Operái, szimfóniái, saját együtteséhez írt kompozíciói, valamint Twyla Tharptól Allen Ginsbergig, Woody Allentől David Bowie-ig terjedő művészekkel folytatott széles körű együttműködése révén Philip Glass rendkívüli és soha nem látott hatást gyakorolt a zenei és intellektuális életre.
Január 31-én lett 85 éves Philip Glass, a múlt század végének egyik legnagyobb hatású zeneszerzője, a minimalista-repetitív (az ő szóhasználatával élve színházi) zene egyik alapítója.
Philip Glass 1937. január 31-én született. A baltimore-i litván zsidó bevándorlók gyermeke már hatéves korától fuvolázott, s fiatalon zenét hallgatott – a klasszikusok mellett Bartókot és Sosztakovicsot is. Apjának rádiójavító- és lemezboltja volt ugyanis, s mivel ezek a felvételek fogytak a legkevésbé, a családfő azokat hazavitte. 15 évesen iratkozott be a chicagói egyetemre, ahol matematikát és filozófiát hallgatott, közben megélhetését pincérként és reptéri rakodóként biztosította. Szabadidejében zongorázott, főként a Schönberg-iskola egyik legjelentősebb tagjaként emlegetett Anton Webern atonális művei ragadták meg.
Egyetemi éveit követően New Yorkban a híres Juilliard zeneiskolában tanult zongorát és komponálást. Ekkoriban kezdte elvetni a zeneszerzés általános szabályait és a független szerzők irányába fordult, bár egyéni stílusát még sokáig keresgélte.
Az egyik legrangosabb fiatal zeneszerzők számára alapított díj elnyerése után 1960-ban Párizsban képezte tovább magát Nadia Boulanger-nál, miközben Bach, Mozart és Beethoven technikáját elemezte.
Glass utólag azt mondta, nem annyira a Pierre Boulez fémjelezte modern zene, hanem a párizsi színházi élet és a francia filmes új hullám, elsősorban Godard és Truffaut tett rá mély benyomást.
Ravi Shankar indiai szitárművész annyira lenyűgözte, hogy Indiába utazott, ahol a dalai lámával is találkozott, majd Észak-Afrikában töltött rövid időt. Az egzotikus helyeken a népzene bűvkörébe került, s ősi zenei motívumok után kutatott. Amerikába visszatérve keleti technikákat kezdett alkalmazni, zenéjéből száműzte a harmónia, a tempó és a dallam hagyományos elemeit, ezek helyét a monoton és ismételgető stílus váltotta fel.
A hetvenes évek közepétől létrehozta a héttagú Philip Glass Ensemble-t, s egyik társalapítója volt a Mabou Mines Theater Company nevű csoportnak. Az elektronikusan erősített billentyűs és leginkább fafúvós hangszereken előadott minimalista zenéjével egyre nagyobb elismertségre tett szert. 1976-ban mutatták be a huszadik századi zene történetében mérföldkőként emlegetett Einstein a strandon című operáját, amellyel visszatért a klasszikus európai harmóniákhoz. Glass ezután komponált színházi előadások, kamarazenekar, nagyzenekar számára, szerzett balettet és filmzenét, szimfóniákat és kórusműveket.
Fantáziáját a legkülönbözőbb témák ihlették meg
Satyagraha című operájának librettója a hindu Bhagavadgíta felhasználásával készült s Mahatma Gandhi életének korai szakaszát dolgozza föl, de operát szentelt Ekhnaton egyiptomi fáraónak is. Az utazás című operáját Amerika felfedezésének 500. évfordulójára írta, irodalmi alapokon nyugszik a Fegyenctelep (Kafka), az Usher-ház bukása (Poe), egyik loperájának hőse Galilei, de a Nobel-díjas dél-afrikai író, John Coetzee Barbárokra várva című regénye is oprea írására ihlette.
Philip Glass művei közül – a műfaj sajátosságai miatt – a filmzenék jutottak el a legszélesebb közönséghez. 1983-ban Godfrey Reggio Kizökkent világ (Koyaanisqatsi) című alkotásához írt kísérőzenét. A hopi indián kifejezés jelentése: egyensúlyából kibillent világ; a szöveg nélküli alkotás pusztán a kép és a zene eszközével mutatja be a természet és a fejlett társadalmi lét közötti mély ellentétet. A „qatsi-trilógia” második része 1988-ban Powaqqatsi, a harmadik 2002-ben Nagoyqatsi címmel készült el. Glass zenét írt többek közt a francia Bertrand Blier Kösz, megvagyok és Martin Scorsese Kundun című filmjéhez (utóbbiért 1997-ben először jelölték Oscar-díjra), a Peter Weir rendezte Truman Show-ért Arany Glóbusz-díjat kapott.
Glass zenéjét minimalistának és az egyszerű dallamok ismétlődése miatt repetitívnek is nevezik, a technikát szívesen alkalmazza filmzenéiben is: a film elején felhangzó dallam az egész alkotáson végigvonul, s apró ritmusbéli és/vagy hangszerelési változtatásokkal vissza-visszatér. Jellemző példa erre Az órák, amelyért másodszor jelölték az amerikai filmakadémia díjára, s amelyért megkapta a brit filmdíjat (BAFTA). Glass már a harmadik Oscar-nominálását is begyűjtötte a Notes on a Scandal zenéjéért, jelenleg pedig Woody Allen Cassandra’s Dream, 2007-ben bemutatásra váró filmjéhez komponál muzsikát.
A posztmodernnek is nevezett Glass több zongoraversenyt, vonósnégyest és nyolc szimfóniát jegyez, ő írta a 2004. évi athéni olimpiai játékok megnyitójára a zenét, de dolgozott a popkultúra költőjének nevezett Allen Ginsberggel is.
Tőle műfajilag olyan távol álló zenészekre is hatott mint Mike Oldfield (aki egyik lemezén Glass-témát dolgozott fel), a Talking Heads, a Tangerine Dream vagy a Coldplay. Eddigi legjobban fogyó albuma a Songs from Liquid Days, amelyen olyan népszerű előadók szerepelnek, mint David Byrne, Paul Simon, Laurie Anderson és Suzanne Vega.
Glass 2012-ben elnyerte a Japan Art Association Praemium Imperiale díját, 2018- ban pedig a Kennedy Center kitüntetettje lett. Róla szól a 2007-es Glass: A Portré of Philip in Twelve Parts című dokumentumfilm. 2015-ben megjelent memoárja, A Words Without Music pikáns részletességgel írja le színes életét.
