„Nincs jobb, mint pszichológusokat verni. Calderon úgy vélte, máris sokat tett a mentális egészségéért.” Egy humorral átszőtt izgalmas történet egy hitehagyott, magányossá vált kapitányról, egy hitéért harcoló lányról és az űr szabadságáról.
Calderon kapitány nem mindennapi férfi. Egy jóképű, ifjú főnemes, aki eldobta a rangját egy lányért. Csakhogy a lány meghalt, így Calderon öngyilkos akar lenni.
Úriember nem temetkezik hitelbe. Calderon másodkapitányi állást szeretne egy űrhajón, hogy egy kényelmes urnára gyűjtsön, de döbbenetére a kapitányi munkakört kapja meg. Vajon miért sóz rá a Flotta egy hatalmas űrcirkálót, amit nem tud vezetni? Milyen Játszma folyik körülötte? Mit kavarnak a nemesek a háttérben? És mit kezdjen Tainával, a csinos japán kadétlánnyal, akiből árad a narancsillat? És aki a parfüm per légköbméter arányt is képes kivizsgálásra felterjeszteni?
Taina szamuráj családok leszármazottja, és ugyanúgy űzi a „Játékot”, vagyis más manipulálását, mint Calderon. Bármit megtenne, hogy az űrben maradhasson, hiszen odahaza nagyapja már férjet keres számára. A lány útmutatást kér az Ősanyáktól, de a jóskövek veszélyre és halálra figyelmeztetik. Mire rájönnek, mi folyik a háttérben, csak önmagukra számíthatnak, és a kettejük között kialakult érzékeny kötelékre.
Vajon elég jó játékosok, hogy szavak nélkül is megértsék egymást? És Taina elég ügyes ahhoz, hogy a kapitányt rávegye a túlélésre?
On Sai: Calderon avagy hullajelölt kerestetik
(Részlet a könyvből)
I. rész,
amelyben Calderon meg akar halni, de úriember nem temetkezik hitelből
Genius Calderon meghúzta a ravaszt, de a lézerfegyver felmondta a szolgálatot. A zizegésből ítélve lemerült az energiacella. Meg sem lepődött rajta, csak fásult mozdulattal kivette a szájából a csövet, és az ablakon beszivárgó hajnali derengést bámulta.
Mara halott. A nő, akiért sutba dobta a nemesi rangot, a nő, aki győzött a szapora agytumorsejtekkel szemben, ostobán alálépett egy űrsiklónak. Mara a születésétől fogva tudta, hogy haldoklik. Versenyt futott az idővel, és minden pillanatot megélt, őszinte örömmel élvezte a létezést. Ha este, szeretkezés után Calderon olyasmit susogott a fülébe, hogy minek is élne nélküle, Mara villámló szemmel szellemjárást ígért.
A temetés óta Calderon nyolcszor próbált öngyilkos lenni, de mindig megzavarták. Hol egy szektás, hol egy kutyát kereső, könnyes szemű kislány csöngetett be, vagy maga a fegyver mondott csütörtököt. Még éjfélkor is, mikor a csillagkikötő hídjáról készült leugrani, előtermett a semmiből egy rémült kamaszlány, hogy esedezve kérje, kísérje haza, mert követik. Mara küldte őket?
Mara jelenlétét állandóan érezte a házban is. A belső automatika elromlott: az ablakok este nem sötétültek el, a villanyok is örökké égtek, mintha valami láthatatlan kéz kitiltaná a lakásból az éj depresszióját.
Odakint felkelt a nap, Calderon megbámulta a fénycsíkot a padlón, aztán fáradtan a földre ejtette a lézerpisztolyt. Milyen jogon akadályozza meg bárki? Legyen az Mara vagy személyesen a Jóisten. A konyhakések mind eltűntek, ám a kard, melyet apja házából hozott… Felállt, és előkotorta a gardrób elektronikus vezérlője mögül.
Az egyszerű markolatba belesüllyedt a fekete kristály nyitógomb. Calderon maga felé fordította az arasznyi csövet, és megnyomta a gombot.
Nem történt semmi.
Eszébe jutott a fegyver hőérzékelője, mely megakadályozza, hogy ember felé fordítva kinyíljon a kard. Elfordította magától, és újra megnyomta a gombot. Megkönnyebbült, mikor a pengedarabok egymás után előcsúsztak.
Calderon hamar rájött, hogy egy karnyi hosszúságú karddal torkon szúrni magát kifejezetten bajos. Némi szerencsétlenkedés után a fotel ülőkéjéhez támasztotta a markolatot, és a hegyét a torkához illesztette.
Ekkor csöngettek.
Calderon úgy döntött, nem nyit ajtót.
Az illető azonban bosszantó módon rátapadt a csengőre. Calderon hiába próbált koncentrálni, átélni a lét utolsó pillanatait, öt másodperc múlva azon kapta magát, hogy eldobja a kardot, és csúnyán szitkozódva a bejárat felé tart.
Karl, a szemben lakó fiú állt lihegve az ajtóban.
– Mit akarsz?
– Mikrochipgyűjtés van a suliban, ebből megyünk majd meteortúrára. Megnéznéd, hogy van-e kidobandó chiped? – hadarta a langaléta kamasz.
Különös időpont a környezetvédelemi akcióra. Calderon a pirkadó égboltra nézett, majd a fiú otthonára, és a megdöbbenéstől a földbe gyökerezett a lába. Még hogy transzcendens! Könnyedén be lehetett látni hozzá a kölök emeleti szobájából! Felismerte a lányt is, aki épp próbált visszahúzódni a függöny mögé. Őt kísérte haza éjnek évadján!
Galléron ragadta Karlt, és a falhoz penderítette. A suhanc rémület helyett kamaszkora összes szemtelenségével vigyorgott:
– Na, csak nem versz meg egy kiskorút? Te vagy a nyári munkánk, jobb, mint a robotpucolás!
– Ki bérelt fel?
– Szerinted? Frank, az átkozott sógor! Calderon eleresztette a fiút, és ahogy volt, mezítláb, egy szál sortban futásnak eredt.
– Szólj neki, hogy ez a ma reggeli kettőnek számít ám! Hé, várj! Ha megölöd, ki fizet nekem? Nem teheted ezt velem!
Mire Calderon lefutotta a két utcát, Frank éppen kifelé szaladt a bioházból. Karl bizonyára felhívta. Látszott, hogy a pszichológus az ágyból ugrott ki, hosszú szőke haja gubancosan lógott a vállára, és épp csak egy sortot kapott föl az enyhe nyári reggelben. A suhanóig már nem jutott el, Calderon torkon kapta, és nekiszorította a kerítésnek.
– Figyeltetsz?! Frank meg sem próbált kiszabadulni. Kék szeme fensőbbségesen villant, és az arcára kiült az a tenyérbe mászó, analitikus mosoly:
– Jó, hogy jössz! Kapitányválogatás van ma az Admiralitáson. Meg kellene nézned.
Calderon erősebben szorította a torkát. Szerette volna, ha a másik megüti, vagy bármi olyat tesz, amiért laposra verheti. Ám a sógora nem véletlenül tartott indulatkezelő-terápiákat, meg sem moccant.
– Hogy mersz kémkedni utánam?!
– Megígértem Marának, hogy szemmel tartalak. Várható volt, hogy szétesik az a narcisztikus személyiséged – felelte a pszichológus.
– Állítsd le a kölyköket, vagy…!
– Rendben. Elengednél végre? Calderon elengedte. Frank már nem mosolygott. Megvetően köpte a szavakat:
– Tőlem akár fel is fordulhatsz! Nem érdemelted meg a húgomat!
– Ki lett volna érdemes rá? Mármint rajtad kívül?
– Nem bírtad békén hagyni!
– Békén? A húgokat feleségül veszik, sógor! Húzz el egy terápiára, de sürgősen!
– A fenét! Ez nem féltékenység. Egy szenvedélybeteg barom vagy! Azt hiszed, nem ismerem föl, amit naponta kezelek? Valami beteges játékszenvedély van benned, amit Mara felcsigázott. Tudtad, hogy agytumora van, pár év és szabad vagy. Milyen kényelmes ez a baleset! Jól jött neked.
Calderon irtózatosat ütött a másik arcába. Frank nekizuhant a kerítésnek, az orrából ömlött a vér. Nem volt rest, visszatámadott, de Calderonnal szemben esélye sem volt. A férfi az elmúlt fél évben, mióta megnősült, rakodómunkás volt a kikötőben. A robbanásveszélyes anyagokat kézzel pakolták. Bár mégsem annyira a munka, inkább a kikötői élet edzette meg.
Frank orrán-száján dőlt a vér, mikor több ütés után a földre zuhant. Calderon szívesen megrugdalta volna, de győzött a neveltetése. Főnemes nem tör bordákat.
* * *
Nincs jobb, mint pszichológusokat verni. Calderon úgy vélte, máris sokat tett a mentális egészségéért. Hazament lezuhanyozni, és már majdnem végzett, mikor kikapcsolták a vizet. Mióta Mara meghalt, nem foglalkozott olyan apróságokkal, mint számlák, lakbér, sőt dolgozni sem járt. Rakodóként már valószínűleg kidobták, mivel egy hónapja nem jelent meg; elérni sem tudták, hiszen hamis azonosítóval vállalt munkát. Az embert nehezen alkalmazzák Alexandro Ferrero grófként, de Genius Calderon másodkapitányként is.
Áram még volt, mert a fürdőajtóba épített holotévé működött, épp az ezerszer átrágott biofegyver kérdést feszegette két szakértő:
– …nem, a HTX valószínűleg csak kis mennyiségben áll az anarchisták rendelkezésére. Még sosem támadtak vele civil lakosságra, csak a flotta hajóira.
– Mikor fogják el végre a Demokrata Pártot? Úgy tűnik, Őfelsége titkosszolgálata nem áll a helyzet magaslatán…
– Üzenet Ellától – kapcsolt be a borotválkozótükörbe épített számítógép. A tévé azonnal elhalkult.
Ella az anyósa volt. Calderon remélte: most, hogy megverte Franket, a nő többé nem áll szóba vele.
Mara apja filozófus, anyja író, Frank, a kibírhatatlan bátyja pedig pszichológus. Továbbá volt még pár szociológus és tanár nagybácsi. Cal deron úgy vélte, ha van reinkarnáció, akkor ő örök időkre levezekelte a vétkeit azzal, hogy benősült egy bölcsészcsaládba.
Legrosszabb az anyósa, Ella volt; állítólag valamiféle „ihletet” adott neki. Három regénye jelent meg az elmúlt két év alatt. Mara hol sírt, hol fuldokolva nevetett az anyja könyvein, és ajánlgatta, hogy Calderon olvasson bele, de ő ódzkodott tőle. Frank szerint azért, mert nem tudta feldolgozni, hogy az anyósa múzsája lett, de talán jobb is, mert ha látná, miket ír… Calderonban győzött a kíváncsiság, rövid habozás után fogadta az üzenetet:
„Frank elmondta, miért verted pépesre. Talán rossz módszert választott, de aggódott érted. Mellesleg elég sok pénzébe került ez a figyelőszolgálat. Nézd, Gen, ez a helyzet tarthatatlan. Hetek óta sajnálod magad. Ideje munkát keresned, nem tudunk eltartani.
Kényelmes dolog egy öngyilkosság, de tudod, mibe kerül egy temetés? Nem, persze, hiszen Maráét sem te álltad. Mi lenne, ha a jövő hónapban lőnéd agyon magad? Addigra megkapom a könyvemért a jogdíjat.”
Calderon elvörösödött a szégyentől. Eszébe se jutott, hogy ezeknek az egyszerű közembereknek ő teher lehet. Nem sokat értett a pénzhez. Lehet, hogy a rakodói keresete nem is fedezte még ennek a háznak a fenntartását se? Mindig Mara foglalkozott ilyesmikkel.
Percekig bámult maga elé. Aztán fázni kezdett a talpa a fürdőszoba kövén.
Úgy döntött, megnézi azt a kapitányválogatást. A flottánál többet keresett, mint rakodóként. Egy hónap alatt összejön annyi pénz, amennyivel már kényelmes temetése lehet.
* * *
Délre az Admiralitás régi korokat idéző, vasbetonból és üvegből épített tornyához ért. A hatvanemeletes épületből gyönyörű kilátás nyílt a felszálló hajókra.
Valószínűtlen, hogy a kapitányi posztot megkapja, de akit előléptetnek, annak a másodkapitányi helye megürül. Oregon admirális, megkerülve a hivatalos jelentkezési kört, beteheti oda. Már ha meggyőzi.
Protekció nélkül egy kapitány sem venné föl, hiszen hírhedtté vált a teherbe ejtett kadétlány miatt.
A vicc az, hogy három éve gyerekjáték lett volna tisztáznia magát a vád alól, csakhogy nem törődött az üggyel, mert – kivételesen – ártatlan volt. Az erkölcsrendészet helyett azonban a gazdaságiak szálltak ki, apja, Eterno Ferrero gróf zsenialitása nyomán.
Gravolifttel felment a legfelső szintre. A lift falát itt is tükörrel borították. Calderon kritikusan megvizsgálta önmagát. Öregebbnek tűnt huszonhét événél, Mara halála nyomot hagyott rajta. Cinikusan arra gondolt, hogy ez még hasznára is lesz Oregon admirális előtt.
Az előtérben egy szőke tizedes lány ült a pultnál. Az ablak mentén elhelyezett öblös fotelekben hat másodkapitány várakozott. Túl kevés. Úgy látszik, a Wellston egy jelentéktelen kis futárhajó. Calderon szeme gúnyosan rebbent, ahogy megnézte a középkorú tiszteket. Életük értelme volt ez a pillanat, ez a várakozás a Szent Ajtó előtt, mely mögött Oregon admirális, az aktuális atyaúristen, egyiküket mennybe viszi.
Calderonon nem látszott, mit gondol. Mereven tisztelgett, és a lány asztalához lépett.
– Üdvözlöm, tizedes! Remélem, nem okozott gondot a késésem.
Genius Calderon másodkapitány vagyok. Megnézné, kérem, hogy szólítottak-e már?
– Tessék? – hökkent meg a lány. Orra tövében ingerkedve üldögélt egy anyajegy. Vonzotta a szemet, Calderon ügyelt rá, hogy ne bámulja meg.
– Valami probléma van?
– Elnézést, de ez a Wellston válogatása, uram. – Olyan hangsúlylyal mondta, mintha legalább egy csillagrombolóról lenne szó.
– És? – vonta föl a szemöldökét Calderon. A lány tátogott, majd összeszedte magát, és a gépre nézett:
– Egy pillanat. Sajnálom, de egyáltalán nem látom a rendszerben, uram.
– Hogyhogy? Mióta dolgozik Oregon admirális alatt, tizedes? Legyen körültekintőbb, ő nem tűri a hibákat! – csóválta meg a fejét Calderon. – No, de ne féljen, megoldjuk! Nagyvonalú mozdulattal megkerülte az asztalt, és lehívta a számítógépre a saját személyi lapját, miközben folyamatosan beszélt.
– Most az egyszer nem jelentem. Maguk az adminisztrációnál azt hiszik, kevésbé fontos a pontos munka, mint mondjuk egy orvosi részlegben, pedig ez nem így van. Egy olyan világban, ahol az anarchisták hajókat foglalnak el, nem engedhetjük meg magunknak a lazaságot.
– Igen, uram. Bocsánat, uram! – mentegetőzött egyre pirosabb arccal a lány. Orra tövében fickándozott az anyajegy. Calderon úgy tett, mint aki nem veszi észre, hogy testközelségük milyen zavart szül. Mikor végzett, csak biccentett és az ablakhoz sétált, távolabb a várakozó tisztektől.
Hirtelen ráébredt, hogy mit tett. Oly könnyedén zökkent viszsza! Talán igaza van apának, a Játék a génjeiben van. Mintha nem lett volna az Akadémia és utána Mara… Elszégyellte magát. Mara egyenes, tiszta természete idegenkedett a manipulációtól, így hát elrejtette előtte énje eme szegletét.
A következő órában a kikötőt bámulta az ablakon keresztül. Ha nem befolyásolja Oregon admirálist, nem kap állást. Muszáj játszania.
Igen, csak most utoljára. Kivételesen.
Elfogta az ismerős izgalom. Látásból ismerte a régi vágású, gerinces admirálist. Az ilyeneket művészet befolyásolni, de csak óvatosan szabad, nehogy megneszeljék. Apja kiválóan értett ehhez is.
Közben a háta mögött folyamatosan szólították a tiszteket, utoljára ő következett.
A parancsnoki szobában hatalmi jelképként fekete bőrfotel és egy aranyszegélyű íróasztal terpeszkedett, előtte két vörös huzatú, párnázott szék állt. A falról egy giccses keretből a császár ifjúkori arcmása tekintett le rá. Az egyetlen, ami nem illett a szobába, maga az admirális volt. Calderon esküdni mert volna rá, hogy a tiszt gyomra reggelente fölfordul, amikor belép.
Oregonnak nem kellett kádnyi méretű bőrfotel, hogy valakinek nézzék, hatalma a lényéből sugárzott. Inas testén második bőrként feszült az egyenruha; kopasz fején apró fülek, kiugró arccsont, horgas orr és barna szem. Homlokráncait vésővel vájta az idő.
Láthatóan meghökkent egy pillanatra, aztán erőltetetten elmosolyodott, afféle nyolc-fog-széles mosollyal. Calderon gyanította, hogy ez lehet nála a maximum.
– Á, Genius Calderon! Üdvözlöm, parancsnok, már sokat hallottam önről. Kérem, foglaljon helyet – recsegte monoton hangon, majd a számítógépre pillantott. – Lássuk az életrajzát! A Melt bolygón egy baptista árvaházban nevelkedett, majd az Akadémián közepes teljesítményt nyújtott, kivéve a stratégiát, ahol kiemelkedő eredményeket mutatott föl.
Minden beszélgetés egy tánc, szóljon szerelemről vagy gyűlöletről, a lényeg ugyanaz. Valaki vezet, a lépések pedig egymásra épülnek. Oregon nem várt dallamba kezdett. Calderon furcsállta az udvariasságot. Még ha nem is tudja pontosan, kik pályáznak a posztra, azért a korának fel kellene tűnnie. Eleve attól a szemtelenségtől üvöltenie kellene, hogy ő itt megjelent.
– Iskolán kívüli tevékenységei is… – az admirális felvonta a szemöldökét – …figyelemre méltóak. Anyagi támogatást szerzett a diákönkormányzatnak, átszervezte az elsős-avatást, és jelentős szerepet játszott a helyi környezetvédelmi csoportban.
Micsoda?! Calderon az elsős bálokon férfi lábszépségversenyt rendezett, amikor megtudta, hogy tíz fiúra jut egy nőnemű lény. A környék lányai e hír hallatán egy-egyre javították föl az arányt.
Hajszál híján kerülte el a fegyelmit. A zöldeknek megszervezett egy meztelen tüntetést, és rögtön hozott is rá egy tucat bájos hölgyet. Ki tudja, miért, az egész iskola lelkesen megmozdult a helyi pokondokok ügyében.
Calderonnak a szeme sem rebbent. Ilyen jól ő sem tudta volna tálalni a saját életrajzát. Mi folyik itt?
– A gyakorlati évét a Callisto cirkálón töltötte, kiváló eredményekkel, majd másodkapitányként egy évig a Bellán szolgált, ahonnan a leltárban talált hiányosságok miatt leváltották. Hm, itt az áll, hogy egy fogókészlet hiányzott. Nem tűnik túl igazságosnak. Gondolom, jóvátételül ajánlották fel önnek azt a tízfős futárhajót.
– Nem tudom, uram – felelte fegyelmezetten Calderon. Apja ugyan kirúgatta, de a flotta az ősi rivális, a Fay Ház befolyása alatt áll. Ők annyit láttak, hogy a Ferrero Ház lecsap egy jelentéktelen, fiatal kapitányra. Hogy az orrára koppintsanak az öreg Ferrerónak, kinevezték őt egy aprócska futárhajó kapitányának, anélkül, hogy sejtették volna a kilétét. Persze nem fogadhatta el. Ha bármelyik Ferrero család rájött volna, hogy egy Fay lekötelezettje lett, a kedves rokonok indítottak volna ellene hajtóvadászatot, hiába ő az első család másodszülöttje.
– Ön azonban fizetés nélküli szabadságot vett ki. Ha jól látom, vissza szeretne térni az állományba.
– Igen, uram. Tudom, nem ez a legmegfelelőbb időpont, hiszen sok dolga van, de a kinevezett másodkapitány helye megürül. Rengeteg idő, mire a kapitány kiválasztja az utódot, de én akár holnap kezdhetek; és mivel már ajánlottak föl hajót, ezért jogilag is előrébb esek, mint bárki. Ráadásul nem tartalékos vagyok, hanem teljes állományú.
– Látom, jól képzett a kiskapukhoz. – Oregon indulata akaratlanul is felszikrázott. – Egyáltalán hol volt az elmúlt két évben? Most, most kéne beszélni Maráról. Egy mondattal kivívhatná a tiszteletet.
Nem. Túlságosan fáj.
– Halaszthatatlan elintéznivalóim voltak, uram.
– Halaszthatatlan? – visszhangozta gúnyosan Oregon. Felkelt a bőrfotelból, és a franciaablakhoz sétált. – Ez egy kapitányi meghallgatás.
Ha másról kíván beszélni, egyeztessen időpontot odakint Beller tizedessel! A mondat csattant, mint egy felszínbe csapódó mentőkabin. Calderon rájött, hol tört meg a tánc: mikor a másodkapitányi rangot említette. Fölizzott benne a Játék szenvedélye.
– Nos, jobban meggondolva, én is a Wellston kapitányi posztjára pályáznék, uram – szólt alázatosan.
Jól látta? Oregon megkönnyebbült? Calderon egyre nagyobb érdeklődéssel figyelt. Az admirális a kikötőt nézte, úgy folytatta:
– Jogilag a többi jelentkező elé esik. Bár elég fiatal… nos, gondolom, nem véletlenül kapott kapitányi rangot, megvannak a megfelelő… képességei. Öné a poszt. Kap egy esélyt, hogy bebizonyítsa, igazi férfi. Holnap reggel nyolckor jelentkezik a tizedesnél, átveszi a parancsot, majd kilenc óráig elfoglalja a helyét a Wellstonon.
Calderon a megdöbbenéstől szóhoz sem jutott. Várt, hátha mond még valamit Oregon admirális, de az a hajókat figyelte.
– Igen, uram. Köszönöm, uram! – Calderon felállt.
– Leléphet! Calderon tisztelgett és ment. Odakint intett a kedvesen mosolygó tizedesnek, de a vészkijárat felé vette az irányt. Leballagott hatvan emeletet, hogy magához térjen.
Protekció? Oregon nem úgy fest, mint akit meg lehet vásárolni, és sejtelme sem lehetett arról, hogy ő a kapitányválogatáson megjelenik.
Mi folyik itt? A helyzet tökéletesen érthetetlen. És ez fokozza a Játék izgalmát.
Játszani fog… csak most az egyszer… utoljára.
* * *
Taina Tives a Három Bolygó ősi japán kolóniájából származott. Finom vonásain és apró termetén meglátszott a vérvonal tisztasága. A férfiak gyakran besorolták a filmek védtelen sztereotip gésa-figurái közé, épp ezért meg sem lepődött, mikor a zuhogó esőben megállt mellette egy bérsuhanó.
– Elvihetem, hölgyem? – nyílt az ajtó. Taina úgy tett, mintha nem hallaná. Sietősen lépdelt tovább a szakadó esőben, kezében szorongatva az esőkabátjába burkolt dobozt a gin-ji kövekkel. Esze ágában sem volt egy kikötőben beülni egy vadidegen férfi mellé.
Mi van, ha anarchista?
– Hölgyem? – A járműben ülő férfi olyan szép volt, mint valami régi rézmetszet. Nem a magas homlok vagy a szabályos arcél miatt, inkább az öntudatlan magabiztosság és elegancia, no és azok a különösen öregnek tűnő szemek tették. Pedig a férfi fiatal volt, alig lehetett pár évvel idősebb nála.
– Látom, habozik. Igaza van, hétvégenként kadétlányokat erőszakolok, de most még csak kedd van, nyugodtan beülhet mellém. Na, jöjjön, már így is bőrig ázott!
Taina habozott.
Az utóbbi két évben a Demokrata Párt anarchistái hét hajót foglaltak el. A HTX nevű vírussal kivégezték a legénységet. Hegamon másodkapitány minden kimenő előtt szónoklatot rendezett a biztonságról.
Taina gyanakodva pillantott a suhanót vezető férfire. Bár a szürke esőkabát alól kilátszott a tiszti egyenruha fehér nadrágja és a szürke kincstári cipő, de ki tudja, talán mégsem tiszt.
– Jól van, nem erőltetem, fázzon meg! Viszont nem kockáztathatom, hogy egy kadétnak baja essék. Egy kikötő nem sétálóutca, el kísérem.
Taina vállat vont. Percekig haladtak együtt. A férfi lehúzva tartotta az ablakot, de rá sem nézett a lányra. Taina egyre idétlenebbül érezte magát. A cipője már átázott.
– Mégis beülnék… A férfi megállt, és kinyitotta az ajtót.
– Tulajdonképpen miért gyalogol? Rossz a hajóján lévő suhanó?
– Dehogy, csak elszakadtam a többi kadéttól, uram.
– Elég modortalanok, hogy nem várták meg.
– Nem kimenőre mentünk, hanem a kapitánynak szállítottuk el a holmiját. Az utóda még nincs itt. – Taina vállat vont. Kockázatos volt a külön út, de a Sezi-féle gin-ji kövek megérték. A férfi a csomagra pillantott, és elmosolyodott.
– Ejnye, egy kis engedély nélküli eltáv?
– Olyasmi. A 6523. dokkban áll a hajóm. Köszönöm, hogy elvisz.
– Szívesen, úgyis arra tartok – indított a férfi. – A régi kapitány nem adja át a hajót? Két-három napot mindig együtt töltenek.
Taina kínosan fészkelődött, nem szeretett pletykálni.
– Nagyon dühös lett, mikor megtudta, ki az utóda. Mindenki biztos volt benne, hogy a másodkapitány lesz az új parancsnok.
– Ő hány éves?
– Ötvenhárom.
– Két év és betölti a felső korhatárt? – A férfi megcsóválta a fejét.
– A tisztikar kedveli?
– Igen, uram.
– Akkor részvétem, kadét – pillantott rá mosolyogva. – Jó kis belharcra számíthat.
– Szerintem is – mosolyodott el Taina. Közben megérkeztek.
A férfi döbbenten pillantott ki a hétemeletes csillagrombolóra.
– Ez a Wellston? Biztos benne?
– Igen. Valami baj van? – Tainában hirtelen rossz érzés támadt. Tudta, hogy nem említette a hajó nevét, és a szakadó esőben csak a körvonalakat lehetett látni, a feliratot nem.
– Nos, kissé nagyobb, mint amire számítottam. Kissé. Hány fő szolgál rajta?
– Négyszáz. Elnézést, de mennem kell, nemsokára felszállunk.
– Ne izguljon, nélkülem úgysem indulnak. No, jöjjön, segítsen! Ha már megúszta az előző hurcolkodást… – mosolygott rá kajánul a férfi, és kiszállt.
Taina letaglózva bámult az új kapitány után.
* * *
Három nap telt el, mióta Calderon a hajóra lépett. Még mindig nem értette, miért nevezték ki. Egyben biztos volt: ezt a monstrumot képtelen irányítani; még az adminisztrációval sem boldogul, nemhogy a vezérléssel.
Hegamon másodkapitány kiváló tiszt volt. Calderon különösnek tartotta, hogy mellőzték. A tisztikar is így gondolta, ezért megpróbálták az új kapitányt kiközösíteni. Calderont eleinte mulattatta, aztán ezt is megunta, mint mindent. Könnyedén manipulálhatta volna őket, de nem akart újra játszani. A Játék nem cselekvés, hanem életforma, egyfajta különös létezési közeg. Idővel olyanná válik, mint a légzés. Márpedig a húsz tiszt és tíz kadét túl szoros közösséget alkotott, a magáról festett képet állandóan fenn kéne tartani. Olyanná válna, mint az apja.
Esténként elkerülte a hatodik szint tiszti társalgóját, úgyis elhúzódott tőle mindenki. Legtöbbször a mellette lévő uszodában szelte a hosszokat, vég nélkül. Mara hiánya ott időzött minden mozdulatában.
A negyedik nap, ebéd után esett az első élesebb szóváltás. Már mind a harmincan visszatértek a hetedik emeleti vezérlőterembe. Calderon visszaidézte az éjjel olvasott műszaki leírást, és próbálta feltűnés nélkül beazonosítani az ismeretlen gombokat a tíz méter hosszú vezérlőpulton.
– Kapitány úr, kérdezhetnék valamit?
– Persze, fiam – felelte Calderon szórakozottan.
A levegő megfagyott, az eddig csendesen beszélgető tisztek elhallgattak.
Calderon megfordult. Nem egy kadét állt mögötte, hanem Hegamon másodkapitányt fiamozta le.
– Köszönöm a figyelmét – csikorogta a két fejjel alacsonyabb, köpcös férfi. – Feltételezem, csak adminisztratív tévedés, hogy nem kaptuk meg a szoftverkiegészítésre a rendszeres évi támogatást. Bizonyára benyújtotta az igénylést. Fölhívjam a Központot, és utánanézzek? Calderon látta, hogy a másik pontosan tudja, fogalma sincs, miről beszél. A tisztikar kárörvendve figyelte lejáratását, egyedül a kadétok szemében csillant némi részvéttel kevert kíváncsiság.
– Kapitány? – kérdezte most már nyílt gúnnyal Hegamon.
Most kellene erkölcsi felháborodást mímelnie, amiért a másodkapitány nem emlékeztette a határidőre. Calderon érzett rá kísértést, de aztán csak vállat vont.
– Felesleges egyeztetnie, nem regisztráltam.
– Tudtommal átküldtem a gépére a személyi lapokat és az elintézendő ügyeket! Köztük volt a kérelem határideje is.
– Igen, ezerkétszáz oldalt. Köszönöm, láttam. Ha lesz lelkierőm, elolvasom.
– Tessék? – A középkorú tiszt megbotránkozott.
Calderon felsóhajtott. Ki hinné, hogy ennyire unalmas vezetni egy csillagrombolót? Elemzések és statisztikák, határidők és beosztás, másból sem áll az élet. Még az étkezéseket sem lóghatja el, mert nélküle nem kezdhetik el a többiek. Ámbátor erre már parancsot adott.
– Egy jó kapitány mindig precíz, betartja a határidőket… – Hegamon észbe kapott, és elharapta a többit. – Elnézést, uram!
– Mennyi az a támogatás? – kérdezte beletörődve Calderon.
– Kétszáz arany, de már lekéstünk róla.
– Ugyan! – A kapitány legyintett, majd mivel még lakott naprendszerben jártak, csatlakozott a számítógéppel az egyik bolygó kommunikációs hálójához. A mélyűrben már csak a mikroféregjá ra tot generáló csillagközi adóval tudta volna megtenni. Lehívta a társasági oldalakat, báli értesítőket. Egy óra múlva intett a nagydarab Few kadétnak.
– Hívja föl Cedericon admirálist a Global támaszpontról! A képernyőn megjelent egy szögletes fej, pofazacskói petyhüdten lógtak, mint egy vénülő hörcsögé, csak magocskák nélkül.
– Itt Cedericon admirális, tessék – hallatszott a monoton hang.
Calderon elnyomta a mosolyát, tudta, hogy a pokolba kívánják közvetlenül ebéd előtt.
– Calderon kapitány vagyok a Wellston cirkálóról. A problémám…
– kezdte hivatalos hangon, majd megállt, és felcsillant a szeme. – Cedericon? Egy pillanat, csak nem Eva Cedericon rokona?
– De. Távolról – felelte zavarodottan az admirális.
– Nagyszerű! – lelkesedett Calderon. Az admirális egy elszegényedett oldalág sarja volt. Álmában sem juthatna be a kemény természetű matriarcha köreibe. – És hogy van az öreg hölgy? Még mindig pezsgőt iszik a langusztához? Sokszor mondta már neki a nagyapám, hogy rossz vége lesz, de hát tudja, milyen! Nem hallgat senkire. Pedig az orvos eltiltotta minden alkoholtól. Hogy sikerült a múlt havi golfszeánsza? Eredeti ötlet az estélyt és a golfot keresztezni!
– Nem tudom, nem voltam ott – felelte kényszeredetten a férfi.
Valószínűleg meg sem volt hívva.
– Hát persze, a Flotta! – bólogatott megértően Calderon, miközben kényelmesen hátradőlt, és keresztbe tette a lábát. – Nem állnak rugalmasan a társadalmi élethez. Kadét koromban nem engedtek el a császári vadászbálra! Gondolja el! Hát nem nevetséges? Apámnak kellett leszólnia valamelyik tengernagyhoz. Na, mindegy. Ha találkozik Eva grófnéval, kérem, adja át neki kézcsókomat!
– Igen, persze.
– Minden jót, admirális! – Calderon intett, és a csodálkozó Few kadét bontotta a vonalat.
A tisztikar értetlenül bámult a kapitányra.
– De hát meg sem említette neki! – jegyezte meg zavarodottan Nat Anerra, az idős doktornő. A karikák elsötétedtek a szeme alatt.
– Ne aggódjon, mindjárt hív.
És tényleg: nem telt bele két perc, máris jelentkezett az admirális, zavartan kérdezve, hogy tulajdonképpen mi is volt az előbbi hívás célja. Calderon meglepetést színlelt, majd felnevetett:
– De jó, hogy visszaszólt! Közben teljesen kiment a fejemből.
Csak egy apróság miatt hívtam, valami szoftvertámogatási kérelmet nem nyújtottam be.
– Az nem hozzám tartozik, hanem Gost századoshoz, de már különben is lezárult a jelentkezés.
– Ugyan, csak nem fogok egy századostól szívességet kérni! – nézett rá megrökönyödötten Calderon. Arisztokratikus mozdulattal megigazgatta a mandzsettáját, majd vállat vont. – Elfelejtettem leadni a jelentkezést. A juttatás, ugye, alanyi jogon jár?
– Igen, persze – mondta zavartan Cedericon admirális. Calderon gyanította, hogy a férfi világéletében a nemesek zárt világába vágyott.
És most itt van egy igazi nemes, aki úgy beszél vele, mint egyenrangúval.
– Nagyszerű! – bólintott kissé leereszkedően a szép kapitány. – Volna kedves leszólni, hogy pótlólag írjanak fel minket is?
– Ez nem szabályos eljárás – mondta habozva a hörcsögképű férfi.
– Szabályok! – legyintett nagyvonalúan Calderon, mintha nem kérne, hanem ő tenne szívességet. – Az aktakukacoknak való, nem az igazi férfinak. Hálás lennék, ha elintézné.
A másik férfi hezitált.
– De ha ez önnek probléma, nem erőltetem… – tette hozzá egy árnyalattal hűvösebb hangon Calderon. Éreztette, hogy ez a senki kis admirális örülhet, hogy lekötelezheti őt.
– Nem, nem! – felelte gyorsan Cedericon. – Ne aggódjon, megoldom!
– Köszönöm, majd átküldetem az adatokat. Lekötelezett, admirális…
Mit is mondott, mi a másik neve?
– Bruno. Bruno Cedericon – segítette ki alázatosan a férfi.
Calderon elegánsan biccentett.
– Bruno, még egyszer köszönöm. Remélem, személyesen is találkozunk valamelyik estélyen. Minden jót! Calderon még hagyta pár másodpercig búcsúzkodni a férfit, aztán bontatta az adást. Akaratlanul a kadétokra pillantott. Taina vékony szája reszketett a visszafojtott kuncogástól.
– Ez zseniális volt, parancsnok! – lelkesedett a selypítő Nevrenil zászlós, de hirtelen lenyelte a folytatást, mikor meglátta Hegamon arcát. Az erkölcsös, középkorú tiszt képtelen volt leplezni undorát.
– Maga nemes? – kérdezte.
– Úgy festek? A nemesek életképtelenek – legyintett Calderon. – Ha már itt tartunk, hogy áll a költségvetésünk? Mennyi tartaléka van a hajónak?
– Ezt is átküldtem – felelte hűvösen a pedáns másodkapitány. – Négyszáz arany.
– Jakusi? – nézett kérdőn a kétméteres kínaira Calderon. A műszaki tisztek a legritkább esetben voltak megelégedve a nekik szánt kerettel.
– Nyolc lézerágyút ki kéne cserélni, elavultak a szerelőrobotok és tudom, hogy nem létkérdés, de a medence vízszűrő rendszere haldoklik.
– Egy összeget mondjon.
– Nyolcezer.
Calderon jókedvűen bólintott, ezt a hónapot eltöltheti egy kis munkával. Persze nem épp olyannal, melyet elvárnak.
– Jó. Ha szerencsénk van, egy hónap múlva megkapjuk. Megpályázzuk a pótköltségvetést. Kik most a bizottság tagjai? Döbbent csend támadt a bejelentésre. Egyedül Lox, a lapátfogú személyzeti tiszt bólogatott elismerően.
– Ez ostobaság! – bámult rá Hegamon. Kerek lepényarcán komolytalanul hatott a kis orr és a megbotránkozástól felszaladt, ritka szálú szemöldök.
Calderon szemügyre vette az egész embert. Enyhén dudorodó pocakja alól kilógó ó-lábát, kurta nyakát, fakózöld szemét és a halántékán és tarkóján húzódó gyér, szürkés hajzatot. Eltűnődött azon, hogy fordított helyzetben vajon ő is utálná-e azt a fiatal, pimasz, jóvágású kapitányt, aki kitúrja őt? Igen, de még mennyire! Calde ron elmosolyodott saját magán, és elhatározta, megtanítja egy-két apróságra a köpcös tisztet.
– Csak a súlyos technikai problémákkal rendelkező hajók igényelhetik meg – csatlakozott Jakusi is.
– Tévedés. Az a kiegészítő költségvetés. Viszont létezik egy másik lista, a pótköltségvetés. A flottának van egy elkülönített kerete a kiemelkedő teljesítmény számára, viszont minden évben nem lehet megmenteni a világot, hősök nélkül szétosztják az elit hajók között.
Ezt egy nyolcfős, nemesekből álló bizottság bírálja el. Csak az öregebb, bennfentes kapitányok látják át a rendszert, úgyhogy alig kétszáz versenytársunk lehet a tíz helyre.
– Az nagyon sok – értetlenkedett az idős doktornő.
– Az Ősökre! Ezek nemesek, a lustaság hatalmas úr. Azt hiszik, végignézik az összes beadványt? Azt választják, akit ismernek és becsülnek. Első dolgunk megtudni, kik a bizottsági tagok, aztán beugrunk néhány estélyre. Úgyis dolgom van arrafelé.
Ha mégis protekció volt, vajon kié? A Ferrero Háznak elég kínos, ha dolgozik. Valamelyik másik Ház műve lenne?
– Ez az egész ostobaság, csak lejáratjuk magunkat! – fakadt ki Hegamon másodkapitány.
– Ugyan már, mit veszthetünk? Merre is megyünk? A Weirt bolygóra? Hm, kis kitérővel útba ejthetjük a Savont, most kezdődik arrafelé a báli szezon. No, ma már eleget dolgoztam, vegye át a hidat, elmentem kávézni!
– De uram! – hördült Hegamon, ám csak a becsukódó ajtónak mondhatta.
* * *
Taina a sarkára ült, és lesimította a combján a kimonót. Vacsora után, fél hétkor, elkezdte a Sezi-féle gin-ji szertartást. Az apró kabin fémpadlóján már kétszáz apró kristály csillogott, művészi formákban elrendezve. Két óra kellett a tökély eléréséhez. Tainának már fájt a dereka a sok meghajlástól. Befejezte az utolsó rituális fohászt is, és elhelyezte az Ismeretlen Erő Kövét az utolsó körívben.
Tökéletes.
Lehunyta a szemét, és csak ült, élvezve a pillanatot és az örökkévalóságot.
Lehet, hogy az Ősök nem küldenek jelet, hiszen ő csak egy porszem.
Vagy sokkal jól neveltebbek, semmint támogatnák a nagyapa ellen. Ki tudja? Egyszer, sok éve, már üzentek, ezért jöhetett el az Akadémiára. A szülei még éltek akkor. Anyja végezte a szertartást, és apja hiába figyelte árgus tekintettel… Taina gyanította, hogy anya kissé besegített az Ősöknek.
Mindegy, ha nem sikerül, már maga a rítus is jó. Szüksége volt a lelki kisimulásra, túl sok stressz érte az elmúlt napokban.
Kezdődött az új kapitánnyal. Azt hitte, elsüllyed a szégyentől, ott az esőben. Később is kellemetlen volt a helyzet. A tisztikar megpróbálta kiközösíteni Calderont, de hogyan lehet egy olyan embert partvonalra helyezni, akiről ez lepereg? Ingerültségük végül mindig a kadétokon csattant.
Aztán ott volt Bill tolakodása, végül Mamamoto nagyapa parancsa.
Mikor a szülei meghaltak, Mamamoto nagyapa úgy döntött, magához veszi őt és a féltestvéreit. A gyönyörű japán kúria csapdaként zárult két kamasz húgára, bár ők csak a szépségét látták, a zártságát nem. Taina akkor már az Akadémián tanult. Komoly taktikázásba került, de elérte, hogy maradhasson. Most viszont lejárt a haladék, két hét múlva vége a kiképzésnek. Nagyapa már a férjjelölteket válogatta.
Talán, ha gyorsan munkát találna… Ha a flottának szüksége van rá, akkor kötelessége a császárnak tett eskü szerint cselekedni. Ha sikerül elérnie, hogy nagyapa katonaként, szinte férfiként kezelje, és ne nőként tekintsen rá… Mennyi „ha”! Taina szerette az ősi hagyományokat, de azt nem szerette, mikor ezeket a rovására gyakorolják.
Még egyszer alaposan megvizsgálta a színes kövekből és kristályokból kirakott nyolc koncentrikus kört, majd kezébe vette a nyolc, lencse alakú, fehér jóskavicsot. Már csak középre kell állnia, elmondani az imát, és megpördülve szétszórni a kövecskéket.
Ekkor felsípolt a kabinajtó jelzőgombja.
Taina összerezzent. Habozott, nem akart ajtót nyitni, de oly türelmetlen volt az a valaki odakint. Sóhajtva emelkedett föl, markában a kavicsokat szorongatva. Gyorsan elküldi az illetőt.
Bill állt az ajtóban, az egyik kadéttársa.
– Hé, tudom ám, hogy bent vagy! Előlem bujkálsz?
– Bocsáss meg, de most nem alkalmas – állt meg udvariatlanul az ajtóban a lány.
– Jó ez a kis köntös rajtad! Te, figyelj, mi lenne, ha beülnénk valahova a következő kimenőn? Csak te meg én. Lerázzuk a többieket. Na, mit szólsz?
Bill megnyerően vigyorgott. Jóképű volt és egyke, ráadásul gazdag család szemefénye. Taina mindig nehezen viselte az ilyen alakokat.
– Bocsáss meg, de nem. És ne haragudj, de dolgom van.
– Ugyan már! Látom, csak játszol valamit – csörtetett be váratlanul Bill. Felkapta a földről a Halál Kövét.
– Ne! – kiáltott rémülten Taina, és visszarántotta a fiút. A mozdulattól mindketten elejtették a köveket. Taina döbbenten látta, hova szóródtak. A jóslat megtörtént, megismétlése az Ősanyák átkát vonná a fejére. Iszonyatos dühvel megütötte Billt, majd kirugdalta a szobából, és rácsapott az ajtózáró gombra.
Azután reszketve a sarkára ült, és nézte a jelet. Az egyik jóskő kiütötte a Szerelem Négy Köve közül az elsőt, a Látást. A többi, a Szavak Dala, az Érintés Parazsa és a Lelkek Tánca a helyén maradt.
Ám nem ez volt a lényeg, talán vak férfit szán neki a sors…
A többi hét kő mind a Halál körül csoportosult. És a kő, maga a Halál fekete lapos köve, kettétörve hevert, nem messze az Ismeretlen Erő csúcsos, kék kristályától.
Ősanyák szelleme! Mit jelenthet mindez?
* * *
Taina akkor fogta föl, mit tett Billel, amikor húsz perc múlva felzizegett az ágyon heverő egyenruhája. A zubbony felső gombjába épített, vízhatlan személyi hívó türelmetlenül és kitartóan zümmögött. Hegamon kimérten a társalgóba rendelte.
Visszaöltözött uniformisba, és kilépett a hosszú, nyolcvanméteres folyosóra. A hetedik emelet mindig kihalt volt; a szürke falak fémesen csillantak a lámpák egyenletes, fehér fényében. A flotta szerette elkülöníteni a tiszteket a közlegényektől, itt nyoma sem volt a többi szint zsúfoltságának. Egy pillanatra balra, a folyosó végén álló masszív ajtóra nézett, amely mögött a vezérlőterem lapult. A helyiség elfoglalta a szint negyedét. Taina mintha mozgást látott volna, de csak az ajtó fölé telepített lézerágyúk piros készenléti fénye pislogott.
Vész esetén a vezérlőt nehézfegyverzet védte, és a helyiség megerősített falaival akár a széthasadt, tönkrement hajótestről leválva önálló, apró hajóként üzemelhet.
Taina habozott. A vezérlő melletti első két helyiség a kapitányi szoba és a tiszteknek fenntartott orvosi részleg volt. Vajon Bill ott van? Anerra doktornő látta a sebét?
Taina felsóhajtott, de aztán engedelmesen jobbra indult, elhaladt a tiszti kabinok zárt ajtói előtt, és belépett a gravoliftbe. Lement a hatodik szintre, ahol az uszoda, a tiszti ebédlő és a társalgó kapott helyet.
Megütötte az egyik társát, ezért a legkevesebb, hogy fegyelmit kap. Füstté válnak a tervei, senki sem alkalmazna ilyen navigátort. Nagyapa teljhatalommal rendelkezhet fölötte. Mégis, távolivá és idegenné vált ez a probléma, eltörpült a Halál Köve mellett.
Kilépett a liftből, és megérezte az uszoda feléje libbenő vízszagát. Még a folyosón is érezni lehetett az enyhe, mesterséges óceánillatot. Szívesebben ment volna oda, hogy egy pillantást vessen a mániákusan oda-vissza tempózó kapitány izmos hátára, de Hegamon másodkapitányt ostobaság lett volna megvárakoztatni.
Belépett a tiszti társalgóba. A falnál sorakozó szimulációs játékgépek előtt a kadéttársai ültek, a tisztek többsége a zöld biliárdasztal mellett állt, nézték a játszmát. A lapátfogú Lox, a személyzeti tiszt, épp narancslevet eresztett magának az italautomatából. Megcsóválta a fejét, ahogy meglátta a lányt.
– Jorgstein orrcsontja megrepedt. Mielőtt helyrehoztam volna, felvettem a látleletet – tájékoztatta az ősz hajú Anerra doktornő.
– Azt állította, hogy maga tette. Szóltam a kapitánynak, mindjárt jön – sétált közelebb Lox. Szeme alatt olyan mély árkok húzódtak, mintha napok óta nem aludt volna.
– Szeretném, ha megmagyarázná – csattant föl Hegamon, letéve a dákót. – A tiszti erények legfontosabbika az önfegyelem! Egy kadét sosem emel kezet a társára! Mindig korrekt, a nézeteltérést szóban intézi el, nem sértődékeny, tiszteli…
Taina lesütött szemmel hallgatta a szónoklatot. A másodkapitány könyvet írt a tiszti erényekről, és fanatikusan ezek szerint élt. A lány kételkedett, hogy ezek a becses tulajdonságok attól fognak szárba szökkenni benne, hogy a felettese naponta felsorolja őket.
A „pontosság” és a „rendezett ruházat” tájékán érkezett meg a kapitány. Fekete, rövid haja vizesen csillogott, és bár zubbonyán az összes gomb pedánsan a helyén volt, mégis valami laza hányavetiség érződött körülötte. A férfi akaratlanul is átadta a hangulatát az egész tisztikarnak, beléptével máris oldottabb lett a légkör. Taina nagyon örült, hogy megjött.
– Nos?
– Parancsnok, Taina Tives kadét minden indok nélkül bántalmazta Bill Jorgstein kadétot – tájékoztatta Hegamon. – A kadét átment hozzá, hogy randevút kérjen, és Tives betörte az orrát. Jorgstein tagadja, hogy szexuálisan bántalmazta volna, hozzá sem ért.
Kérem, hagyja jóvá a fegyelmit!
– Ne olyan gyorsan! – legyintett a kapitány. – Látom, senki sem szokott önök közül orrokat törögetni. Ejnye! Azt hiszik, olyan könynyű? Érdekelne, mivel lehet feldühíteni egy ekkora lánykát úgy, hogy nekirontson egy két fejjel magasabb, húsz kilóval nehezebb férfinak. Jorgstein, van ötlete? Taina megkönnyebbülten látta a kapitány csúfondáros mosolyát.
– Én semmit sem tettem, uram – magyarázta értetlenül Bill. – Átmentem, megkérdeztem, van-e kedve a kimenőn velem tartani.
Hozzá sem nyúltam, sőt még a szép, zöld kimonóját is megdicsértem, azt, ugye, szeretik a nők. Aztán nekem rontott.
– Tives?
– Eltörte a kövemet! – fakadt ki Taina, aztán észbe kapott, menynyire idétlenül hangzik. – Kértem, hogy ne zavarjon. Sajnálom, nem tudom, mi ütött belém, uram.
– Nem akartam eltörni! Különben is, van még vagy száz olyanod.
Ígérem, veszek másikat.
– Felháborító módon viselkedett! Még ha a legértékesebb dolgát veri is le valaki, akkor sem az erőszak a megfelelő válasz! – csattant föl Hegamon.
Taina látta, amint a kapitány elfojt egy apró, kaján mosolyt, majd szemrebbenés nélkül odafordul Hegamonhoz.
– Nem is tudtam, hogy maga anarchista.
– Tessék? – hökkent meg Hegamon.
– Anarchista, vagyis nem tiszteli a császárság eszményeit. Tudja, mi történt ötven évvel ezelőtt Seyela hercegnővel?
– Meggyilkolták, de hogy tartozik ez ide?
– Szorosan. A hölgy elcsatangolt, és kileste a vőlegénye Kardszertartását. Gondolom, tudja, hogy a Nyolcak, kik kétezer éve a császárt trónra segítették, mind szent családi titokként őrzik a rítust. Seyelát a saját vőlegénye ölte meg, aztán elvitte a holttestet a császárnak, aki egyetértett a tettével. Épp ezért megtisztelte az egész családot azzal, hogy a fiút személyesen, az ősi kardjával fejezte le.
– Mi köze ennek a kadétokhoz? – bámult rá bosszúsan a másodkapitány, de Taina már sejtette, és megkönnyebbülten fellélegzett.
– Látom, a lényeg elsikkadt önnek. Feltételezem, észrevette, hogy a kadét egész nap piszmogott a tányérjával, de nem evett. Magának nem gyanús, hogy valami vallási szertartás áll a háttérben? Böjt, zöld kimonó, kövek. Maga keresztény, ugye, Hegamon? Nos, menynyire lenne agresszív, ha levizelnék az oltárt?
Döbbent csend. Calderonon látszott, unja a hatásszünetet, amit tart.
– Az ilyen incidens nem kapitányi hatáskör. Aki megsérti a vallás és hagyománygyakorlási törvényt, az hadbíróságra megy. Apropó, Jorgstein, biztos benne, hogy nem a folyosón csúszott el? Reggel én is majdnem elestem, lehet, hogy valamelyik takarítórobotból folyik a vegyszer.
– Parancsnok, követelem, hogy folytassa le a szabályos eljárást! – hördült föl Hegamon, de Calderon egy legyintéssel beléfojtotta a szót.
– Ugyan, ki beszélt másról? Holnap, aki akar, panaszt tehet. Csak nem várják el, hogy valami kantinbeli fecsegést komolyan vegyek? De kérem, ez egy hadihajó! Fő a rend.
A köpcös másodkapitány reszketett a dühtől.
– Ennek még következménye lesz! – ígérte, majd kimasírozott a társalgóból. Tives zavartan nézett a kapitányra, de arról szemmel láthatóan lepergett a fenyegetés.
– Tud sakkozni, Tives? Helyes, akkor jöjjön! Közben felvilágosíthatna népe szokásairól.
Taina akaratlanul elmosolyodott. Letelepedtek a sarokban álló sakkasztal mellé. Calderon felvont szemöldökkel nézett a köréjük gyűlő tisztekre.
– Uraim? Segíthetek még valamiben? – és udvariasan megvárta, míg eloldalognak, csak azután lépett egy fehér gyaloggal. – Nos, kadét, rátapintottam?
– Igen, uram. A Sezi-féle gin-ji szertartás volt.
– Egy kicsit részletesebben, ha lehet.
– Sezi mesternő hatszáz évvel ezelőtt élt. A hősiességéért és csavaros észjárásáért az Ősök megáldották a Kövek Énekével. Ez vallási szertartás, de jóslás is. Csak nő végezheti. Nagyon bonyolult szabályai vannak.
– Ha ez önnek annyira fontos, holnapra szabadnapot adhatok, megismételheti.
– Nem lehet. A jóslat megtörtént, ha kételkednék benne, az kivívná az Ősök haragját. Gondolom, elég furcsán hangzik ez az űrkorszakban – tette hozzá tétován Taina.
– Ne gondolja! Egy ismerősöm szerint a kardnak lelke van, és ő választja az embert. A tökéletes harcos a két lélek egyesüléséből ered. Sőt, több kard akár gyógyítani is tud, vicces, mi? Taina tétován bólintott. Odahaza a szamurájok másként éreztek a kardjuk iránt, mint a külvilági nemesek. A Három Bolygó az egyetlen naprendszer, mely zárt maradt az elmúlt évezred alatt, hogy megőrizze a kultúráját. A többi nép beleolvadt a császárság nagy olvasztótégelyébe. Még a nyolc nagy Ház nemesei is csak töredékét mentették át hajdan híres szokásaiknak, valószínűleg ostoba mesékkel ötvözve az igazságot.
– Ha nem veszi tolakodásnak, megkérdezhetem, milyen jóslat született?
Taina habozott.
– Jól van, nem erőltetem. Mellesleg mi volt az a prédikáció, amire beléptem?
– Hegamon másodkapitány úr könyvet ír a tiszti erényekről…
Taina elmesélte az irányelveket.
Gyorsan elröppent a fél óra, Calderon kiváló társalgó volt, szellemes és figyelmes. Ám Taina a japán családok finom virágnyelvén edződött, észrevette, hogy a férfi célirányosan terelgeti a beszélgetést. Calderon azt akarta megtudni, elkövetett-e valamit Hegamon, hogy nem övé lett a poszt. A másik dolog, ami érdekelte, hogy a személyzeti tisztnek van-e családi problémája. Taina csak a kérdés hallatán ébredt rá, hogy Lox mostanság valóban feszült és levert. Sajnos erre sem tudott válaszolni.
A játszma végeztével Calderon rávillantott egy tökéletes mosolyt, majd ment a dolgára. Vajon ki lakik az udvarias maszk mögött? A lány tűnődve bámult utána.
Aztán visszatért a gondolata a kövekre meg a halálra.
