Találomra átfésült internetes portálok kommentelői szerint az offroad jelentése az, amikor valaki megépített utak helyett mellékcsapást választ: de azt is jelentheti, hogy egy adott terepen mindenen keresztül kell gázolni. Mikó Csaba darabja és a Trojka Színházi Társulás előadása inkább az utóbbi értelmezéshez áll közel.
Az Offroad bemutatója az Átriumban
„Ti mind egyéniségek vagytok!”- szól a gurunak nézett átlagember. „Igen, mi mind azok vagyunk!”- válaszol a tömeg kórusban, hódolattal. A Brian élete című filmszatíra híres jelenetét mintha egy multinacionális vállalat mindennapjaiból ollózták volna ki, de eszünkbe juthat A lovakat lelövik, ugye?, és megannyi kultikus darab az egyéniség lábbal tiprásáról, az önfeladásról, az érvényesülésért vívott harcban elvesztett lélekről. S bár a Monty Python-filmben akad, az Offroad-ban bizony nincs olyan rebellis, aki a végén feltenné a kezét, és az egyéniség hatalmát bizonygató frázisokra önérzetesen mondaná: „Én nem!”.
A megalkuvóké a világ. A kapitalizmus elvileg egyéniséget és csapatszellemet kultivál, valójában – legalábbis kritikusai szerint – közösség- és személyiségellenes: a „ne szólj szám, nem fáj fejem”- típusú, menetelő embereket kedveli, akik túlórára és túlnyerésre vannak felhúzva, dalolva vetik alá magukat, és csak akkor beszélnek, ha kérdezik őket. Persze a multivállalat-tematika igazából csak a kulisszáját képezi egy általánosabb, a gazdasági elnyomás érdekvezérelt rendszerével kapcsolatos világszemléletnek, ahol győzni az tud, aki lelkesebben rajong a Cégért, aki a társakkal nem törődik, vagy lekönyökli őket, és még örül is neki, ha individualizmusát felfalják az utolsó morzsáig. Már ha győz valaki egyáltalán, és használható a diadal szó ebben a közegben az irónia árnyékának rávetülése nélkül.
Négy, egy multicég alkalmazásában álló dolgozó indul el reggel otthonról, tudván tudva, hogy a minőség-ellenőrzésen egyikük végleg kihullik majd a munkaügy könyörtelen rostáján. Csak egy maradhat tehát, akár a Hegylakó halhatatlanjai közül, a szereplők meg mindannyian győzni akarnak, megkapni méltónak gondolt helyüket a Cég (közép)vezetői trónusán. Utaznak tehát külön-külön, akár juhokat terelnének a karámba, és mintha minden apró gondolatfoszlányukat kimondanák a gyötrelmes út közben. Aztán megérkeznek és találkoznak a többiekkel, a (verseny)társakkal: vagy csak képzelik – álmodják – hallucinálják a találkozásokat, felébredő érzéseket, fellángoló és elhamvadó kapcsolat-torzókat? A pszichékben kavargó folyamatok metaforájaként ott áll előttünk négy – a szerep szerint kényszeresen karbantartott – test, hogy a verbalitás mellett a mozgás, a tánc nyelvével is megmutassa a közönségnek, az önimádó társadalmak tipikus tagjainak bensőjében milyen virtuális mocskok halmozódtak fel.
A két nő-két férfi felállást használó Offroad mintha egy anti-teambuilding lenne, a cégek kedvelt csapatépítő technikájának nyers és fanyar paródiája. A színpad nagyon egyszerűen berendezett, a díszlet mindössze fekete irodai székekből és mikrofonokból áll, a háttérvetítés ironikusan kommentálja az akciókat, vagy belép a szereplők párbeszédébe, kiegészíti gondolataikat. A színészek fekete-fehér ruhákat viselnek, a szoknyák, fehér blúzok, zakók, elegáns bő nadrágok kavalkádja egyszerre idézi a multicég-irodák színek nélküli, uniformizált világát, melyben eltűnik, felszívódik a személyiség, s közben szerepük praktikus is, hisz kellően kényelmesek a táncokhoz.
A színpadon egymásba hatol valóság és képzelgés, a párhuzamos, zaklatott monológok szinte mondatonként kerülnek másik szereplőhöz, ide-oda cserélődik a stafétabot a színészek kezében, s ez a módszer olyan feszes ritmusú előadást eredményez, ami a nézői figyelmet pillanatra sem engedi el. A szereplők időnként egymást is megszólítják, így a darab dialógusok és hosszú belső monológok közös felépítménye lesz egy cseppet sem ideális, könyöklő és kötelező győzelemre trenírozott társadalmi modell talapzatán. A külső és belső roadok szexuális vonzalmakon, agresszív dominancia-dulakodásokon, érdek-és presztizsharcokon át vezetnek, a négy színész (Hay Anna, Egyed Bea, Jaskó Bálint, Bárnai Péter) többnyire reflexív módon, mikrofonokba meséli-énekli el belső zavarodottságait és a másikhoz, a riválishoz fűződő, titkolt vagy kimondott viszonyát. A tempót hol hangos-monoton technozene fokozza, hol halkabb monológ csendesíti le: a fuldokló pánikrohamokat, érzelmi kitöréseket, vad fantazmagóriákat a tánc, a fizikai színház ritmikailag kifogástalan, hatásosan koreografált mozgásbetétei kísérik, melyek az uniformizáltságot, a kétségbeesett kitörési kísérleteket, a szereplők zavaros viszonyrendszerét egy megkomponált formanyelvbe zárva nyújtják át a nézőknek.
Az Offroad mindössze egy óra, s engem ez a frappáns rövidség zavarba hozott. Nehezen fogadtam el, hogy a darab ott ért véget, ahol, s úgy, ahogy: nagyobb bizonyosságot szerettem volna, több tudást, véget érő sorsokat, s nem utolsósorban elnéztem volna még a négy kiváló színészt egy darabig. A koncepció azonban csak ennyit engedélyezett időből is, információból is, így belenyugodtunk a végbe. Bár a kínzó kérdéstől nem szabadulhatunk, hogy Soós előadása végül is adott valami választ a „győztes” személyére, és – zárlatra még nem számítva – elmulasztottunk egy fontos pillanatot, vagy csak annyit tudtunk meg, hogy a mindenkori Cég (hatalom, fenyegető és láthatatlan erő, akármi) sikeresen roppantja el a gerinceket, a vesztesség egyenszürkeségébe űz, és bárkit, bárhonnan, bármikor kirúghatnak.
Hegedüs Barbara
