„Csak kivételes tehetségű ember képes arra, hogy csupán egyetlen műfajon, a tájképen keresztül közvetítse érzelmeinek változatosságát, mindig más-más hangulati tartalommal.” Paál László a 19. századi festészetünk költői ihletettségű, őstehetséggel megáldott művésze volt.
„Csupa érzékenység, csupa líra ez az ember. Ami őt a természetben kora ifjúságától kezdve érdekli, maga a táj, amelyet hangulata megelevenít, képzelete élővé varázsol. Mint ember is a finom részletezés, a szubtilis érzések, a gyöngéd hangulatok elemzője volt. A világot álmaihoz alkalmazta, a természet csak annyiban létezett számára, amennyiben benne álmainak megfelelő képet talált… Ez egyéniségében gyökerezett, fizikumához volt kötve, érzékeny szívéhez… ingerlékenységéhez, hangulatának gyors átsugárzó erejéhez, világlátásának sajátos tónusához…” (Lázár Béla: Paál László)
175 éve, 1846. június 30-án született a Hunyad megyei Zámon Paál László festő, a XIX. századi magyar művészet kiemelkedő alakja. Apja székely kisnemes, postamester volt. Paál Aradon járt középiskolába, ott ismerkedett meg a két évvel idősebb Munkácsyval, akinek hatására festeni kezdett. Böhm Pál aradi festőiskoláját végezte, beutazta Erdélyt, tájait romantikus festményeken örökítette meg. 1864-ben lett Bécsben Albrecht Zimmermann tanítványa, de mestere akadémizmusától hamar eltávolodott.
1869-ben állami ösztöndíjjal Münchenbe ment, a francia festők itteni kiállításán ismerte meg Courbet és a barbizoniak munkáit. Kolorisztikus hajlama, a természetet egységes színfoltokban érzékelő látásmódja Hollandiában bontakozott ki 1870-ben, a régi németalföldi mesterek hatására. Első jelentős művét hazalátogatása élményei nyomán festette, amikor külföldi tanulmányait megszakítva visszatért Erdélybe. A berzovai út című 1871-es vásznán fák, bokrok és fehérre meszelt házak dominálnak. Egy lány megy a kúthoz a meszelt házakkal szegélyezett kis falusi utcán. A kút körül néhány kacsa van. A kompozíció a fekete és fehér, a sötét és világos színek kontrasztjára épül. A kép nyugodt, melankolikus hangulatot sugároz, a látvány azt a benyomást kelti, mintha megállt volna az idő ebben az álmos, poros erdélyi faluban.
Az 1869-es müncheni nemzetközi kiállítást követően Paál László hosszabb tanulmányutat tett Hollandiában, ahol tanulmányozta a holland festők, különösen Hobbema és Frans Hals képeit. Egy jellegzetes holland faluban, Beilenben tartózkodott, itt festette a Dél című képet is.
Munkácsy segítségével Düsseldorfba ment, itt barnás tónusok váltották fel korábbi sárga-zöld színharmóniáit, a kontúrok oldódása jellemzi képeit. A műveit megvásárló angol műkereskedő hívására Munkácsyval együtt Londonba utazott, itt Constable művészetével megismerkedve, az angol akvarellisták hatására ő is készített néhány vízfestményt.
1872-ben a franciaországi Barbizonban telepedett le. Művészete az 1875-77 közti években teljesedett ki, kizárólagos témája a táj, kedvelt motívumai az erdei utak, csöndes erdőbelsők, erdőszéli házak, szénakazlak, fák, pusztai tájak – művészete mégis gazdag és sokrétű, a plein air festészet eredményeire épít.
Mélybarna és zöld tónusokban gazdag képei a magyar tájfestészet legpoétikusabb alkotásai közé tartoznak, a megvilágítás terén a napszakok változásainak hatását követik. A táj nála érzelmek kifejezője, hangulatok hordozója. Késői képei komorabbak, a fák homályából kivillanó fények, a kilátás a szabad térre drámai, olykor tragikus hatást keltenek, egy-egy emberi alakja csak az arányok érzékeltetésére szolgál.
Paál László képei többnyire tájképek, amelyeken emberi alak alig fordul elő. Ez a kép a ritkábbik típusba tartozik, egy kapáló nő látható az előtérben. A táj és az emberi lények együttesében Paál Lászlónál mindig a táj kap fontosságot. A dolgozó nő itt is majdnem eltűnik a fák között, nem zavarja jelenléte az erdő csendjét és nyugalmát. Az őszi napsugarak behatolnak az erdő mélyébe és fénycsíkokat vetnek az erdei útra.
Mivel otthoni támogatásra nem számíthatott, ösztöndíjért folyamodott a Magyar Képzőművészeti Társulathoz. Az ösztöndíjat Telepy Károly, Ligeti Antal és Kelety Gusztáv dicsérő szavaival két ízben is megkapta: „…rajzaiban a tanulmányozás, a lelkiismeretes szorgalom, színvázlatain a festészeti tehetség oly kétségtelen jelét adja, hogyha pályáján továbbra is ily mértékben halad és a haladásban nem gátoltatik, jövője a legszebb reményekhez jogosít fel.”
Paál László művészete a barbizoni festők eredményeit egyéni vonásokkal gazdagította. Barbizonban Paál munkássága idején már csak Jean-François Millet élt a nagyok közül, aki az ott dolgozó fiatalabb festőkkel együtt a magyar mester tevékenységét is figyelemmel kísérte, és szenvedélyes hangú alkotásait igen nagyra becsülte. Kortársai közül Th. Rousseau-hoz hasonlították, később képeit Diaz de la Peòa műveivel állították párhuzamba Valami mégis megkülönbözteti tőlük: előadásának lenyűgöző ereje és közvetlen élményeinek nosztalgiákkal teli kifejezése. Paál legjobb műveiben romantikus természetszemlélete realista ábrázolásmóddal és az atmoszferikus hatások érzékeltetésével párosul. Jean-François Millet így írt róla:
„A fontainebleau-i erdő dús vegetációja néha szinte befonta indáival. Csüggedés, belenyugvás pihentette hetekig, hogy hirtelen, váratlan ösztönzésre heves munkába fogjon. Ilyenkor lehullott róla aggódás, gond, rémlátásos félelem. Festőállványa fel-felbukkant a vastag törzsű tölgyfák között, vízmosások öbleiben, a sziklás fennsík kopár magaslatain vagy a sással, vízililiommal benőtt, ingoványos tó partján.
Amikor festett, a természettel társalgott, azzal szövetkezett. A munka láza izgatottá s derűssé is tette.”
Az 1876-os Út a fontainebleau-i erdőben című képén a fényben fürdő természetet a formák fellazítása nélkül, mégis vibráló, áttetsző, levegős hatást keltve ragadja meg. Palettáján a zöldek gazdagon tobzódnak: nedvesen csillogó olívzöld, egy-egy napsütötte levél sápadt zöldje, a mohán megcsillanó tengerzöld, a sejtelmes erdőmélyének sötétzöldje – s az erdei növényzet még számtalan színváltozata csillan meg a táncoló, bujkáló napfénycsóvákban.
Életében egyetlen műve sem került múzeumba, a hivatalos elismerést, a Salon „mention honorable”-ját is már súlyos betegen kapta. 1880-ban vásárolták meg két képét a Nemzeti Múzeum képtárának. Petrovics Eleké az érdem, hogy az I. világháború idején és utána a gazdasági nehézségek ellenére Paál Lászlónak egész teremre való művét tudta megszerezni a Szépművészeti Múzeum számára. Ezek közé tartozik ez a mű is.
Művészete a barbizoni festők törekvéseihez kapcsolódott, az ő finom lírájukat, panteista természetszemléletüket követte, egyéni, nemzeti ízzel fejlesztette tovább. Ő az első magyar művész, aki az egyetemes festészet egy fontos mozgalmához csatlakozott – ha nem is annak fénykorában. Tájképeivel Bécsben 1873-ban, Párizsban 1876-ban nyert érmet. Noha az impresszionistákat nem tanulmányozta, a festés a szabadban mégis az atmoszferikus hatások, a színes árnyékok megismeréséhez vezette őt.
Életében számos csapás érte: családja elszegényedett, anyja megvakult, testvérei tőle vártak támogatást, menyasszonya elhagyta, műkereskedője megvonta bizalmát, 1873-as kiállítási sikerének sem volt visszhangja – mert nevét a kritikus elcserélte. A bajok halála után sem szűntek: több, ki nem állított képét Munkácsy semmisítette meg, aki méltatlannak találta barátjához ezeket az „impresszionisztikus” vásznakat. 1902-ben, Nemzeti Szalonbeli kiállításán öt képe égett el, hét megrongálódott, megmaradt festményeinek anyaga – akár a Munkácsy-képeké – az idő hatására pusztulásnak indult. Nem értékeli egyértelműen az utókor sem: 1969-ben a barbizoni polgármester felajánlotta, utcát neveznek el Paálról, ha a magyar hatóságok kérik – ez a mai napig nem történt meg.
A feszített munka aláásta egészségét, de 1877-es balesetének is része volt elméje elborulásában: fejét beverte egy lámpába, súlyos agykárosodást szenvedett. Munkácsy a charentoni elmegyógyintézetbe vitette, itt kapta a párizsi világkiállítás nagy elismerését s itt is halt meg 1879. március 4-én. A halála után rendezett árverésen művészek, írók, köztük Max Liebermann, Zola, ifj. Dumas vásárolták műveit, egyes darabjait Corot hamisított szignójával adták el.
Képei csak az 1902-ben, Lázár Béla által rendezett gyűjteményes kiállításán jutottak a magyar közönség elé, így hazai festészetünkben hatása nem érvényesült. 1910-ben, majd 1925-ben mutatták be képeit Budapesten, utoljára 1954-ben volt Paál-kiállítás a Szépművészeti Múzeumban.
300 ismert műve közül 72 van itthon, így a Kazlak, Erdő széle, Erdő mélye, Nyár eleje, Októberi szél, Fontainebleau-i erdőrészlet, Nyárfák, Erdei út a Magyar Nemzeti Galériában látható. Piktúrájával ma is állandóan foglalkozik a francia művészettörténet, a barbizoniak között a legjelentősebb külföldi tehetségnek tartják, művészete összeköti a francia és magyar festészetet. Hajnal az erdőben című képe tavaly 42 millió forintért kelt el.
Fülep Lajos festészetünk elkésett alakjának tartja: „Fiatalabb volt egy évvel Szinyeinél, de művészete nemzedéknyivel öregebb” – írta róla, bár értékeit elismerte. Tudjuk: Szinyei évtizedekig hallgatott a közöny miatt, s az itthon akkor divatos stílushoz képest Paál nagyon is avantgárdnak tekinthető. Munkácsyra sokban hatott, a Barbizonban is megforduló Mednyánszky László vitte tovább természetszemléletét.
