Louis Aragon írta róla: egyetlen luxusa a festészet volt, „az önmagáért való festés, az érzések és a szellem luxusa, egy szükséges luxus”. Henri Matisse francia festő, Picasso mellett a múlt század legnagyobb piktora volt.
Henri Matisse egész életében személyes művésznyilatkozatokat tett közzé, és naponta legalább egy órát szentelt annak, hogy leveleket írjon barátainak és családjának. Ezek az írásos és képi feljegyzések megvilágítják a színek által emésztett, a mintáktól lenyűgözött, az alkotás aktusába beleszeretett embert.
A 20. századi festészet egyik legjelentősebb alakja, Henri Matisse a franciaországi Picardia egyik kis településén született 1869. december 31-én. Törékeny és álmodozó fiú szigorú nevelést kapott, de nem tudott beilleszkedni az iparvidék elzárt közösségének életébe.
1887-ben Párizsba ment jogot tanulni, és kitüntetéssel szerzett diplomát. Művészi karrierje akkor indult, amikor vakbélműtétéből lábadozva, anyjától egy doboz festéket kapott ajándékba. „Ahogy ott ültem és kezemben tartottam a dobozt, tudtam, hogy ez az életem” – írta később. Sem művészetében, sem magánéletében nem követte a szabályokat, inkább az ösztöneire hallgatott.
Anyja bíztatta arra is, ne kövesse a művészet „szabályait”, hallgasson inkább az ösztöneire és érzelmeire. A tanácsot később házasságára is kiterjesztette, hitvesét a következő vallomással lepte meg: „Hölgyem, mélyen szeretem önt, de a festészetet mindig jobban fogom szeretni. ”
Matisse egy évig a párizsi Julian Akadémiára járt, majd a szabadabb szemléletű Gustave Moreau szimbolista festő tanítványául szegődött.
1896-ban kiállított a Szalonban és két festményét megvásárolta a francia állam – ez volt az első és jószerével az egyetlen elismerés, amit hazájától kapott. Művészetére az impresszionisták, Gauguin és Rodin, valamint a japán festészet hatott leginkább.
1897-ben ismerkedett meg Amélie Amélie Parayre-vel, amikor véletlenül egymás mellett ültették őket egy párizsi esküvőn. Nem sokkal később, 1898-ban összeházasodtak. Amélie kalapüzletet nyitott a rue de Chateaudun 1899-ben, és a házaspár, valamint Matisse egy korábbi kapcsolatából született lánya, Marguerite egy kis lakásba költözött. Bár szerelmesek voltak, kapcsolatuk gyakorlati szimbiózis volt.
1905 után színei harsányabbak lettek, vásznai expresszívebb színekkel élő művészek képei mellé kerültek. Egy kritikus vadaknak (fauves) nevezte el őket, a mozgalom vezetője Matisse lett.
Megalapította saját iskoláját. Az Academie Matisse rövid életű volt – Matisse csak egy évvel az 1909-es alapítása után hagyta abba a tanítást, bár az iskola még két évig működne nélküle -, 1911 nyarán az Academie Matisse teljesen bezárt, amikor a Matisse család Issy-les-Moulineaux-ba költözik. Az Academie Matisse rövid fennállása alatt azonban Matisse számos befolyásos alakot tanított, köztük Max Weber, Beatrice de Waard, Patrick Henry Bruce, Hans Purrmann festőket és még sok mást, és az ott folytatott művészeti cserék világhírűvé váltak.
1906 és 1913 között beutazta Észak-Afrikát és a mór Spanyolországot, absztrakciós érzése felerősödött, ami falfestmény méretű vásznakon fejeződött ki, amelyek a színintenzitást az emberi formákhoz és a műteremtárgyakhoz viszonyítva vizsgálták.
Az 1910-es években ismerte meg Picassót, akivel egy életen át rivalizált. Az I. világháború kezdetétől a Riviérán élt, ekkor született képei kevésbé merészek, inkább újklasszicistáknak mondhatók. 1920-ban Gyagilev balettjéhez tervezett színpadképet és kosztümöket, majd szobrászkodott és sokat utazott.
Az 1930-as években festményei egyre merészebben dekoratívak lettek, a mélység illúzióját tömör színsíkokba sűrítette. Ez abban csúcsosodott ki, hogy visszatért a kivágásos technikához, amelyet először a Ballets Russes jelmezeinek és díszleteinek tervezése során fedezett fel 1919-ben. Az aprólékosan kevert árnyalatokkal festett papírlapok vágásával Matisse „ollóval festett”. Ezek az mozaikalkotások lehetővé tették számára, hogy a hetvenes évei elején megromlott egészségi állapota ellenére folytassa a művészetet. Ezeket a formákat – a fellángolt rajzszeretettel együtt – a könyvművészetre is lefordította
Egyre inkább érdekelték a nyomótechnikák: francia poéták verseihez készített metszeteket, Jazz című kéziratos könyvének képeit színes papírból vágta ki. Ezt az időszakát „luxusperiódusként” is szokták emlegetni, mert ekkorra már olyan mesterségbeli tudásra tett szert, hogy percek alatt alkotott remekműveket. Louis Aragon írta róla: egyetlen luxusa a festészet volt, „az önmagáért való festés, az érzések és a szellem luxusa, egy szükséges luxus”.
Élete végén már főként csak papírkivágásokat alkotott. 1954. november 3-án halt meg.
