Krúdy Gyula minden gondolatában, tettében úr volt…
A kabáthistória a tízes évek elejéről való. Krúdy ekkor már Szindbád, a vándorhajós, de csak hírt, s nem kincseket gyűjt.
Az írói beérkezés első látható jele az Erzsébet körúti lakás előszobafogasán függő vatelines, selyembéléses, perzsagalléros, finom angol szövetből mérték után készült, belvárosi télikabát-remek. Krúdy ugyan még jól megszokott, elnyűtt, öreg télikabátját hordta, de szeme napról napra hozzászokott az új szabókölteményhez. Otthon már fel-felpróbálgatta, úgy gondolta, hogy már csak napok kérdése, mikor séltáltatja meg ismert törzshelyein.
De mielőtt sorra került volna erre a sétára, meglátogatta egy reggel unokaöccse, Cholnoky László. A két Cholnoky közül az izgalmasabb tehetség, Viktor volt a kedvesebb számára, de Lászlót is mindig szívesen látta. Együttérző szívvel hallgatta unokaöccsét, aki örök pillanatnyi anyagi tragédiáinak egyikében szenvedett.
Az anyagiakban soha nem dúskáló Krúdy gyöngéden, kedvesen kisegítette bajából, és kikísérte az előszobába. Cholnoky a fogason függő három télikabát közül leakasztotta a magáét, egy széllel bélelt, vásott havelockot. Ám mielőtt belebújt volna, Krúdy megfogta a karját.
– Várjál! – mondta, és szeme végigsiklott a fogason maradt két kabáton. Előbb az ócskán állt meg a tekintete, aztán mégis a vadonatúj kabátcsodát akasztotta le.
– Ezt vedd fel, László – szólt csendesen –, te is olyan langaléta ember vagy, mint én. Éppen passzolni fog.
Cholnoky meglepett, értetlen tekintete láttán meg is magyarázta:
– Elszabták, sajnos, szűk lett, mindig esz a méreg, ha itt látom. Vidd el, legalább nem bosszankodom tovább…
Felsegítette a még mindig ellenkező unokaöcsre a bolyhos, dunyhameleg télikabátot, és miután meggyőződött róla, hogy kifogástalanul áll rajta, gyorsan búcsúra nyújtotta a kezét:
– Egészséggel viseljed! – mosolygott derűsen, és visszasietett a szobájába.
