„A művész nevetve nézett a halál után. Övé volt megint a korlátlan végtelenség. Határidő nem volt kikötve. Vett egy marék agyagot, s egy fél nap alatt kényelmesen befejezte művét.” A 34 éve elhunyt Ottlik Géza elbeszélése rámutat az idővel való „játékra”.
Ottlik Géza Kossuth- és József Attila-díjas író, műfordító, az Iskola a határon szerzője, többszörös magyar bridzsbajnokról Esterházy Péter így írt: „Szívesen gondol az ember úgy Ottlikra, mint valamiféle biztosítékra, hogy nagy baj nem történhet. Mintha ő volna az a derék indián, aki szavatol a lady biztonságáért.”
Ottlik Géza ma már világhírű regényének, az Iskola a határon-nak atmoszféráját, egyes motívumait, alakulását jó néhány elbeszélésében tetten érhetjük. S nem csupán ott, ahol maga az élményanyag ölt testet, mint A Drugeth-legendá-ban vagy az Apagyiban, de általánosabb síkon is; alig van novellája, melynek légkörét, figuráinak gondolkodásmódját a Horthy-társadalom fojtó légköre, a háború fenyegető veszélye döntően meg ne határozná.
Hősei ebben a fenyegetettségben, ez alatt a nyomás alatt élnek – szeretni és alkotni próbálnak, hiszen fiatalok –, s közben minden lélegzetvétel egyre nehezebbé válik a korszak ritkuló levegőjében. Ezek az írások – kettő kivételével – 1938 és 1946 között születtek. A háború közeledése, a háború s a visszamaradt pusztulás, a romok – a látható történetek mögött, a szerelem, az értelmiségi lét problémái mögött mindvégig jelen van maga a történelem. A Magyarok novellapályázatát megnyert A rakparton az 1945-ös Budapest feledhetetlen képét adja.
Az 1968-as Minden megvan kötet újat hozott Ottlik Géza elbeszélő módszerében.; a mozgalmas-cselekményes, párbeszédekkel építkező, angolos, a klasszikus novellatípus egybeötvöződik az atmoszferikussal, a motívumok szabad asszociációs ragyogása lírával gazdagította az elbeszélést, anélkül hogy klasszikus erényeiből, szerkezeti szilárdságából, pontos hiteléből bármit is veszítene.
Ottlik Géza 1912. május 9-én Budapesten született és 1990. október 9-én Budapesten hunyt el.
OTTLIK GÉZA: A MŰVÉSZ ÉS A HALÁL
A művész megtörülte agyagos kezét, és érdeklődő kifejezést erőltetve arcára, a halál felé fordult.
– Mit óhajtasz tehát?
– El akarlak vinni – mondta a halál nagyképűen.
Habozott.
– Látom azonban – tette hozzá kényszerülten -, hogy még nem fejezted be a szobrodat.
– Még nem – bólintott a művész.
– Nos, alkudhatsz velem, tekintve, hogy rokon a szakmánk – mondta a halál. – Egyazon megrendelőnek szállítunk mindketten, az örökkévalóságnak. Én is formát adok a változékonynak, oldozgatom a tér, az anyag és az idő bilincseit…
– Csak semmi metafizika – vágott közbe a művész fagyosan -, nagy kontár vagy.
– Gondolod? – vigyorgott a halál.
– Mindenesetre amatőr. Adj még egy napot, hogy befejezzem a szobrom.
– Elég lesz egy nap?
– Bőven.
– Jó. Kapsz egy napot még. Agyagod van?
– Van.
– Akkor hát iparkodj – mondta a halál, és magára hagyta a művészt.
Másnap újra megjelent a kis műteremben.
– Elkészültél? – kérdezte.
– Eredj a pokolba – kiáltotta a művész idegesen.
– Hohó, kedves kartársam – mondta a halál szemtelenül -, letelt az időd, viszlek.
Megnézte a készülő alkotást.
– Hiszen tegnap óta semmit sem haladtál!
– Semmit.
– Azt mondtad, elég lesz egy nap.
– Úgy látszik, tévedtem.
– No de semmit sem dolgoztál…
– Kevés az agyag – vont vállat a művész. – Kicsi a műterem.
– Hát jó – mondta a halál. – Neked adom ezt a hegyet itt, s ezt a völgyet itt. Mennyi idő kell?
– Nem tudom. Tíz nap.
– Kapsz száz napot – jelentette ki a halál nagylelkűen, és megint távozott.
Letelt a száz nap, s a halál újra megjelent.
– Itt vagyok – mondta.
– Gyerünk – mondta a művész.
– Hadd látom a szobrodat.
– Hagyjad. Gyerünk csak.
– Miért? Talán még mindig nem fejezted be?
– Nem.
– Ej, hát mit csináltál száz napig?
– Semmit.
– Kétségbeejtő. – Megnézte a szobrot, s azon csakugyan semmi változás nem látszott. – Már régen el kellett volna vigyelek. Szörnyűséges vagy. Úgy látszik, tudod, hogy nem vihetlek el addig, amíg be nem fejezted a művedet.
– Nem tudtam.
– Magasabb helyről jött ez a nyomatékos utasítás. Hagynom kell, hogy elkészítsd a szobrodat, mert művészeted is a mi ügyünket szolgálja. Fontos, bizalmas – evvel a jelzéssel kaptam az aktát. Mit ábrázol majd voltaképpen ez a szobor?
– Az életet. Teljes szépségében.
– Nem is értem – dünnyögte a halál.
– Én értem.
– Egyszóval, mire van szükséged?
– Arra, hogy hagyj békén.
– Megkapod az országot itt körülötted.
– Kevés – mondta a művész.
A halál összeráncolta homlokcsontját.
– Jó – mondta -, megkapod az egész világot, tengerekkel és egekkel és Carrara minden márványával.
– Kevés – mondta a művész.
– Kevés! Kevés! Mi kell hát neked? A végtelenség, a korlátlan végtelenség?
– A korlátlan végtelenség – mondta a művész.
– Micsoda gyerekesség ez – mondta a halál. – Hát legyen a tiéd. Szabad vagy. Az idő is a tiéd. De tudjad, abban a szempillantásban itt vagyok érted, amint befejezted a művedet.
El sem búcsúztak. A művész nevetve nézett a halál után. Övé volt megint a korlátlan végtelenség. Határidő nem volt kikötve. Vett egy marék agyagot, s egy fél nap alatt kényelmesen befejezte művét.
A halál ugyancsak elcsodálkozott.
– Azt hittem – mormogta -, hogy mindenáron élni akarsz. Miért siettél úgy?
– Egy csöppet sem siettem. Már csak egy félnapi munkám volt hátra.
– De ezt nem tudtad sem egy nap alatt, sem száz nap alatt bevégezni, amíg korlátlan időt nem kaptál rá.
– Nem tudtam – nevetett a művész.
– S most tiéd lehetne az élet, a végtelenség. És ilyen könnyen lemondasz róla? Visszaadod?
A művész nem felelt, csak nevetett tovább.
– Mehetünk? – kérdezte a halál.
– Mehetünk.
A művész nyakára csavarta kedves, piros sálkendőjét, berakta szekrényébe a szanaszét heverő poharakat, s egy régi dalt dudorászva, amelyre vanszteppet táncolt egykor, elindultak. Esti hét óra volt. A halál fecsegett erről-arról, kaszája ingadozott a vállán. Ráérősen lépegettek a völgy oldalában csenevész bokrok, lucfenyők között.
Forrás: Ottlik Géza: Minden megvan. Két mese (Új idők, 1945)/MEK.OSZK
