35 éve hunyt el Ottlik Géza, az Iskola a határon szerzője, aki katonaiskolai múltjából, erkölcsi tartásából és szelíd iróniájából teremtett egyetemes érvényű irodalmat. Az író, műfordító és bridzsbajnok életének sok kevésbé ismert epizódja ma is felfedi, milyen rendkívül összetett személyiség rejtőzött a visszahúzódó, „biztonságot sugárzó” alkotó mögött.
Egy író születése
Ottlik Géza 1912-ben született Budapesten, de gyerekkorát részben vidéken töltötte, édesanyja szigorú, ugyanakkor kulturált, franciás-angolos műveltséget képviselő közegében. Édesapja korán meghalt, így a fiút hamar katonai iskolába adták. A kőszegi és budai katonai intézetek rideg, poroszos fegyelme mély nyomot hagyott benne – nemcsak traumát, hanem élethosszig tartó irodalmi témát is. E kettősség – a szigor és a szabadságvágy, a fegyelem és a humánum – későbbi műveinek egyik fő szervezőeleme lett.
Ottlik már fiatalon írói ambíciókat dédelgetett, s hamar eljutott a kor legnagyobb irodalmi fórumáig: 1939-ben a Nyugat közölte A Drugeth-legenda című elbeszélését. Babits Mihály dicsérő üzenete életre szóló megerősítés volt számára – „nagyobb dicsőség soha nem ért” – írta később. Az 1930-as évek végén újságíróként és bridzsrovat-szerkesztőként dolgozott, miközben folyamatosan írt, fordított és kísérletezett.
A háború és az emberi helytállás
A háború éveiben Ottlik légoltalmi szolgálatot látott el, ami lehetővé tette számára, hogy Budapesten maradjon. Erkölcsi tartása ekkor mutatkozott meg igazán: feleségével, Debreczeni Gyöngyivel együtt üldözötteket rejtegettek Riadó utcai otthonukban, Budán – itt talált menedéket többek között barátja, Vas István költő és több zsidó származású író is a nyilas idők alatt. A korszakban született írásai is tanúskodnak erkölcsi szilárdságáról és bátorságáról: az Esti Kis Újság 1943. március 15-i számában megjelent ünnepi cikkében példázatos formában írt a nemzeti függetlenség és az erkölcsi tartás fontosságáról a német befolyással szemben.
A háború után a Magyar Rádiónál dolgozott, hangjátékokat fordított, s maga is írt – Valencia-rejtély című művét azonban a politikai légkör miatt nem mutathatták be.
Az 1950-es években az Újhold-nemzedékhez kötődő, „polgári-humanista” Ottlikot a hivatalos irodalompolitika mellőzte. Az író visszavonult, fordításokból élt, de közben évtizedeken át dolgozott fő művén, az Iskola a határon kéziratán. A regény 1959-ben jelent meg, s csak később vált kultikus művé – az 1970-es évek új írónemzedéke, Esterházy Péter, Nádas Péter és Lengyel Péter fedezte fel újra.
A bridzs világa – logika, stratégia, művészet
Kevesen tudják, hogy Ottlik nemcsak íróként, hanem sportemberként is kivételes tehetség volt. Emellett többszörös magyar bridzsbajnok, nemzetközileg is elismert szakíró lett: Hugh Kelsey-vel közösen írt Adventures in Card Play (magyarul: Kalandos hajózás a bridzs ismeretlen vizein) című könyve a világ egyik leghíresebb bridzs-szakkönyve lett. A játékban ugyanazt a pontosságot és stratégiai gondolkodást kereste, mint amit prózájában is megvalósított.
Ottlik műfordítói munkássága legalább akkora jelentőségű, mint szépirodalmi életműve. Thomas Mann, Bernard Shaw, Hemingway és Dickens műveit tolmácsolta magyarul, páratlan nyelvi érzékkel és irodalmi igényességgel. 1960-ban a brit kormány fordítói teljesítményéért Londonba hívta tanulmányútra.
A Buda és az utolsó évek
Élete végén is dolgozott: esszéit és interjúit a Próza (1980) című kötetben adta közre. Halála után három évvel, 1993-ban jelent meg posztumusz regénye, a Buda, amelyet az Iskola a határon „ikerregényeként” tartanak számon. Bár sok kritikus szerint nem éri el elődje erejét, mélyen személyes vallomás a hűségről, a barátságról és az idő múlásáról.
Ottlik Géza 1990. október 9-én hunyt el Budapesten. Esterházy Péter szerint „ő volt az a derék indián, aki szavatol a lady biztonságáért” – vagyis a szellem, a tartás, az emberi méltóság biztosítéka egy zűrzavaros korban. Öröksége ma is él: nemcsak irodalmi teljesítménye miatt, hanem mert prózájával megtanította, hogy a fegyelem is lehet szabadság – ha az ember a saját szívéhez hű.
