„Dalod, mint a puszták harangja, egyszerű, / De oly tiszta is, mint a puszták harangja, / Melynek csengése a rónákon keresztűl / Vándorol, s a világ zaja nem zavarja.” Ezen a héten a 202 éve született Arany János emlékére Petőfi Sándor versét ajánljuk.
Arany János a XIX. századi verses epika legkiemelkedőbb alkotóója, a század második felét átogó pályája a magyar irodalmi népességtől az improsszionizmus elemeit is felvillanó modern nagyvárosi líráig ível, összegezve mindazt, amit a magyar irodalom addig létrehozott.
A szélesebb olvasóközönség 1847-ben ismerkedett meg Arany Jánossal és verseivel, a Kisfaludy Társaság pályázatára készült Toldi című elbeszélő költeménye révén. Arany János újévre küldte el Toldit a pályázatra, s sikeréről hallva Petőfi elkérte Erdélyi Jánostól a kéziratot. Petőfi Sándor üdvözlő versben köszötötte a Toldi íróját, Az Aranyhoz írt és címzett verset 1847. február 4-i levelében küldte el, a levél 1847. február 10-én érkezett meg Nagyszalontára és Arany már másnap megírta válaszversét és levelét Petőfinek. Ettől datálhatjuk szoros barátságukat és szövetségüket.
Arany János 1817. március 2-án született Nagyszalontán és 1882. október 22-én halt meg Budapesten.
PETŐFI SÁNDOR: ARANY JÁNOSHOZ
TOLDI irójához elküldöm lelkemet
Meleg kézfogásra, forró ölelésre!…
Olvastam, költőtárs, olvastam művedet,
S nagy az én szivemnek ő gyönyörűsége.
Ha hozzád ér lelkem, s meg talál égetni:
Nem tehetek róla… te gyujtottad ugy fel!
Hol is tehettél szert ennyi jóra, ennyi
Szépre, mely könyvedben csillog pazar fénnyel?
Ki és mi vagy? hogy így tűzokádó gyanánt
Tenger mélységéből egyszerre bukkansz ki.
Más csak levelenként kapja a borostyánt,
S neked rögtön egész koszorút kell adni.
Ki volt tanítód? hol jártál iskolába?
Hogy lantod ily mesterkezekkel pengeted.
Az iskolákban nem tanulni, hiába,
Ilyet… a természet tanított tégedet.
Dalod, mint a puszták harangja, egyszerű,
De oly tiszta is, mint a puszták harangja,
Melynek csengése a rónákon keresztűl
Vándorol, s a világ zaja nem zavarja.
S ez az igaz költő, ki a nép ajkára
Hullatja keblének mennyei mannáját.
A szegény nép! olyan felhős láthatára,
S felhők közt kék eget csak néhanapján lát.
Nagy fáradalmait ha nem enyhíti más,
Enyhítsük mi költők, daloljunk számára,
Legyen minden dalunk egy-egy vigasztalás,
Egy édes álom a kemény nyoszolyára! –
Ezen gondolatok elmém környékezték,
Midőn a költői szent hegyre jövék fel;
Mit én nem egészen dicstelenűl kezdék,
Folytasd te, barátom, teljes dicsőséggel!
(Pest, 1847. február.)
