„Születtem, felnőttem / durva gaz erdőben, / virág vagyok, attól félek / csalán lesz belőlem.” 100 éve, 1925. július 17-én született Nagy László Kossuth- és József Attila-díjas költő, műfordító, az 1945 utáni költőnemzedék emblematikus alakja.
„Költészetét a kritika legelső jelentkezésétől alapos figyelemre méltatta. Első három kötetéről mintegy húsz rövidebb-hosszabb írás jelent meg a napi sajtóban és az irodalmi folyóiratokban. A bírálatok azonban sokáig nem tudnak szabadulni az „egyrészt-másrészt” módszertől. Ha a recenzens kézbe veszi egy-egy újabb kötetét, vagy ha végigtekint indulásától a költő pályáján, általában örömmel állapítja meg, hogy Nagy László „érett művész”, „kiforrott alkotó egyéniség”, „újabb költészetünk élvonalában a helye”, ám a kritikában csaknem mindig következik egy fordulat, egy „de”, egy „bár”, egy „azonban”, ami után arról olvashatunk, hogy „problematikussá, elvonttá vált ez a költészet eszmeileg”, „elmosódó ezeknek a gondolatoknak a körvonala”, „kevés az, amit a költő a való élet nagy kérdéseiről mond”, hiányzik belőle „a mi életünk markáns valósága”, „az élet valós lüktetése”.” (Tüskés Tibor: Nagy László)
„Életnek és költészetnek akarok élni.”
Nagy László Veszprém vármegyei Felsőiszkázon látta meg a napvilágot, ahol az apja mintagazda, egy időben a falu bírája is volt. Három testvére közül öccse Ágh István néven szintén költő lett. A paraszti létforma, a küzdelem a földdel, a természettel egész életében és költészetében meghatározó élmény maradt.
NAGY LÁSZLÓ: AZ ÉN SZÍVEM
Az én szívem játszik,
ingemen átlátszik,
másik szívvel tündérkedik
hajnalhasadásig.
Születtem, felnőttem
durva gaz erdőben,
virág vagyok, attól félek
csalán lesz belőlem.
Szaporodik évem,
fényben, égdörgésben,
ecetért kell elcserélni
minden édességem.
Tízéves korában csontvelőgyulladást diagnosztizáltak nála, s bár egy operáció megmentette lábát, ettől kezdve járógéppel, bicegve járt, a második világháború idején emiatt nem sorozták be. A betegség, a kórházi kezelés az amúgy is érzékeny lelkű fiút szorongóvá tette, a halálfélelem érzése egész életében elkísérte.
1941-től a pápai református kollégium kereskedelmi iskolájába járt, sokat olvasott és még többet rajzolt, verseket is írt már, de inkább csak titokban. Az egyetemi előadások sosem tudták igazán lekötni – nem szeretett bejárni az órákra. 1948 őszén még szabadon lehetett választani, ki melyik előadást hallgatja, ám nem sokkal később már a helyet is kijelölték: mindenki oda ült, ahová a csoportvezetője beosztotta. A szabadság gyorsan szervezett renddé alakult.
Egyik középiskolai tanára, A. Tóth Sándor biztatta arra, hogy komolyabb képzőművészeti tanulmányokat folytasson, és így került el Budapestre. 1946-ban beiratkozott az Iparművészeti Főiskola grafikus szakára, ahol többek között Borsos Miklós tanította, a következő évtől a Képzőművészeti Főiskolán tanult festészetet, itt Kmetty János és Barcsay Jenő voltak a mesterei.
A sikeres felvételi után azonban nem jött a megkönnyebbülés. A családnak nem volt fővárosi rokona, akihez beköltözhetett volna, pénze sem maradt, és Budapest háború utáni mindennapjaiban albérletet találni szinte lehetetlen volt. Az infláció ugyan papíron milliomossá tett mindenkit, de a millpengő értéke már odáig zuhant, hogy egy csomag cigarettát sem lehetett érte venni.
1946 augusztusában ugyan megjelent az új, stabil pénz, a forint, de vidéken még alig használták. Működtek ugyan a városban a régi egyetemi kollégiumok – mint az Eötvös-kollégium vagy a Szent Imre Kollégium –, de ezekbe kizárólag külön eljárással, ajánlással vagy vizsgával lehetett bekerülni.
Közben már szerveződött egy új lehetőség is: a népi kollégiumok hálózata, amely a falusi és munkás származású fiatalok számára teremtett lakhatást és közösséget. A mozgalom Erdei Ferenc pártfogásával indult. A fővárosban szállást kereső, elkeseredett fiatalember egy nap véletlenül éppen egy ilyen alakuló kollégiumba botlott bele a Damjanich utcában. Ezzel új fejezet kezdődött az életében.
Verseivel is bemutatkozott: előbb egy diákújságban publikált, majd 1947-ben a Valóság című folyóirat leközölte hét versét és egy rajzát, és bekerült a Sőtér István szerkesztésében megjelent Négy nemzedék című antológiába is. A kedvező fogadtatás fellelkesítette, ettől kezdve életét a költészet töltötte be. 1948-ban átiratkozott a Pázmány Péter Tudományegyetem magyar-szociológia-filozófia szakára, majd az orosz szakot is felvette.
„Irgalmatlanok ne legyünk magunkhoz: ne kárhoztassuk az embert végtelenségre. Mert a teljes megismerés maga a végtelenség. – Könyörögnék halvány szájjal, ha nem tudnám, hogy a cselekvés ellen szólok, sőt gyalázom a küzdelmet, ami kezdettől az ember lényege. Kezdve attól, hogy alakot adott az első szónak, s mint cselekvő lény egyszerre költő és tudós lett a maga szintjén. Heisenberg világegyenlete attól szép, hogy alóla rám ragyognak a tűzcsiholók, bronzöntők, tengerjárók, csillagfigyelők, de a véres tollazatú ikaruszok, szén-ajkú eretnekek, szájbavert énekesek is.” (Nagy László: Adok nektek aranyvesszőt)
Egy évvel később a könyvnapokra megjelent első, még F. Nagy László néven jegyzett, 32 költeményt tartalmazó kötete, a Tünj el fájás; a kissé sematikus verseket később maga is szigorú kritikával illette.
1949 őszén ösztöndíjat kapott Bulgáriába, és 1952 nyaráig Szófiában a bolgár népköltészetet tanulmányozta és fordította, később is gyakran visszajárt. Hazatérve feleségül vette Szécsi Margit költőnőt, a következő évben megszületett fiuk, András. 1953-ban megjelent műfordításkötete, a Szablyák és citerák, s Zelk Zoltán meghívta munkatársnak a Kisdobos című gyereklaphoz. Csaknem évente megjelenő kötetein (A nap jegyese, A vasárnap gyönyöre) nyomon követhető szemléletének és hangjának elkomorulása, képeinek egyre erőteljesebb és bonyolultabb szimbolikája.
Az 1956-os forradalom leverése mélyen megrendítette, rossz közérzete nehezen oldódott fel.
1957-ben jelent meg első gyűjteményes kötete, a Deres majális, amelynek darabjait tizenhárom év versterméséből, kiadott és még kiadatlan műveiből válogatta össze. Ezt követően nyolc évig nem publikált önálló kötetet. 1957 elején megszűnt a Kisdobos, amelynek ekkor már főszerkesztője volt, ő meg visszatért a műfordításhoz, a népköltészet mellett García Lorca, Dylan Thomas, modern lengyel és régi kínai költők verseit tolmácsolta.
NAGY LÁSZLÓ: ÚJ ÉVSZAK JÖN
Új évszak jön, betűk vetése,
vesztése húsnak, forróságnak.
Vetkőzném inkább életemet
vadaknak valódi mezőben
vagy az ágyban sörényeseknek.
Mert hova jutottam – sehova,
színtelen seholba, semmibe,
halálosan puszta papírhoz.
Tegnapok vérpad-édességű
csöndje megrendül, más lesz a kín:
hátba löksz, teremtés, terrorizálsz,
ó, te szivárvány-szoknyás mozdony,
görgetsz lassúdan magad előtt
s bennem a bárányarcú világ
megszületik újra, s csak tudnám:
a Tejút amino-savai
mit akarnak, milyen új kölkök
lépnek ki a tenger bölcsőiből!
1959-től az Élet és Irodalom képszerkesztője, majd haláláig főmunkatársa volt. 1965-ben hosszas hallgatás után új kötete jelent meg: az 53 verset tartalmazó Himnusz minden időben – amelyet jó barátja, Kondor Béla illusztrált – a poétikai kiteljesedés időszakát mutatja be. A kötet hallatlan távolságok szemléleti egyensúlyában növeszti keserűségében is fenségessé a költői személyiséget. Szemlélete a személyességnek és a mitologikus távlatnak különleges egységét teremti meg
Költői és műfordítói munkásságáért 1950-ben, 1953-ban és 1955-ben József Attila-díjjal, 1966-ban pedig Kossuth-díjjal tüntették ki. A délszláv népköltészet magyarországi elterjesztéséért több külföldi elismerést is kapott: 1968-ban elnyerte a sztrugai nemzetközi költőfesztivál aranykoszorúját, 1976-ban Nemzetközi Botev-díjjal tüntették ki, ugyanebben az évben Szmoljan város díszpolgárává avatták.
Népszerűsége egyre nőtt, versei, műfordításai több kötetben is megjelentek: Darázskirály, Babérfák, Arccal a tengernek, Versben bujdosó. A Versben bujdosó kötetben a magasrendű emberség sorsát a seb metaforájával jelöl meg összegzően, ezért is emelte a Seb a cédruson című kalligrammatikus versét a ciklus címévé. Ez a verse 1971 karácsonyán jelent meg. Görömbei András szerint a vers keletkezésekor Nagy László már személyét érzékenyen érintő veszteségeket szenvedett a haláltól. Meghalt édesapja, meghalt Tamási Áron, Ferenczy Béni és Veres Péter, akik nagyon közel álltak hozzá, de Ady, Csokonai, Lorca vagy Krúdy sorsán tűnődve is a sebzettség különféle módozatai tűntek szemébe. Veszteségeiről számot adva gyakran von párhuzamot Krisztussal, az áldozattal. Mindez motiválhatta abban, hogy Csontváry-versének, Csontváry-élményének motívumát is folytatva, általánosítva megalkotta az egyetemes emberi szenvedés emblémáját, a Seb a cédrusont.
Az 1960-as évektől a képzőművészethez is visszatért, festett, rajzolt, faragott, néhány verseskönyvét maga illusztrálta. Költeményeit Berek Kati és más művészek előadásában hanglemezen is kiadták.
1975-ben, ötvenedik születésnapján a magyar irodalmi élet nagy tisztelettel és szeretettel köszöntötte, a Fészek Klubban rendezett költői estjén Csoóri Sándor mondott köszöntőt. Ugyanebben az évben Zolnay Pál rendezésében mutatták be a Nagy László költővel beszélget Kormos István című dokumentumfilmet.
1977-ben sajtó alá rendezte a Jönnek a harangok értem című verseskötetét, de megjelenését már nem érhette meg. Nagy László 1978. január 30-án budapesti otthonában szívrohamot kapott és meghalt.
Költészete és emléke
Nagy László költészetének szókincse egyedi, csak rá jellemző; sorain csendes egyénisége átütközik, áthatja a természet iránti vonzalom. Vissza-visszatérő képei között ott van a hullámzó vetések látványa, a gazdájával együtt pihenő kiscsikó, a fűre heveredés mozdulata. Nála a természetélmény nem csupán leírás, hanem inspiráció: nem korlátozza, hanem épp ellenkezőleg – szárnyakat ad a képzeletnek. A látványból gondolat fakad, a képből metafora lesz. Természetszeretete így válik költészetének egyik legfőbb forrásává.
NAGY LÁSZLÓ: LILIOM-DAL
Télen sírtál, te vékony liliom,
torkodig felért a hó.
Aranyfoltos pázsiton, liliom,
hajladozni ugye jó!
Tünemények előtted játszanak:
fény s levelek sűrüi,
sárgarigó szárnya ha föllebeg,
delelő nap átsüti.
Alkonyatkor öldöklő angyalok
táncolnak a tűzfalon.
Alkonyatkor bújj hozzám, liliom:
vállam árnya: oltalom.
Nagy László számára a szülőföld mindenekelőtt nyelvet, az anyanyelv ízeit adta a költőnek. S itt nemcsak a szókincsre, a tájnyelvi, népnyelvi színekre, nyelvjárási sajátosságokra gondolunk. Ezeket – a gyermekkorból megőrzött szavakat: brekusz, pocséta, zegernye, mocsola, pótica, ekecsöl, döncöl, gyürek, s az ilyen kiejtési és ragozási sajátosságokat: arrul, otthun, húznyi, lész, örvendte – a legkönnyebb összegombostűzni. Sokkal fontosabbnak látszik a nyelv lelke, a közlési mód, a gondolkodásforma, a beszédritmus hatása. Meghallja a nyelv szellemét, tiszta és erős szívhangjait is. A szülőföld nyelvi érzékenységet és tisztaságot, lelki vagyont adott. Az anyanyelvet nem tankönyvből tanulta, a nyelvi közlést később sem nyelvtani szabályokhoz kötötte. A nyelvi kifejezés alapelve a természetesség volt a számára.
A Farkasréti temetőben helyezték örök nyugalomra, sírját, amely 1990-ben feleségének, Szécsi Margitnak is a nyughelye lett, Szervátiusz Tibor alkotása díszíti, a mahagónifából készült kopjafán körben a költő Ki viszi át a Szerelmet című versének sorai olvashatók. Szmoljanban 1981-ben emlékháza nyílt, 2015-ben a város közterén felállították a mellszobrát. 1999-ben a Digitális Irodalmi Akadémia posztumusz tagja lett. 2017-ben az MMA Cs. Szabó László-díjjal tüntette ki.
Hagyatéka 2024-ben a Petőfi Irodalmi Múzeumba került. 2025-ben születésének centenáriuma alkalmából felavatták szobrát a lakiteleki Hungarikum Ligetben. Görömbei András így írt róla: „Költői személyiségét nem önmagáért növesztette fenségessé, olykor szinte emberméretűnél nagyobbra, hanem hogy tágabb dimenziókban, evidensen képviselje a mostoha körülmények között létküzdelmüket vívó emberi ügyeket: a világban lehetőségként meglévő és megvalósításra, óvásra, figyelemre váró nemesebb szellemi és erkölcsi minőségeket. Ennek az eszményibb emberségnek az értékóvó, értékeket megmutató küzdelme Nagy László költészete.”
