„Információs áradatban élünk, mindenki beszél, és senki sem hallgatja meg a másikat.” 93 éve, 1921. november 27-én született Pilinszky János Kossuth- és József Attila-díjas költő.
„Pedig a halállal szemben
egyedül a szeretetben bízhatunk.”
Pilinszky János látott, előre látta a modern technológián, pénzforgalmon alapuló társadalom jövőjét – azt, amit ma élünk. Pilinszky gondolatait nem mázzal leöntött, művészieskedő képekkel színesítette, hanem a valósággal, mindazzal, amit tapasztalt, amit átélt és amitől tartott. Kérdéseket vetett fel az elmúlásról, a kiüresedésről, Isten létéről és a benne való hit fontosságáról, de Pilinszky nem hagyta elveszni gondolatait; válaszokat is adott, noha ezeket a válaszokat mindenki önmagában találja meg.
„Az ember elsősorban az univerzum polgára, másodjára a Föld lakója, harmadszorra: egy nemzet gyermeke. S ez így igazságos, így helyes.”
Budapesten született 1921. november 27-én, ősei között lengyelek és franciák is voltak. A piarista gimnáziumban már költőnek készült. Az egyetemen előbb jogot, majd művészettörténetet hallgatott, de diplomát nem szerzett. Első verseit a Napkelet, a Vigilia és az Élet közölte, ez utóbbinak segédszerkesztője is volt. 1944-ben behívták katonának. Németországba vitték, közelről láthatta az emberi nem legmélyebb nyomorúságát, a koncentrációs táborok világát, és ez későbbi költészetének alapélménye lett.
„A könyvek áradata, a publikációk áradata lehetetlenné teszi az olvasást, megöli a könyvet. Úgy, ahogy az autók túláradása megállítja és megbénítja a forgalmat.”
1945 őszén hazatért, 1946-tól az Újhold című folyóirat társszerkesztője volt, de szoros szellemi és személyes kapcsolat fűzte a Vigiliához és a Válaszhoz is. Első kötetét, a Trapéz és korlát címűt a Szent István Társulat adta ki, s elnyerte érte a Baumgarten-díjat. 1947-48-ban ösztöndíjasként Rómában tartózkodott. Hazatérve “pesszimizmusa” miatt kiszorították az irodalmi életből, kiadói korrektorként dolgozott éveken keresztül. Az irodalomba 1957-es Aranymadár című kötetével tért vissza, és ekkor lett az Új Ember című katolikus hetilap belső munkatársa. Haláláig nagyrészt itt jelentek meg tárcái, művészetkritikai írásai, filozófiai mélységű vallásos és bölcseleti elmélkedései.
A hatvanas évektől kezdve egyre többet utazott külföldre, nemzetközi elismertségét kiváló fordítóknak köszönhette, franciára Pierre Emmanuel, angolra Ted Hughes fordította, és az ő meghívására Londonba is eljutott.
A hetvenes évektől itthoni népszerűsége is nőtt, 1971-ben József Attila-, 1980-ban Kossuth-díjat kapott, sorra jelentek meg kötetei (Szálkák, Végkifejlet, Tér és kapcsolat, Kráter). A versek mellett írt forgatókönyvet Rekviem címmel. A hirtelen jött népszerűség nem változtatott alapvetően visszahúzódó, szorongásos személyiségén. Önpusztító életet élt, láncdohányos volt, erősen ivott, gyógyszereket szedett, mellé literszámra fogyasztotta a kávét. Kétszer nősült, évekig tartott viharos kapcsolata Jutta Scherer német vallástörténésszel.
„Gyerekkorunkban meg kellene halnunk tudásunk csúcsán, alázatunk magasán, de továbbélünk, foltozgatva és toldozgatva a jóvátehetetlent.”
Katolikus költőként szeretik definiálni, ám ő ezt a “költő vagyok és katolikus” kijelentésével következetesen elhárította magától. Világlátásában, verseiben és egyéb írásaiban is tetten érhető az isteni megváltásba, a kegyelembe, a szeretetbe vetett hite, a bűnösök, az elesettek iránt érzett részvéte, ugyanakkor a rideg létbe vetettség szorongató élménye, az ember feloldhatatlan magányának érzése is.
Fotók: Mandarchív, PIM
