„Hát van igazi író, és van igazi művész, aki nem a saját lelke kísérteteit rögzíti meg?” Cholnoky Viktor író, újságíró, a magyar próza legjobb stílusművészeinek egyike, akit mára szinte elfelejtettünk.
Cholnoky Viktor Veszprémben született 1868. december 23-án hétgyermekes családban. Apja, Cholnoky László városi főügyész, a bohém társaságok kedvelt alakja, műkedvelő író és fordító volt. Viktort is jogásznak szánták szülei, előbb Győrbe, majd Pestre küldték tanulni. Érdeklődése szerteágazó volt, a természettudományok történései, kérdései éppúgy foglalkoztatták, mint a történelem, a vallás vagy éppen a művészetek problémái. Igen rövidre szabott élete során enciklopédikus műveltségre, ismeretanyagra tett szert, és ezt újságírói munkája során megosztotta közönségével is.
„Hát van igazi író, és van igazi művész, aki nem a saját lelke kísérteteit rögzíti meg? Írónak, művésznek gondolod azt, aki nem a saját lelke borongásából, sötét mélységeiből hoz fel új alakokat, hanem a világ sablonjait írja valamelyes stíluskészséggel.” (Cholnoky Viktor: Tammuz)
Az alapvizsga letétele után otthagyta az egyetemet, és a Veszprémi Hírlap, majd a rövid életű Balatoni Hírlap szerkesztője lett. Nemcsak szerkesztett, de különböző álneveken publicisztikákat is közölt, angolból fordított, rövid elbeszéléseket is írt, amelyekből 1895-ben kis kötetecske is megjelent Füstkarikák címmel.
1901-ben Pestre költözött. A nagy múltú Pesti Napló munkatársául szegődött, kezdetben korrektorként dolgozott, majd rovatvezető és éjszakai szerkesztő lett. A Napló mellett más lapok is szívesen közölték világos stílusú ismeretterjesztő cikkeit. 1903-ban a Kiss József szerkesztette A Hét című lap vezérpublicistája lett, írt vezércikkeket, glosszákat és tárcákat, a tudományos rovat szinte csak az ő írásaival volt tele, a századforduló ismeretterjesztő irodalmának népszerűsítése és művészi igényessége jórészt neki köszönhető. Osvát Ernő 1905-ben alapította a Figyelőt, melynek Ady, Bíró Lajos, Elek Artúr, Színi Gyula és Cholnoky Viktor is munkatársa volt.
1906-ban A Hét hasábjain Cholnoky így számolt be Pierre Curie tragikus haláláról: „Curie Péter valóban megérdemelt volna a tudomány géniuszától annyit, hogy legalább tragikus módon halhasson meg, és ne ilyen ostoba szórakozottság és véletlenség okán.” A tudományt népszerűsítő cikkei révén is híressé vált polihisztor-elbeszélő-műfordító pesti párhuzammal árnyalta a megdöbbentő párizsi esetet: „Vajda Jánost, az utca nagy monológusát egyszer a hajdani Csigavendéglő előtt ütötte el egy társzekér, Beöthy Ákost pedig, az utca másik nagy magánbeszélőjét a szemem láttára mentette meg egy hordár ébersége és galléron ragadása az Erzsébet körúton a villamos-elgázolástól.”
Közben megnősült, két gyermeke is született, közülük a kisebbik igen korán meghalt. Egy ferencvárosi kis lakásban élt családjával, ennek konyhájában dolgozott éjszakánként cigarettafüstbe burkolózva, a pálinka elmaradhatatlan társaságában. Tudatában volt annak, hogy nagyon beteg, a kór a tüdejét támadta meg, ám úgy gondolta, a betegség és az intellektus egymást erősítik, a betegség a dolgok valódi mivoltával ismerteti meg az embert, világos, tisztánlátó pillanatai csak a betegnek lehetnek. 1912. június 5-én hunyt el Budapesten.
„Mert a közérzés minden országban tudja ma már, hogy az egész világ, az egész élet nem más, de semmi sem más, csupán csak egyetlen nagy és meglehetősen kellemetlen gazdasági kérdés.” (Cholnoky Viktor: A kísértet – A világháború)
Cholnoky irodalmi csoportosuláshoz soha nem tartozott, de szerkesztőségi kollégái mindig bizton támaszkodhattak páratlan tudására és segítőkészségére. 1910-ben a Franklin Kiadó megjelentette Tammúz című elbeszéléskötetét, amelyet halála évében Az alerionmadár vére című kötet követett, 1913-ban, halála után egy évvel pedig a Néhusztán meséiből című gyűjtemény látott napvilágot.
Kortársai E. T. A. Hoffmann és E. A. Poe követőjét látták benne, a későbbi irodalomkritika inkább a mágikus realizmus magányos magyar előfutárának tartja. Műveinek állandó alapeleme a szorongató valóságból való elvágyódás, az egzotikum, a miszticizmus iránti fogékonyság, a babonák, a hiedelmek, a kísértetek iránti érdeklődés volt. Novellái között találunk lélektani és végzetnovellákat, illetve groteszk-szatirikus novellákat is, amelyeknek visszatérő hőse a nagyotmondó dalmát kalandor, Amalchich Trivulzió.
Cholnoky színes képzelőereje Jókaihoz hasonló mesemondó képességgel párosult, annak romantikus díszei és sallangjai nélkül. Kortársai nagyra becsülték írásait, Schöpflin Aladár, Krúdy Gyula és Kosztolányi Dezső is elragadtatással nyilatkoztak róla. „Rendkívüli dolgokat látott, amelyek már tilosak a földi szemeknek” – írta róla Kosztolányi, aki szerint „ő írta legszebb novelláinkat ama nyolc esztendő alatt, melyet A Hét családi körében eltöltött. Magyar prózája remekmű. Egyenletes és hullámzó, egyben lágy és kemény.”
