Ödön von Horváth, el nem évülve

„Tulajdonképpen egészen másvalaki vagyok, de oly ritkán vállalom ezt fel.” Ödön von Horváth fiatalon, túl korán elment, ránk maradt művei szembesítenek bennünket önmagunkkal és az emberi butaság jelenlétével.

„A jóért és a rosszért meg csak az egyes ember felelős, és nem holmi haza, valahol a menny és pokol között.” (Ödön von Horváth: Korunk gyermekei)

Ödön von Horváth osztrák-magyar író, a Mesél a bécsi erdő szerzője 1901. december 9-én született Fiume-ben (ma: Rijeka, Horvátország) és 75 éve, 1938. június 1-jén halt meg Edmund Josef von Horváth néven, melyet magyarul, Ödön von Horváthként használt. E furcsa hangzású nevet viselő dráma- és regényírót sokat foglalkoztatta származása. „Van bennem valami magyar, horvát, német és cseh. Ez nem sok, ha arra gondolunk, hogy az Osztrák-Magyar Monarchiában kétszáz nemzetiség volt” – nyilatkozta később. Apja osztrák-magyar diplomataként a fiumei magyar kormányzó mellett hivatalnokoskodott, s így az ifjú von Horváth Belgrádban, Budapesten, Bécsben, Münchenben és Pozsonyban töltötte diák éveit, négyszer változtatva tanulmányai nyelvét. Anyanyelvének a németet vallotta, bár saját bevallása szerint egyetlen nyelvet sem beszélt igazán jól.

Miközben Bécsben a színháztudománnyal ismerkedett, a müncheni egyetemen germanisztikát és filozófiát hallgatott, írni kezdett, de első írói próbálkozását, A táncok könyvét később letagadta és a kiadott példányokat visszavásárolta.

Idősödő apja a nyugdíjba vonulása után Murnauba (Ausztria) költözött, a Berlinben élő Ödön von Horváth pedig sűrűn látogatta. Egyik utazása különösen emlékezetes maradt: Murnau a horogkeresztes mozgalom ismert fészke volt, s Hitler is gyakorta vendégeskedett a városban. Egy alkalommal verekedés tört ki a nácik hívei és ellenfelei között, s az eseményeknek Ödön von Horváth is tanúja volt. A büntetőperben – hiába fenyegették, próbálták megvesztegetni – Hitler ellen vallott, magára zúdítva a horogkeresztesek gyűlöletét, amely élete végéig elkísérte.

Mesél a bécsi erdő

1926-ban a Weimari Köztársaságban mutatták be A hegyi vasút, A kongresszus körül, az Olasz éjszaka és a Mesél a bécsi erdő című darabjait, amelynek mottója a teljes művet bemutatja: „Semmi sem kelti bennünk annyira a végtelenség érzetét mint a butaság.” Érdekes emberi sorsok és sokszínű viszonyrendszerek, több megkeseredett szerelmi történet kusza találkozása jelenik meg, ebben az író által népszínjátéknak, általam tragikomédiának adaptált szövegben.

A drámákat hamarosan Az örök nyárspolgár című regénye követett. 1931-ben színpadra került népszínművét, a Kazimir és Karolint jobboldali ellenfelei sokat ócsárolták, von Horváth mégis nagy irodalmi győzelmet aratott, hiszen elnyerte az akkori idők legrangosabb német irodalmi elismerését, a Kleist-díjat. Parodisztikus, metafizikus darabjairól nagy viták folytak, szemére hányták, hogy komolytalan, hiszen szórakoztató revük írására pazarolja idejét. „Példátlan hitványság” írták a két hónap alatt huszonnyolc előadást megélt Mesél a bécsi erdő című darabjáról. A jobboldal figyelmét nem kerülte el az sem, hogy névtelenül és saját nevén is, cseppet sem hízelgő kritikákat írt Hitlerről. A mindenható propagandafőnök Göbbels azt nyilatkozta: ha győznek, fejek gurulnak majd, és közöttük lesz Ödön von Horváthé is. A magát realistának valló író emiatt egyre több időt töltött Bécsben. Itt született az Ide és oda című bohózata, amelyben a legélesebben bírálta a hitleri embertelen politikát. A darab főhőse, Havlicsek két különböző rendszerű országot összekötő fahídon tart egyik országból a másikba. Ám útlevél híján az egyik országból már kiutasították, a másikba viszont nem engedik be, napjait és éjszakáit a hídon tölti. A darab, hasonlóan az író pályájának gerincét alkotó többi bohózatához, valójában bohózatba ágyazott tragédia.

„És ha majd egészen felnőttél, talán lesznek másféle napok, és a gyerekeid azt fogják mondani: hiszen ez a katona közönséges gyilkos volt- engem akkor se szidj. Gondold meg: nem tehetett mást, csak saját korának gyermeke volt.” (Ödön von Horváth: Korunk gyermekei)

Korunk gyermeke

Műveiben szétrombolta a dráma szigorú kereteit és képek laza kapcsolatával helyettesítette. A klasszikus felvonások helyett epizóddrámát írt, megtűzdelve groteszk komikummal. Sokan hasonlóságot véltek felfedezni Bertolt Brecht társadalmi és Ödön von Horváth pszichológiai folyamatokat feltáró darabjai között. Brechthez és Dürrenmatthoz hasonlóan szerette bevonni, aktivizálni a közönséget. 1934 után már nem térhetett vissza Németországba, az emigráció évei következtek. 1936-ban Bécsben adták elő Hit, szerelem, reménység című darabját. Az Anschluss éjszakáján Ödön von Horváth egyetlen aktatáskával a hóna alatt szökött meg lakásából. Kevéssel utána már a Gestapo kereste, de sikerült illegálisan Csehországba menekülnie, majd Franciaországba utazott.

A Korunk gyermeke című regény 1938-ban jelent meg, nem sokkal a halála után. Fájdalmasan gyönyörű és kegyetlen mű. A Führer-kultuszba, a náci demagógia mocsarába süppedő Németország pontos ábrázolása a semmit sem számító, kiszolgáltatott és tehetetlen kisember szemszögéből. Németországban a többi művéhez hasonlóan ezt is betiltották. A regény névtelen hőse és mesélője egy húsz év körüli német fiatalember, aki a világgazdasági válság éveiben munkanélküliként tengődik, mígnem a hadseregben talál otthonra, közösségre. A háborúra készülő Németország ifjú katonája feltétel nélkül hisz a háború igazságosságában, és abban, hogy a hazáért mindent fel kell áldozni, mert „az egyes ember már nem számít”.

„Egy kis könyvet ajánlok Önnek, a Jugend Ohne Gott című kisregényt Horváthtól. Nagyszerű és keresztülmetszi a világ mai erkölcsi állapotát” – ajánlotta Hermann Hesse 1938-ban egy művészbarátjának az Istentelen ifjúság című könyvet, mely magyarul korábban Hogy lettem én néger címmel jelent meg. Az Istentelen ifjúság naplóregény a hitleri Németországban játszódik, ahol az az elmélet járja át a hétköznapokat, mely szerint jogos minden olyan tett, amely a „fajtestvérek” javára szolgál.

Szédületes tempóban kezdte írni utolsó regényét, az Istentelen ifjúságot, mintha sejtette volna, hogy kevés ideje van hátra. 1938. június 1-jén, miközben a Champs Elysées-n sétált, váratlan vihar tört ki és kicsavart egy százéves gesztenyefát, amely éppen a 37 éves Ödön von Horváthra zuhant és halálra sújtotta.