„A tudás, érdeklődés: nem öncélú dolog, annak alkotókedvvé válva, az ország testébe kell beépülnie.” 120 éve született Németh László író, költő, műfordító.
„Az életemben, hála isten, sok minden van, amire szívesen emlékszem:
a gyermekkori vakációk, a mezőszilasi, középbogárdi rokonok, a Toldy főreál s ottani barátaim, az orvoskaron eltöltött évek, mátkaságunk s fiatal házaskorunk máig sugárzó fénye, a foglalkozás lányaimmal, a Medve utcai polgáristák, hódmezővásárhelyi tanárkodásom. Különféle munkáimban, életrajzi töredékeimben azonban mindezt rég földolgoztam már, s írói életemről, vándorlásomról az írók világában pedig csak kétféleképp lehetne beszélnem. Vagy egy vége-nincs krimitörténetbe kezdve, amely hajmeresztőbb, kuszább s hozzá valószínűtlenebb lenne a Belfeghornál, vagy egyetlen mondatban elintézve: Végül is jól jártam, jelentéktelen ember létemre egy nagy ügyre akasztottam magam, s ez megemelt, szakadatlan tanulássá tettem az életem, minden napomnak adott célt, felső világítást, s ha követtem is el hibát benne, a lelkiismeretemet nem kellett közben túlságosan megterhelnem.” (Németh László: Életemről, munkáimról)
1901. április 18-án született Németh László Kossuth-díjas író, esszéista, drámaíró, műfordító, a 20. századi magyar irodalom kimagasló alakja. Írói pályájáról az Életemről, munkáimról című írásában így vallott: „Végül is jól jártam, jelentéktelen ember létemre egy nagy ügyre akasztottam magam, s ez megemelt, szakadatlan tanulássá tettem az életem, minden napomnak adott célt, felső világítást, s ha követtem is el hibát benne, a lelkiismeretemet nem kellett közben túlságosan megterhelnem.”
Nagybányán született 1901. április 18-án, édesapja tanár volt. A család 1905-ben költözött Pestre. Németh László a Toldy Gimnázium önképzőkörében mutatkozott be először írásaival. Érettségi után a pesti bölcsészkar magyar-francia szakán tanult, majd 1920 tavaszán átiratkozott az orvosi karra, mondván: korszerű műveltség nincs természettudományos ismeretek nélkül. 1925-től a Szent János Kórház cselédkönyves orvosa volt, és fogorvosi végzettséget is szerzett, később egy ideig fogorvosként és iskolaorvosként is dolgozott.
„A mai fiatal tanár, attól félek, avval sincs tisztában, milyen nemzetragasztó enyv gyűlt össze a rábízott anyagban, más, kétségkívül fontos nevelői, politikai feladatok azok, amelyekre fölkészítik őket. Annál nagyobb dicsőség, ha a magyar tanár mégis megfelel megnőtt és megnehezedett feladatának, ha kis ember létére folytatni tudja s akarja, amiért a nagy agónia vívódói éltek és szenvedtek; ha minden órájáról vet s vettet egy pillantást irodalmunk fővonulata felé; ha készülés közben fölfedezi, hogy újabb irodalmunkban több van abból a ragasztó anyagból, mint amennyit kimutatnak s megtalálja a módját, hogy a tanmenet résein tanítványai lelkébe folyassa. Csendben folyó munkája így nő igazi misszióvá.” (Németh László: Megmentett gondolatok – Mi tehet egy magyar tanár?)
1925-ben vette nőül Démusz Ellát, egy gazdag vendéglős leányát, házasságukból hat leány született.
1925-ben megnyerte a Nyugat novellapályázatát a Horváthné meghal című írásával, ettől kezdve több lap is közölte írásait. 1927-től a Napkelet vezető kritikusa volt, itt jelentette meg első regényét is, az Emberi színjátékot. Babits hívására lett a Nyugat kritikusa, majd 1932-ben egy tanulmánya kapcsán Babitscsal nézeteltérése támad, nem ír többet a Nyugatba, de a Nyugat ellenfeleinek lapjaiba se, inkább még ebben az évben megindította saját lapját, a Tanút, 1934-ben pedig a Választ, a népi írói mozgalom folyóiratát.
„Minden arcvonást külön látott, minden mozdulatot megfigyelt, egy-egy feléje hajoló vénasszony arcában még a száj fölött serkenő szőrszálakat s a rajtuk csillogó verejtéket is látta, hogy felcsuklottak s a felhúzott ajkak közt a pirosan vigyorgó ínyeket. Csak önmagát nem érezte sehol; a vállára hajló fejek mintha egy elzsibbadt testrészét nyomták volna, nem volt az érintésüknek súlya.” (Németh László: Gyász)
1935-ben csatlakozott az Új Szellemi Front reformmozgalmához, de hamar átlátta a Gömbös-féle reformígéretek hamisságát. Tuberkolózisa miatt egy időre visszavonult a közélettől, és megírta a Gyász, majd a Bűn című regényeit, a VII. Gergely című történelemi drámáját.
1938-ban a Nemzeti Kamaraszínház színre vitte a Villámfénynél című drámáját, ezt követően sorra születtek az értelmiség eszményei és külső élete közt támadt meghasonlást tükröző darabjai (Papucshős, Cseresnyés, Bethlen Kata). 1939-ben a német nyomás elleni védekezés és a szellemi ellenállás vágya íratta meg vele az azóta is sokat vitatott, Kisebbségben című tanulmányát.
1940-ben Püski Sándor kiadásában megjelent A minőség forradalma című könyve, amely a Tanúban írt tanulmányok nagy részét tartalmazza. Az 1943-as szárszói találkozón felolvasta A második szárszói beszéd címen ismert tanulmányát, amelyben a háború utáni magyar társadalmi átalakulás lehetséges útjaival foglalkozott.
„Az igazságot épp arról veszi észre az ember, hogy a hiúságok üvölteni kezdenek a nyomában. Úgy látszik, ez az egyetlen dolog, amit nem lehet megbocsátani a világon. […] Előbb azt nem tudják megbocsátani, amivel mi bántottuk meg őket, aztán, s ez a súlyosabb, amivel ők bennünket. Annak, akit sokat bántottunk, nem lehet megbocsátani.” (Németh László: Égető Eszter)
A második világháborút követően Hódmezővásárhelyre költözött, ahol a református gimnázium óraadó tanára lett. Ekkor fejezte be Széchenyi című drámáját, az Iszony és az Égető Eszter című regényeit. Budapestre visszatérve néhány évig csak műfordítással foglalkozott, az Anna Karenina fordításáért 1952-ben József Attila-díjat is kapott. 1956 októberében bemutatták a Galilei című drámáját, a forradalom napjaiban megjelent Emelkedő nemzet című cikkében a szocializmus valódi értékeinek átmentésére hívta fel a figyelmet.
1957-ben Kossuth-díjat kapott, ennek összegét a hódmezővásárhelyi gimnáziumnak adományozta. 1958-ban a Tihany melletti Sajkodon épült fel kis dolgozóháza, ahol berendezte írói műhelyét. A 60-as évektől sokat utazott nyugatra is, regényeit több nyelvre lefordították, a színházak állandóan repertoárjukon tartották drámáit, 1965-ben az Iszonyból film is készült. 1969-ben a Magvető és a Szépirodalmi Könyvkiadó megindította életműkiadását.
1970-ben mutatták be utolsó drámáját, a Semmelweisről szóló Az írás ördögét. Ezt követően betegsége súlyosbodásával munkaereje is megtört. 1971 januárjában súlyos agyvérzést kapott, amelyből már nem tudott teljesen felépülni. Eleget tett még meghívásoknak, de ideje jórészét visszavonultan töltötte egészen 1975. március 3-án Budapesten bekövetkezett haláláig.
„Kortársaimon, s fiatalabbakon is, gyakran tapasztalom mostanában, hogy emlékezetükből merítik ihletüket, mintha az életük vált volna legtöbbet ígérő témájukká. Én fiatal koromban álltam életrajzíró hírben, beszámolókat készít (mondták) egy utazásról, amelynek az elején áll. Öregkori gyengeségként inkább a műveimet magyarázom; az életemet heverni hagyom, mint meddő kőzetet, amelyből az ércet kiszedtük már. Mi ennek az oka? A szépíró megvetése, aki azt tartja, hogy életünkről a legfontosabbat úgyis csak a fikció áttételeiben, túlzásaiban lehet elmondani? Az ösztönné vált elővigyázat, amely érzi, hogy a betegség az öregkor titkos kincstárában, az emlékezet meglepetésül ömlő bőségében okozta a legnagyobb pusztulást? Vagy az igénytelenné vált önismeret, amely tudja, hogy ha van figyelni, felderíteni való az életemben, hát a sajátságos mechanizmus, mely egy ilyen igénytelen szervezetből, az átlagosnál szűkebb tapasztalatkincsből ennyire is jelentős művet hívhatott elő. De akármi az oka: írásaim közt vannak életrajzi jellegűek, s ezeknek az összműben meg kell keresniük a helyük.” (Németh László: Magam helyett)
Írói pályájáról az Életemről, munkáimról című írásában így vallott: „Végül is jól jártam, jelentéktelen ember létemre egy nagy ügyre akasztottam magam, s ez megemelt, szakadatlan tanulássá tettem az életem, minden napomnak adott célt, felső világítást, s ha követtem is el hibát benne, a lelkiismeretemet nem kellett közben túlságosan megterhelnem.”
1976-ban a hódmezővásárhelyi könyvtár az ő nevét vette fel, 1987-ben kultuszának ápolására a városban megalakult a Németh László Társaság. Kéziratos hagyatéka, amelyben 16 dráma, körülbelül 165 tanulmány, a 21 füzetnyi Magam helyett címmel írt önéletrajzi írás, 150 vers kézirata, 21 naplófüzet, 36 fogalmazó-, jegyzet- és vázlatfüzet, 100-150 oldalnyi, ritkaságszámba menő, korai írástöredék, számos személyi dokumentum és csaknem 600 levél található 2011-ben a Petőfi Irodalmi Múzeumba került.
