„Azt várják tőlem, hogy megmondjam, mi a művészet? Ha tudnám, akkor sem árulnám el.” A 135 éve született Pablo Picasso korai nőaktjai még egyértelműen az impresszionista hagyományokat tükrözik.
„A szépség akadémikus tanítása hamis”, vallotta Pablo Picasso, aki még csak 19 éves volt, amikor 1900-ban megérkezett Párizsba. Korán kezdett festeni Barcelonában; itt telepedett le családja bár eredetileg Andalúziából származtak. Picasso 1881. október 25-én Malagában született, ebben a kikötővárosban ismerkedett meg a 19. század második felében uralkodó művészeti stílusokkal, melyeknek utánzásában egészen különleges tehetségnek bizonyult.
Az ecsetkezelés viszonylag nyers, Vincent van Gogh stílusára emlékeztet. Az 1901-ben festett Jeanne – A fekvő akt a „kék korszak” egyik jól ismert alkotása, a festmény ábrázolásmódja még tagadhatatlanul az impresszionista hagyományokba illeszkedik. A háttér domináns színe a kék, ilyen színű volt annak a műteremnek a fala is, melyet Pablo Picasso bérelt a boulevard dee Clichyn, Párizs hagyományos művésznegyedében, a Montmartre-on. Ez a szín végül a fiatal festő egy egész korszakát meghatározta – az úgy nevezetett „kék korszakot”.
A kéket a „rózsaszín korszak” követte. Korábbi stílusaihoz hasonlóan ez is még mélyen a realizmusban és a figurális ábrázolásban gyökerezett, ugyanakkor már megjelent benne a modernizmus, melyet nem csupán Gustav Mureau szimbolizmusának tudhatunk be, aki pedig Picasso egyik fő inspiráló forrása volt.
A meztelen nőalak különös fontosságot nyert Picasso szemében – míg a korai művészi szakaszában még felfedezhető modelljének az egyénisége, később egy személytelenített, egyszerű, „aboriginális” meztelenséget, mintegy „a nő” koncepcióját örökítette meg. Gertrude Stein pontosan megfogalmazta: „Picasso nem akarta megjeleníteni azt, amit bárki láthatott, de azt sem, ami nem volt látható. Azt kereste, amit mindenki egészen bizonyosan lát, csak éppen anélkül, hogy látványként tudatosulna.”
A művész belső világa szempontjából jelentésük kétségtelenül sokkal mélyebb az egyszerű művészi kifejezésnél. Ezt erősíti meg az is, mekkora erővel fontossággal bírt számára a női akt, mint téma a következő időszakában.
Noha maga Picasso ismételten hangsúlyozta a kék korszak belső, szubjektív természetét, eredetét s különösen a monokróm kék használatát éveken át különféle esztétikai hatásokkal magyarázták. Amikor azonban 65 évnyi ismeretlenség után a világ tudomást szerzett azokról a képekről, amelyeket a művész barátjának, Casagemasnak a halála ihletett, napfényre került a kék korszak mögött rejlő pszichikai indíttatás. „Akkor kezdtem el kékkel festeni, amikor eszembe jutott, hogy Casagemas halott” – mondta Picasso Daix-nek.
A kék hideg szín, a szomorúság, a bánat, a szerencsétlenség, a belső fájdalom színe. Egyúttal azonban a leginkább szellemi természetű szín: a korlátlan tér, a csapongó gondolatok, az álmok színe. Picasso egy 1900-ból származó versében így írt: „Te vagy a világban létezők legjobbika. A színek színe… a legkékebb kék”. A „kék korszak” egészében véve e három év alatt olyan művészetet produkált, amely nemcsak stílusában, hanem tartalmában is heterogén és komplex.
Picasso korai korszakait olyan deformációk, torzítások követték, melyek már a 20. század avantgárd művészeti irányzatainak kezdetét jelezték. A változásokat összegző, korszakalkotó festmény – maga idejében elszörnyedést, botrányt keltett, ma a modern képzőművészet alapművének tartják -, az Avignoni kisasszonyok című kép volt, melyen Picasso egy bordélyház női alkalmazottait ábrázolja. A hagyományos szépségeszménnyel szakító, az ősi ibériai szobrászat hatását is tükröző alkotás még ma is sokkolja a látogatókat. Picassót azonban nem nagyon zavarta az értetlenség: „Van-e annál veszélyesebb, mint hogy az embert megértik? Annál is inkább, mivelhogy ez nem létezik. Az embert mindig félreértik. Az ember úgy gondolja, hogy nem magányos. Valójában pedig nagyon is az.”.
