„Miért zárjátok el az útamat? / Bocsássatok! / Előre vonnak vágyaim, de én / Használni s nem ragyogni akarok.” 175 éve, 1849. július 31-én a szabadságharc egyik utolsó csatájában esett el Petőfi Sándor költő, a 19. századi magyar irodalom egyik legnagyobb tehetsége.
„ELŐSZÓ
(a Petőfi Sándor: Összes költemények 1847-es kiadása elé)
A mai nap reám nézve ünnepélyes nap. Ma – január 1. 1847 – múltam huszonnégy éves és lettem eszerint nagykorúvá. Szokásom volt eddig minden új évben (annyival inkább, minthogy az egyszersmind születésem napja is) az elmúlt esztendőt még egyszer átélni emlékezetben; ma azonban nemcsak a legközelebbi évet gondoltam vissza, hanem egész életemet s különösen írói pályámat. Talán, nem lesz éppen helyén kívül, ha előbeszédül összes költeményeimhez, melyeket éppen most bocsátok sajtó alá, leírom elmélkedésemet azon életszakomról, melyben a tisztelt közönséggel összeköttetésben lenni van szerencsém; leírom pedig azon őszinteséggel, mely e hipokrita világban annyinak visszatetsző! mivel én azonban nem igen törődöm. Hogysem tíz barátot szerezzek képmutatással, inkább szerzek őszinteségemmel száz ellenséget. Oh előttem nagybecsű az őszinteség, mert ez jó angyalom ajándéka; bölcsőmbe tette pólyának, s én elviszem koporsómba szemfedőnek.Irodalmunkban a kritika s a közönség véleménye egymástól annyira különböző tán még egy írórul sem volt, mint rólam. A közönség nagy része határozottan mellettem, a kritikusok nagy része határozottan ellenem van. Máskor is, ma is hosszan fontolgattam: melyiknek van már igaza? s máskor is, ma is abban állapodtam meg, hogy a közönségnek. A közönség – az olvasót értem, nem a színházit, a nézőt, mely kettő közt nagy a különbség – mondom: az olvasó közönség félreismerhet, mellőzhet valakit egy és más oknak következtében, de akit figyelemre méltat, akit megkedvel, az azt, ha nem egyenlő mértékben is, de mindig megérdemli… ha csak az egész kor nem egészen ferde ízlésű; mit a mostaniról kétség kívül nem tehetni föl.”
Petőfi Sándor Kiskőrösön született 1823. január 1-jén (vagy 1822. december 31-én), szülővárosának azonban gyermekkorának színterét, Kiskunfélegyházát vallotta. Ötévesen kezdte tanulmányait, összesen kilenc iskolában tanult változó eredménnyel, szépírásból, a magyar a latin és a német nyelvből, rajzból azonban mindenütt kitűnt.
PETŐFI SÁNDOR: HAZÁMBAN
(részlet)
Arany kalásszal ékes rónaság,
Melynek fölötte lenge délibáb
Enyelgve űz tündér játékokat,
Ismersz-e még? oh ismerd meg fiad!
Rég volt, igaz, midőn e jegenyék
Árnyékain utószor pihenék,
Fejem fölött mig őszi légen át
Vándor darúid V betűje szállt;
Midőn az ősi háznak küszöbén
A búcsu tördelt hangját rebegém;
S a jó anyának áldó végszavát
A szellők már régen széthordozák.
(1842)
Kamaszként a színház bűvöletébe került, 1844-ig volt vándorszínész a Dunántúlon, statiszta a Pesti Magyar Színházban, fellépett Kecskeméten, Debrecenben és Érmelléken. Közben katonáskodott is Sopronban, Grazban és Zágrábban, de gyenge egészsége miatt leszerelték.
A Pápai Kollégiumban lett barátja Jókai, innen küldte első verseit Bajza Józsefhez, az Athenaeum szerkesztőjéhez. Ebben a folyóiratban jelent meg 1842-ben, alig 19 éves korában A borozó című költeménye, Petrovics Sándor aláírással, Petőfi Sándorrá csak néhány hónap múltán, a Hazámban című versével vált.
A nyomortól barátok, ismerősök mentették meg többször, élt másolásból, francia és angol fordításból. 1844-ben Vörösmarty támogatta versei megjelenését, ő ajánlotta be a Pesti Divatlaphoz, amelynek segédszerkesztője volt.
1844-ben jelent meg a romantikus hőseposzt parodizáló A helység kalapácsa, 1845-ben a János vitéz, az új népi hőst megteremtő verses meséje.
1845-46-ban rövid válságidőszak következett be életében: szerelmi csalódások érték, a konzervatív kritika támadta, megélhetési nehézségei voltak. Mindez költészetének elkomorodását hozta, erre utal Felhők ciklusa, A hóhér kötele című regénye, a Tigris és hiéna című drámája.
1846 márciusában megszervezte a Tízek Társaságát, a hozzá hasonló gondolkozású fiatal írók érdekszövetségét, olvashatjuk az ELTE irodalmi összefoglalójában is. „Tagja volt Petőfi mellett Jókai Mór, Tompa Mihály, Degré Alajos, Obernyik Károly, Pálffy Albert, Bérczy Károly, Pákh Albert, Lisznyai Kálmán és Kerényi Frigyes. Petőfi költészeti forradalma ebben az időszakban tágult politikai forradalmisággá; a népélet jellegzetes helyzetei, alakjai és tájai felmutatása után most már a nép politikai felemelésének dalnoka kívánt lenni (A nép, 1846, A XIX. század költői, 1847, A nép nevében, 1847).”
1846-ban megismerte Szendrey Júliát, akit egy évvel később feleségül is vett. E viszontagságos, szenvedélyes szerelem és a boldog házasság lett ihletője legszebb szerelmi lírájának.
PETŐFI SÁNDOR: BESZÉL A FÁKKAL A BÚS ŐSZI SZÉL…
(részlet)
Hány drága élet hullt már érted el,
Oh szent szabadság! és mi haszna van?
De lesz, ha nincs: tiéd a diadal
Majd a csatáknak utósóiban,
S halottaidért bosszut is fogsz állni,
S a bosszuállás rettentő leszen!…
Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik
Kis feleségem mélyen, csendesen.
Vérpanoráma leng előttem el,
A jövendő kor jelenései,
Saját vérök tavába fúlnak bé
A szabadságnak ellenségei!…
Egy kis mennydörgés szívem dobogása,
S villámok futnak által fejemen,
S keblemre hajtva fejecskéjét, alszik
Kis feleségem mélyen, csendesen.
(Koltó, 1947)
„Erdőd, május 26. 1847.
Boldog vagyok. Mindörökre.
Éj van, holdvilágos, csillagos, zajtalan éj. Semmi hang, semmi nesz … csak egy csalogány dalol … szivem.
Dicső, dicső leány! téged kerestelek Ifjúságom kezdete óta. Oda mentem minden hölgyhöz, leborultam mindenik előtt és imádtam. Azt gondoltam, hogy te vagy. Midőn már térdeltem, akkor láttam, hogy nem te vegy az, hogy az igaz isten helyett bálványt imádok, s fölkeltem és tovább mentem. Végre megtaláltalak. Te vagy az édes csepp, ki meggyógyítod lelkemet, melyet méregkeverő sorsom oly sokáig öldökölt a kárhozat italával. Hála istennek, még nem jött későn az ellenméreg.
Dicső, dicső leány!
Kettő között kellett választania: szülei közt és köztem.
Engemet választott.
(…)
Szeptemberben házasodom, barátom, házasodom. Drágán szereztem függetlenségemet, még drágábban adom el. Hol kapnék érte nagyobb árt, mint Juliskám?…”
1847 az Arany Jánossal kötött szoros barátság és az Összes Költeményei megjelenésének éve. Petőfi és Arany barátsága a magyar irodalomtörténet egyik legszebb eleme. Ez a kapcsolat életre szóló útravalót jelentett a hat évvel idősebb, zárkózott és befelé forduló Aranynak: lelki és szellemi kibontakozást, irodalmi és politikai iránymutatást, amelyhez évtizedekkel később is hű maradt. Petőfi számára pedig egy biztos és őszinte barátságot, irodalmi értéket hozott élete utolsó éveiben.
A reformkor és az önkényuralom idején klasszikusaink egész sora írt a gyermekek számára élvezhető költeményeket. Petőfi csak egy verset szánt gyermeknek, az Arany Lacinak címűt. Ezzel azonban csúcsra is tört: szövegkövető sortördelés, kiemelő és játékos rímek, a mesekeretű életkép, a mesélő-lélegzés és a ritmus egysége. Minden megjelent a versben ahhoz, hogy ma is mindenki kívülről fújja. Ezen kívül több mint húsz tréfás, játékos versét sorolhatjuk ide.
„Szalonta, június 7. 1847.
Tudod-e, miért siettem ide s miért vagyok itt már egy hét óta? Azért, mert Szalontán egy nagy ember lakik, s e nagy ember jó barátom, s e jó barátom Arany János, „Toldi” szerzője. Ha e művet még nem olvastad, úgy hiába beszélnék róla; ha pedig olvastad, úgy fölösleges a beszéd. S e költményt egy egyszerű falusi jegyző írta e kis szobácskában, melynek hossza öt, széle pedig két lépés; a mi tulajdonképp rendén van van. A múzsák nem conservativ kisasszonyok, ők haladnak a korral, s minthogy a század jelszava: „éljen a nép!” a múzsák is leszállottak az aristocraticus Helikonról, s a kunyhókban telepedtek meg. Boldog én, hogy szinte kunyhóban születtem.
Életem legszebb napjai közé sorozom e hetet, melyet itt töltöttem, új barátom családi körében.”
PETŐFI SÁNDOR: SZÖRNYŰ IDŐ…
(részlet)
Szörnyű idő, szörnyű idő!
S a szörnyüség mindegyre nő.
Talán az ég
Megesküvék,
Hogy a magyart kiirtja.
Minden tagunkból vérezünk,
Hogy is ne? villog ellenünk
A fél világnak kardja.
És ott elől a háború
Csak a kisebb baj; szomorúbb,
Mi hátul áll,
A döghalál.
Be kijutott a részed
Isten csapásiból, o hon,
Folyvást arat határidon
Két kézzel az enyészet.
(1849)
Az 1848-ban Európán végigsöprő forradalmi hullám, amely márciusban Pestet és Budát is elérte, a szabadság, a függetlenség, a demokrácia és az egyenlőség eszméit magáénak valló költőt is magával ragadta, megszületett a Nemzeti dal, amelyet a liberálisok és radikálisok is programversként fogadtak.
Lengyel Balázs szerint egy gyermekibb Petőfi-arc bontakozik ki ekkoriban, amely megmutatkozik például az Anyám tyúkja című versében is világos szerkesztés, művészien egyszerű nyelv, erős ritmizáltság, természetes humor, élénk és szemléletes látásmód.
Petőfi politikusnak nem vált be, radikalizmusa miatt elszigetelődött, a szabadszállási képviselőválasztáson elbukott. Az értetlenség, az elzárkózás miatti keserűsége önéletrajzi ihletésű Az apostol című elbeszélő költeményében jelent meg. 1848 októberétől katonáskodott, százados, majd 1849 májusától őrnagy volt. Közben 1848 decemberében megszületett Zoltán fia.
Petőfi Sándor 1849 januárjától Bem seregében szolgált Erdélyben, a július 31-én a segesvári ütközetben, Segesvár és Fehéregyháza között esett el (tűnt el), halálának pontos körülményei máig nem tisztázottak.
„Pest, március 15-én 1848.
Az utókor mondhatja rólam, hogy rossz poéta voltam, de azt is fogja mondani, hogy szigorú erkölcsű ember valék, a mi egy szóval annyi, mint republicanus, mert a republicanusnak nem az a főjelszava hogy »le a királlyal«, hanem »a tiszta erkölcs!«”
Petőfi a nép nyelvét emelte be a magyar költészetbe, közérthetően, egyszerűen szólt mindenkihez, a formai tökélynél fontosabbnak tartotta mondandójának, gondolatainak hiteles megfogalmazását. Műveiből számtalan feldolgozás készült, élete filmek, regények, színművek ihletőjévé vált.
„Ő az istenek magyar kedvence. Mindent megkapott, hogy nagy költő lehessen: tehetséget, történelmet, sorsot. Huszonhat évet élt, s világirodalmi rangú s méretű életmű maradt utána, mely korfordulót jelentett nemzete irodalmában” – írta róla Németh G. Béla.
Fotók: PIM, MNG, Wikimedia, Cultura.hu
