Mit tehetünk a népességfogyás ütemének csökkentéséért? Miért immunológiai paradoxon, hogy az anyai szervezet nem löki ki magzatot? Szekeres Júlia előadásából mindezekre megtudjuk a választ.
Mik azok a citokinek, és miért kulcsfontosságú a szerepük a terhesség megmaradása szempontjából? Miért nem azon múlik a lombikbébiprogram sikere, hogy mennyire „szép” egy beültetésre váró embrió? Hogyan válik a barátságos immunológiai környezet kialakítását dirigáló karmesterré a progeszteron? Hogyan hatnak a fényviszonyok az embrió beágyazódására?
A „születés csodája” kifejezés nem túlzás, ha arra gondolunk, hogy egy immunológiai paradoxonnal állunk szemben – mondta az MTA 197. közgyűlésén tartott előadásában Szekeres Júlia orvos, az MTA doktora, a Pécsi Tudományegyetem Általános Orvostudományi Kar Orvosi Biológiai Intézet és Központi Elektronmikroszkóp Laboratórium professor emeritája.
Az anyai immunrendszer reakciója szembemegy minden transzplantációs immunológiai szabállyal, amikor annak ellenére, hogy felismeri, a magzaton kifejeződő antigének fele idegen a számára, nem löki ki a szervezetből. Ahhoz, hogy a magzati fejlődésnek kedvező környezet jöhessen létre, az anyai és a magzati citokinek, az immunrendszer sejtjei közötti kommunikációt segítő anyagok párbeszédére van szükség. Ebben a folyamatban kulcsszerepet tölt be a progeszteron, illetve az immunológiai hatásait közvetítő fehérje, a progeszteron indukálta blokkoló fehérje (PIBF). A PIBF nemcsak az embrió beágyazódásában, hanem a terhesség fenntartásában is alapvető fontosságú, hiánya csökkent implantációs arányt, de akár veszélyeztetett terhességet is okoz.
A népességfogyás hátterében a fejlett országokban a meddőségi számok súlyos problémát jelentő növekedése is áll. Ennek egyik oka a családalapítás idejének fokozatos kitolódása, mivel a kor előrehaladtával a női szervezet egyre kevésbé alkalmas a fogantatásra. Ezeken az esetekben megoldást nyújthatnak az asszisztált reprodukciós eljárások, melyek során sok klinikán ma is egyszerre több embriót ültetnek be a sikeresség érdekében. Ezzel nő a többes terhességek esélye is, miközben az ikerterhesség a koraszülések egyik leggyakoribb oka. A koraszülöttek megfelelő ellátásának költségigénye hússzor akkora, mint egy egészséges fejlődésű magzaté.
A megfelelő embrió kiválasztásával elkerülhető lenne az asszisztált reprodukciós eljárások során fellépő problémák jelentős része. Jelenleg három módszer létezik erre, de egyik sem garantálja a kívánt eredményt. A morfológiailag megfelelő, „szép” embriók sem mind ágyazódnak be.
A laboratóriumi embriótenyésztés során a tápfolyadékba kibocsátott DNS-tartalmú extracelluláris vezikula mennyisége árulkodik arról, hogy sikeres lesz-e a begyazódás: alacsonyabb mennyiség esetén eredményesebb a beültetés. Tehát a két eljárás, a morfológiai vizsgálat és az extracelluláris vezikula mérésének ötvözésével kiválasztható, melyik embrió alkalmas a beágyazódásra.
A laboratóriumi tenyésztés idején az embrió különösen sérülékeny állapotban van, az anyaméhben más körülmények között fejlődik, például más fényviszonyok mellett. A pécsi kutatások során a laboratóriumi szűrt fényeket alkalmazva sokkal jobb eredményeket érnek el a beágyazódással.
Szekeres Júlia előadását összegezve azt mondta,
a demográfiai problémára megoldást nyújthat, ha a gyerekvállalás nem tolódik túl későre, illetve a lombikbébiprogramok sikerességi rátáját nagyban növelheti, ha az eljárás során az alkalmas embriót választják ki, biztosítva számára a megfelelő környezetet és fényviszonyokat.
