggeli 2 óra ”
