„Mindig olyan dolgokat csinálok, amiket nem tudok, így leszek képes végül megcsinálni azokat.” Pablo Picasso festő, grafikus, szobrász és író, a múlt század egyik legnagyobb művésze 40 éve halt meg.
„Minden gyerek egy művész, a kérdés csak az, hogyan maradjon művész, ha már felnőtt.” Pablo Picasso spanyol festő, grafikus, szobrász, a múlt század egyik legnagyobb képzőművésze 40 éve, 1973. április 8-án halt meg. Picasso ritkán volt egyedül, életében (és ágyában) számtalan nő megfordult, szüksége volt az asszonyi jelenlétre, a múzsára.
Bár fiatalkorában erősen hatott rá a katalán kultúra, Picasso mégse Katalóniában született 1881. október 25-én, hanem Málagában, és tíz éves koráig élt ott. A Pablo Ruiz y Picasso nevet anyja adta neki, nem pedig az apja, Don José Ruiz Blasco, aki középszerű akadémikus festő és hivatásos rajztanár volt. Picasso művészi képességei már fiatal korában megjelentek, és szédítő sebességgel fejlődtek: úgy tűnik, soha nem volt afféle „gyerekművész”, hanem gyorsan megtanult mindent, amit elsajátíthatott.
Minthogy apja maga is hivatásos festő volt, senki nem beszélte le a művészi pályáról: egy anekdota szerint apját annyira elbűvölte fia tehetsége, hogy ünnepélyes keretek között átnyújtotta neki a palettáját és az ecseteit. Picasso első kiállítását 13 éves korában rendezték, 16 évesen már a madridi királyi akadémia hallgatója volt. Az akadémikus szellemiségű intézményt csakhamar otthagyta, inkább a Pradóban Velázquez, el Greco és Goya műveit tanulmányozta.
Párizs vonzásában
A századfordulótól Párizsban élt, művészetére ekkoriban a városi életet ábrázoló francia festők, Steinlen és Toulouse-Lautrec hatottak. Ekkori kék korszakának idején született képei a szegények és elesettek világát, a magányt, az anyaságot ábrázolták, új, rózsaszín korszakában koldusokat, prostituáltakat, cirkuszi artistákat festett. Avignoni kisasszonyok című korszakalkotó képének széttöredezett síkjai, a női test brutális ábrázolása, maszkszerű arcai annyira provokatívak voltak, hogy a művész évekig nem merte bemutatni.
„Mint képzelik azt, hogy a néző úgy élhesse át képeimet, ahogyan én átéltem? A kép hozzám messziről jut el, ki tudja, milyen messziről; kitaláltam, láttam, megfestettem, s emellett másnap magam sem látom, hogy mit csináltam.”
1901-ben kiállítást szervezett számára Ambroise Vollard, az éles szemű műkereskedő, s ez hozta meg Picasso számára a költő Max Jacob barátságát, neki köszönhetően megismerkedett más írókkal is, mindenekelőtt Guillaume Apollinaire-nek. Végül letelepedett egy romos műteremlakásban a „Bateau-Lavoir” néven emlegetett házban, amely hamarosan az avantgárd művészek és költők gyűjtőhelye lett. Szeretőt is talált magának Fernande Olivier személyében, aki később emlékirataiban örökítette meg ezt az időszakot, s barátságot kötött Gertrude Stein amerikai származású íróval és műgyűjtővel, aki rengeteget támogatást adott a tehetséges művészeknek. Olivier így írja le Picasso külsejét ebben az időszakban: „Alacsony, fekete, zömök, és nyugtalan és nyugtalanító; a szeme sötét, a tekintete mély, átható, furcsa, már-már merev. Félszeg mozdulatok, nőies kéz, szegényes göncök, rosszul öltözöttség. egy vastag, csillogó fekete hajtincs metszi keresztbe az értelmes és makacs homlokot.”
Az avignoni kisasszonyok botrányos sikere
Az avignoni kisasszonyok maga idejében elszörnyedést, botrányt keltett, ma a modern képzőművészet alapművének tartják Pablo Picasso 1907-re elkészült festményét. Ez a vad női aktcsoport a viccelődő André Salmontól nyerte a nevét, minthogy szereplői valójában nem avignoni nők. A képen valójában a barcelonai Avignon utca egyik bordélyházában működő öt meztelen prostituáltat láthatjuk, akik közül ketten afrikai maszkot viselnek. A hagyományos szépségeszménnyel szakító, az ősi ibériai szobrászat hatását is tükröző alkotás még ma is sokkolja a látogatókat. A művész fél éven át készült a kép megfestésére, tanulmányok sokaságát készítette hozzá, ezek a világ számos modern művészeti múzeumában láthatóak.
A kép megrázó erővel hatott még arra a néhány emberre is, akik Picasso műtermében először láthatta: Braque például azt mondta róla, Picasso megpróbálja rávenni az embereket, hogy a hagyományos diétáról térjenek át a kóc- és lenfogyasztásra. (Ennek ellenére maga is festett egy hasonló képet egyetlen akttal.) Korabeli kritikák sokszor szidták a festőt. „Ezek a képek megcsúfolják a természetet, a hagyományt, az illendőséget. Borzalmasak” – írta például Az avignoni kisasszonyokat is magában foglaló Picasso-kollekcióról 1910-ben egy című New York-i folyóirat. A kép többek közt ezért is hosszú időre eltűnt a közönség elől. Végül André Breton szürrealista költő és festő vette rá Jacquet Doucet francia műgyűjtőt, hogy vásárolja meg a képet, amely – mint fogalmazott – „túllép a festészeten, és felszínre hozza mindazt, ami az utóbbi 50 évben történt”.
A botrányok ellenére – vagy éppen miattuk is – Picasso nagy hírnévre tett szert egy maroknyi jelentős személyiség körében: így anyagi helyzete is annyira jó lett, hogy megengedhetett magának egy kényelmesebb műtermet a Boulevard de Clichy-n. 1908-ban szakított a perspektivikus ábrázolással, a tárgyak több nézetét ábrázolta egyszerre.
Olga
1912-ben az új barátnő, Eva kedvéért elhagyta Fernande Oliviert. Eva lett az egyetlen szeretője, akit nem festett meg, de más festők képei, Ma Jolie névvel feltűnt. Az I. világháború után színpadképeket és díszleteket is tervezett. Közeledett a szürrealista mozgalomhoz, ekkoriban lett kedvelt motívuma a félig ember, félig bika Minotaurusz, amellyel az emberi és állati lét küzdelmét fejezte ki. Ekkoriban verseket és színdarabot is írt, belefogott a szobrászatba is, vasból, fémlemezekből, gipszből dolgozott. Három évvel később Eva meghalt rákban, ami mély depresszióba ejtette a festőt. Gyagilev és Jean Cocteau mentette meg azzal, hogy Rómában munkát kapott: vegyen részt az új balett, a Parade előmunkálataiban, a díszletek és a jelmezek megalkotásában. Itt beleszeretett a társulat egyik tagjába, Olga Koklovába, 1918 júliusában össze is házasodtak.
Olga konvencionális ízlésének a hatására egy elegáns lakást vett ki, sőt egy ideig Párizs és a Riviéra divatos köreiben is forgott Picasso. 1921-ben megszületett az első fia, Paulo. Csakhogy Picasso ekkoriban már kezdte unni a tökéletesnek tetsző nagypolgári életet, és Olga megszállott féltékenysége is zavarta. Ebben az időben művei fokozatosan megszigorodtak, nőgyűlölet sugárzott belőlük, mígnem végre valóra nem váltotta felesége rémálmait: új szeretője lett a szelíd tizenhét éves Marie-Thérese Walter személyében, akivel 1932-ben találkozott. A lány szépsége és szerénysége egy sor festményt, valamint nagyméretű fejszobrot ihletett.
A Dora Maar-korszak
1935-ben hivatalosan is elvált Olgától, aki azonban továbbra sem volt hajlandó teljesen elhagyni és kilépni az életéből. Nem sokkal azután, hogy Marie-Thérese egy leánygyermekkel ajándékozta meg, Picasso új szeretőt talált, Dora Maar jugoszláv fotográfust. 1935-ben két évre felhagyott a festészettel, és ekkor kezdte papírra vetni gondolatait. Egy barátja így szólt róla: „Írásra minden hely jó neki: egy asztal sarka, valamelyik bútor pereme, a karosszék karfája vagy akár tulajdon térde is. Csak az a fő, hogy körülötte csönd legyen. Alighogy egyedül marad előhúzza a noteszét, ha meg bejön valaki, eldugja, és a homlokát ráncolva kérdezi: »Mi az?« Bezárkózik a szobájába vagy a fürdőszobába, mert bizonyos akar lenni abban, hogy legalább ott nem zavarják.”
A spanyol polgárháború idején a köztársaságiak oldalán állt, elítélte Franco rendszerét, 1937-ben a párizsi világkiállítás számára festette meg a fasiszta barbárság ellen tiltakozó Guernicát. A spanyol polgárháborúban a németek által porrá bombázott város ihlette kép alkotóját azonnal a politikai hírességek sorába is emelte. Spanyolországi utazásait követően Dorával visszatért Franciaországba, 1940 végétől egészen a háború végéig nem mozdult ki Párizsból. Egy barlangszerű lakást lakott, melyben valóságos kis magánvilágot alakított ki. Szigorúan távol tartotta magát a megszálló német csapatoktól. A második világháború idején belépett a kommunista pártba, amelynek haláláig tagja maradt.
Dorát számos képen megörökítette, egyik legismertebb – és ma már egyik legdrágább – festménye az 1941-es Dora Maar macskával (Dora Maar au Chat). Dora egy széken ül, egy kicsi fekete macskával a vállainál. Bár a nő a valóságban nem szerette a macskákat, érdemes megnézni, hogy Picasso neki is macskakarmokat festett az ujjai végére. Az asszony nehezen viselte a festő egoizmusát, ahogy leveleiben írta: „szinte rabszolgasorsra kényszerítette”. A festő rávette az asszonyt, hogy hagyjon fel a fényképezéssel, mert úgy érezte a képek jobbak, mint a megfestett művek. Miután Dora elborult elmével, bedrogozva meztelenül megjelent egy rendezvényen, elmeintézetbe került, és bár meggyógyult, minden kapcsolatot megszakított Picassóval.
Françoise Gilot, aki el merte hagyni
A háború után Pablo visszaköltözött a Rivériára. Dora Maar helyét a 21 éves festőnő, Françoise Gilot váltotta még 1944-ban. Közben a festő felett is eljárt az idő, Gilot így ír róla a nagy botrányt kavart Picassóval az arénában című kötetben: „Picasso külseje kissé meglepett. A Cahiers d’Art művészeti folyóirat 1936-ban kiadott Picasso különszámában megjelent Man Ray-fénykép alapján elképzeltem, milyen lehet: sötét hajú, derűs. csillogó szemű. erősen zömök, keménykötésű, … szóval egy szép állat. Most pedig őszülő hajával és szórakozottságból vagy unalomból távolba révedő tekintetével magába zárkózó, keleti ember benyomását keltette, és emlékeztetett az egyiptomi Írnok szobrára a Louvre-ban.”
Portrék újabb csoportja ünnepelte az asszonyt, gyakran mint „femme fleur”-t. Az együtt töltött évek alatt Picasso Vallauris-ban élt: lenyugodott, mintha műveit is megtalálta volna boldogság, a klasszikus hagyományokkal és mediterrán gyökerekkel való azonosulás jellemezte, élete alkonyán kerámiával is foglalkozni kezdett, s e műfajban is újító volt. Az új kapcsolat nagy hatással volt mindkettőjükre, Picasso ismét közszereplőként tetszelgett a világ előtt, Françoise pedig közös gyermekeik Paloma és Claude Picasso nevelése mellett autonóm művészi világot épített ki: a kubisztikus absztrakció játékos-rajzos megoldású változatát képviseli. Gilot alapvetően a színeket kedvelő kolorista festő, akit emellett a struktúra, a rajz kutatása foglalkoztat. Az élet Pablo Picasso mellett ekkoriban sem volt túl egyszerű: „nézete szerint a tökéletes vasárnap a klasszikus spanyol hagyományoknak megfelelően így alakul: reggel mise, délután bikaviadal, este bordélyház.”
„Pablo mindig szerette körülvenni magát írókkal és költőkkel, régi szép időktől fogva, amikor még Guillaume Apollinaire és Max Jacob volt mellette. Azt hiszem, ezért is tudta magát olyan találóan kifejezni, mikor a festészetről beszélt. A körülötte levő költők mindenkor megteremtették a festészet nyelvezetét, és Pablo rendkívül gyors fölfogású és tanulékony lévén, a megfelelő szavak birtokában mindig igen érzékletesen tudott beszámolni a saját munkáiról. … Művészi zsenijét már saját korában elismerték, személyiségéhez azonban saját családja, gyermekei és szerelmei is olykor nehezen tudtak alkalmazkodni. „Pablo önmagát mindent elsodró folyamnak tartja, ilyen a természete, ennek kell engedelmeskednie.”
Az erotika a korral együtt jár
1955-re Françoise-zal való kapcsolata is tönkrement, La Californie-ba költözött, egy fényűző villába. Új társát, Jacqueline Roque-ot végül is 1961-ben feleségül vette. Picasso élvezte a rendkívül életvidám és kreatív öregkort, de 1965-ben rábeszélték, hogy engedjen az orvosoknak, akik prosztataműtétet javasoltak neki, s ezután már minden művében megjelent a kétségbeesés jele. 1968-ban, mintegy hét hónap leforgása alatt készített, nem kevesebb mint 347 darabból álló metszetsorozatát kedvezőbb visszhang fogadta az időnkénti nyers tartalma ellenére is. Leplezetlen erotikájuk néhányakat vonzott, másokat taszított, de Picasso, aki a világ legnevesebb festőit is túlélte, már rég túl volt azon, hogy bárkinek a véleménye is érdekelte volna. Élete utolsó nagy kiállítását 1970-ben tartották Avignonban.
1949-ben rajzolta Békegalambját, békekongresszusokon vett részt, Lenin-békedíjat kapott, és 1956-ban tiltakozott a magyar forradalom eltiprása ellen. Élete során rengeteg kapcsolata volt, kétszer nősült, három nőtől négy gyermeke született. Picasso, aki már életében legenda lett, 91 évesen, 1973. április 8-án halt meg.
Hatása alól a múlt század egyetlen művésze sem vonhatta ki magát, stílusainak változatossága, kísérletező kedve, műveinek óriási mennyisége egyedülálló (egyes számítások szerint több tízezer műve maradt fenn, csak festményből majdnem kétezer). Művei csillagászati áron kelnek el, életéről Anthony Hopkins főszereplésével készült film. Jellemző egy kérdésre adott válasza: „Azt várják tőlem, hogy megmondjam, mi a művészet? Ha tudnám, akkor sem árulnám el.”
Felhasznált irodalom: Françoise Gilot: Picassóval az arénában, Enciklopédia Gertrude Stein: Picasso, Glória
