„Úgy éltem a Földön, hogy bizonyos tevékenységeket, amelyek a korombeli gyerekek számára természetesek voltak, sosem próbálhattam ki. Legtöbbször még ahhoz sem maradtunk elég ideig egy helyen, hogy megismerkedjem más gyerekekkel, a barátkozásról nem is beszélve.”
Talán éppen most sétálunk el melletted. Talán ebben a pillanatban is figyelünk. Talán veled egy városban lakunk. Köztetek élünk. Hamarosan eljön a nap, amikor egymásra találunk. És akkor szembeszállunk velük. Ha győzünk, ti is megmenekültök. Ha elbukunk, mindennek vége. Vadásznak ránk. De megküzdünk velük. És nem adjuk könnyen a bőrünket!
Kilencen érkeztünk a Földre. El kellett menekülnünk a Lorienről, mert bolygónkat megtámadták a gyilkos mogadoriak. Érkezéskor elváltunk, és egymástól távol húztuk meg magunkat.
Köztetek élünk. Hétköznapi tiniknek nézünk ki. Ugyanazt a nyelvet beszéljük, mint ti. De másmilyenek vagyunk. Olyan hatalommal rendelkezünk, amiről nem is álmodhattok. Elképzelni sem tudjátok, milyen erősek és gyorsak vagyunk.
Míg rá nem bukkantam Negyedikre, egyedül menekültem és bujkáltam, egyedül küzdöttem az életben maradásért. Együtt még erősebbek vagyunk, mint külön. Ám hamarosan el kellett válnunk. Spanyolországba utaztam, hogy megkeressem Hetediket. Most pedig vele együtt indulunk Negyedik után. Meg kell találnunk, mielőtt a mogadoriak kezébe kerül.
Elsővel Malajziában végeztek.
Másodikkal Angliában.
Harmadikat Kenyában ölték meg.
Engem New Yorkban kaptak el – de sikerült megszöknöm.
Hatodik vagyok.
Be akarják fejezni, amit elkezdtek.
De ahhoz le kellene győzniük minket.
Pittacus Lore a lorieni Bölcsek bölcse. Tizenkét éve él a Földön, készül a bolygó sorsát meghatározó, mindent eldöntő háborúra. Tartózkodási helye ismeretlen.
Pittacus Lore: Kilencedik titka
(Részlet a könyvből)
ELSŐ FEJEZET
6A. Ez most komoly? A kezemben tartott beszálló kártyára pillantok. Nagy, nyomtatott szám és betu jelöli a helyemet. Eltunődöm, Crayton vajon direkt választotta-e nekem ezt az ülést. Lehet, persze, véletlen is, de az utóbbi idők történéseinek fényében már nem nagyon hiszek a véletlenekben. Nem lennék meglepve, ha Marina eggyel a hátam mögött ülne, a hetedik sorban, Ella pedig leghátul, a tizedikben. De nem, a két lány szó nélkül lehuppan mellém, és hozzám hasonlóan ők is a gépre felszálló utasokat kezdik tanulmányozni. Akire vadásznak, annak egy pillanatra sem lankadhat a figyelme. Ki tudja, mikor bukkannak fel a mogadoriak?
Crayton utolsónak fog felszállni, miután végignézte, ki utazik még ezen a gépen, és csak akkor maradunk a helyünkön, ha a járat teljesen biztonságos.
Felhúzom a rolót, és az odalent sürgölődő szárazföldi személyzetet figyelem. A távolban felsejlenek Barcelona körvonalai.
Marina térde idegesen remeg az enyém mellett. A tegnapi csata a mogadoriakkal a tónál, Cepanja halála, a Láda – most pedig tíz év után először hagyja el a várost, ahol a gyerekkorát töltötte. Nem csoda, hogy ideges.
– Minden rendben? – kérdezem. Frissen kiszőkített hajam az arcomba hullik, és meghökkenek. Elfelejtettem, hogy reggel befestettem. És ez csak egy az elmúlt negyvennyolc óra változásai közül.
– Mindenki veszélytelennek tunik – suttogja Marina, de a szemét továbbra sem veszi le a széksorok között tolongó emberekről. – Amennyire meg tudom ítélni, biztonságban vagyunk.
– Az jó, de most nem erre gondoltam. – Gyengéden a lábfejére teszem a talpamat, mire abbahagyja az ideges remegést. Bocsánatkérő mosolyt villant rám, aztán tovább pásztázza a fedélzetre lépő utasokat. Néhány másodperc múlva ismét remegni kezd a térde. Most már csak a fejemet ingatom.
Sajnálom Marinát. Bezárták egy elszigetelt árvaházba, a Cepanja pedig elfordult tőle. A Cepanja megfeledkezett arról, miért is vagyunk itt, a Földön. Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy segítsek Marinának: nem akarom, hogy ilyen elveszettnek érezze magát. Megtanítom ereje kontrollálására, és hogy mikor használja éledező tálentumait. De mindenekelőtt arról akarom meggyőzni, hogy bízhat bennem.
A mogadoriak megfizetnek azért, amit tettek. Amiért elvették oly sok szerettünk életét itt, a Földön és a Lorienen. Személyes küldetésemnek tekintem, hogy mind egy szálig kiirtsam őket, és biztos vagyok benne, hogy Marina is bos? szút akar állni. Nemcsak a legjobb barátját veszítette el Héctor személyében, de a Cepanját is a szeme láttára ölték meg – akárcsak nekem. Ezt a terhet örökké a vállunkon fogjuk cipelni.
– Mi a helyzet odalent, Hatodik? – kérdezi Ella áthajolva Marina fölött.
Visszafordulok az ablak felé. A földi személyzet nekiáll elpakolni a felszerelését, elvégzik az utolsó ellenőrzéseket.
– Eddig minden rendben.
Az ülésem közvetlenül a szárny fölött van, s ennek kimondottan örülök. Nemegyszer szükségem volt már a tálentumaimra, hogy kimentsek egy-egy pilótát szorult helyzetéből. Egyszer Dél-Mexikó fölött telekinézissel emeltem feljebb egy gép jobb szárnyát néhány fokkal, alig néhány másodperccel azelőtt, hogy egy hegyoldalnak csapódott volna. Tavaly százhuszonnégy utast mentettem ki egy gyilkos ereju viharból Kansas fölött, amikor egy áthatolhatatlannak tunő jéghideg felhőrétegbe keveredtünk. Hála nekem, úgy száguldottunk keresztül rajta, mint puskagolyó egy léggömbön.
Amikor a földi személyzet elhagyja a gépünket, Ellával együtt én is a folyosóra szögezem a tekintetemet. Mindketten türelmetlenül várjuk Craytont. Ha felszáll, az azt jelenti, hogy minden rendben. Legalábbis egyelőre. Minden ülés foglalt, csak Ella mögött van egy szabad hely. Hol lehet? Ismét a szárnyra pillantok, körbepásztázok a tekintetemmel, hátha meglátok valami szokatlant.
Előrehajolok, és a székem alá csúsztatom a hátizsákomat. Gyakorlatilag üres, könnyedén össze tudom hajtani. Crayton vette nekem a repülőtéren. Átlagos tinédzsereknek kell látszanunk, mondta, mintha iskolai kirándulásra indulnánk. Ezért van egy biológia munkafüzet Ella ölében.
– Hatodik – szólít meg Marina, idegesen ki-be kapcsolgatva a biztonsági öv csatját.
– Igen?
– Te már repültél, ugye?
Marina mindössze egy évvel idősebb nálam. De komoly, okos tekintetével és új, vállig érő frizurájával akár felnőttnek is elmenne. Bár most éppen a körmét rágja, a térdét pedig a mellkasához húzza, mint egy rémült kisgyerek.
– Igen – bólintok. – Nem olyan vészes. Sőt, ha megnyugszol, egészen káprázatos élmény.
A gépen ülve ismét eszembe jut a Cepanom, Katarina. Nem mintha valaha is repültünk volna együtt. De kilencéves koromban egy clevelandi sikátorban majdnem végzett velünk egy mogadori. Az eset – és a mindkettőnket beterítő hamu – nagyon megviselt bennünket. Katarinával ezután Dél-Kaliforniába költöztünk. Omladozó, kétszintes faházunk a tengerpart közelében állt, gyakorlatilag a Los Angeles-i Nemzetközi Repülőtér szomszédságában. Óránként több száz repülőgép zúgott el a fejünk fölött, rendre megzavarva Katarina óráit és azt a kevéske szabadidőmet, amit egyetlen barátnőmmel, Ashley-vel, a szomszédban lakó, vézna kislánnyal töltöttem.
Hét hónapig éltünk a repülőgépek morajában. Reggel a hangjukra ébredtem, amint felkelt a nap. Éjszaka baljós kísértetekként próbáltak ébren tartani, azt sugallva, hogy egy pillanatra sem lankadhat a figyelmem, minden pillanatban készen kell állnom arra, hogy kiugorjak a takaró alól, és bepattanjak a kocsiba. Mivel Katarina nem engedte, hogy elkóboroljak a háztól, délutánjaimnak is a repülőgépek adták meg a háttérzaját.
Egy napon, amikor egy fejünk fölött elszálló hatalmas repülőgép megrezegtette a muanyag poharunkba töltött limonádét, Ashley így szólt:
– Anyuval a jövő hónapban meglátogatjuk nagyit. Alig várom már! Te ültél már repülőn?
Ashley folyton azokról a helyekről beszélt, ahol a családjával járt, meg hogy ott miket csináltak. Tudta, hogy mi Katarinával sosem mozdulunk ki otthonról, és szeretett dicsekedni.
– Nem igazán – feleltem.
– Mi az, hogy „nem igazán”? Vagy ültél, vagy nem. Nyugodtan bevallhatod. Nem, és kész.
Emlékszem, hogy elvörösödtem szégyenemben. Szavai az elevenembe találtak. Végül csak ennyit mondtam:
– Nem, még sosem ültem repülőgépen.
Szerettem volna az arcába vágni, hogy valami sokkal nagyobbal utaztam, valamivel, ami mellett eltörpülnek a földi repülőgépek. Szerettem volna az orra alá dörgölni, hogy urhajóval érkeztem a Földre egy másik bolygóról, aminek Lorien a neve, és több mint százmillió mérföldre van innen. De nem tettem, mert tudtam, hogy titokban kell tartanom a Lorient.
Ashley kinevetett. Aztán anélkül, hogy elbúcsúzott volna, hazaszaladt, hogy üdvözölje a munkából érkező apukáját.
– Miért nem utaztunk még soha repülőgéppel? – kérdeztem Katarinát aznap este, miközben a hálószoba rolóján keresztül kukucskált ki a sötétbe.
– Hatodik – fordult felém, majd gyorsan ki is javította magát. – Illetve Veronica. A repülőgépek túl veszélyesek számunkra. Könnyen csapdába eshetünk. Gondolj csak bele, mi történne, ha a mogok követnének minket a fedélzetre, és ez csak több ezer méteres magasságban derülne ki.
Pontosan tudtam, mi történne. Magam elé tudtam képzelni a zurzavart, ahogy az utasok sikoltozva buknának az ülések alá, miközben hatalmas termetű földönkívüli katonák száguldanak végig a széksorok közti folyosón, kivont karddal a kezükben. Ettől függetlenül továbbra is vágytam arra, hogy valami olyan hétköznapi és emberi dolgot tegyek, mint repülőgéppel utazni egyik városból a másikba. Úgy éltem a Földön, hogy bizonyos tevékenységeket, amelyek a korombeli gyerekek számára természetesek voltak, sosem próbálhattam ki. Legtöbbször még ahhoz sem maradtunk elég ideig egy helyen, hogy megismerkedjem más gyerekekkel, a barátkozásról nem is beszélve – Ashley volt az első lány, akit Katarina egyáltalán beengedett a házunkba. Néha, mint például Kaliforniában, suliba sem jártam, mert Katarina így tartotta biztonságosabbnak.
Tudtam, miért van minderre szükség, hogyne tudtam volna. Általában nem is zavart. De Katarina is látta rajtam, mennyire bánt Ashley lekezelő viselkedése. Valószínűleg feltűnt neki, hogy szokatlanul csendes és magamba forduló lettem a rá következő napokban, mert legnagyobb meglepetésemre vett nekünk két jegyet Denverbe meg vissza. Az úti cél lényegtelen volt, tudta, hogy csak a repülés élményére vágyom.
Alig vártam, hogy elmondhassam Ashley-nek.
De az utazás napján, a repülőtér előtt állva, Katarina elbizonytalanodott. Idegesnek tűnt. Ujjaival rövid, fekete hajába túrt. Előző éjjel vágta le és festette be, közvetlenül azelőtt, hogy új iratokat készített magának. Öttagú család haladt el mellettünk a járdán, nehéz csomagokat vonszolva maguk után. Balra tőlem egy édesanya vett könnyes búcsút két lányától. Annyira szerettem volna csatlakozni hozzájuk, részesévé válni ennek a hétköznapi jelenetnek! Katarina mindenkit alaposan megvizsgált körülöttünk, mialatt én türelmetlenül fészkelődtem mellette.
– Nem – jelentette ki végül Katarina. – Nem megyünk. Sajnálom, Veronica, de túl nagy a kockázat.
Szótlanul hajtottunk haza, a fejünk fölött elsuhanó repülőgépek dübörgése beszélt helyettünk. Amikor hazaértünk, és kiszálltam a kocsiból, Ashley-t pillantottam meg, amint a házuk lépcsőjén ül. Rám nézett, és szájával hangtalanul ezt a szót formázta: hazudós. Úgy éreztem, nem élem túl a megaláztatást.
De a sors iróniája, hogy tulajdonképpen igaza volt. Tényleg hazudós voltam. Hazudtam attól a pillanattól fogva, hogy megérkeztem a Földre. Mi a nevem, honnan jöttem, hol van az apám, miért nem alhatok ott senkinél – hazugság volt minden, és tudtam, hogy ezért vagyok még életben. De amikor Ashley hazudósnak nevezett egy olyan szituációban, amikor kivételesen igazat mondtam, elmondhatatlanul dühös lettem. Felrohantam a szobámba, magamra csaptam az ajtót, és belebokszoltam a falba.
Meglepetésemre az öklöm akadály nélkül áthatolt rajta.
Katarina feltépte az ajtót, és konyhakéssel a kezében rontott be. Hallotta a zajt, és azt hitte, itt vannak a mogok. Amikor meglátta a lyukat a falban, rájött, hogy valami megváltozott bennem. Leeresztette a kést, és elmosolyodott.
– A mai nap nem arról lesz nevezetes, hogy felszálltál egy repülőgépre, hanem arról, hogy elkezdődik a kiképzésed.
Most, hét évvel később, a repülőgépen ülve Marinával és Ellával, még mindig a fejemben visszhangoznak Katarina szavai: „Ott könnyen csapdába eshetünk.” De most már sokkal jobban fel vagyok készülve erre az eshetőségre, mint annak idején Katarinával.
Számtalanszor repültem azóta, és sosem akadt semmi probléma. Ugyanakkor ez az első alkalom, hogy nem láthatatlanul lopództam fel a fedélzetre. Tudom, hogy sokkal erősebb vagyok, mint korábban. És napról napra erősebb leszek. Ha mog katonák rontanának rám a gép orrából, nem egy megszeppent fiatal lánnyal találnák szemben magukat. Tudom, mire vagyok képes; katona lett belőlem, harcos. Vadász vagyok, nem préda.
Marina elengedi a térdét, kihúzza magát ültében, és hosszan kifújja a levegőt. Alig hallható hangon így szól:
– Félek. Szeretném, ha már felszállnánk.
– Nem lesz semmi baj – nyugtatom.
Elmosolyodik, én pedig viszonzom a mosolyát. Marina tegnap a csatatéren bizonyította, hogy erős szövetséges, aki lenyűgöző tálentumokkal rendelkezik. Tud lélegezni a víz alatt, lát a sötétben, képes meggyógyítani a betegeket és a sebesülteket. Mint minden Védő, ő is rendelkezik a telekinézis képességével. És mivel ennyire közel vagyunk egymáshoz a sorban – én Hatodik vagyok, ő Hetedik -, a köztünk lévő kapocs is különleges. Amíg a védővarázslat élt, és csak sorrendben lehetett megölni minket, a mogadoriaknak előbb velem kellett volna végezniük ahhoz, hogy őhozzá eljussanak. Márpedig rajtam sosem jutottak volna túl.
Ella néma csöndben ül Marina másik oldalán. Miközben Craytont várjuk, kinyitja a biológiakönyvet az ölében, és a lapokra mered. Már éppen szólni akarok neki, hogy nem kell túlzásba vinni a színjátékot, amikor rájövök, hogy nem is olvas. Lapozni próbál az akaraterejével, a telekinézist használva, de nem történik semmi.
Ella aeternus, aki képes váltogatni az életkorát. De még fiatal, és a tálentumai egyelőre nem fejlődtek ki. Majd megjelennek, ha elérkezik az ideje, nem lehet siettetni őket.
Ella a második űrhajóval érkezett a Földre, amelynek létezéséről egészen addig sejtelmem sem volt, míg John Smith, Negyedik, nem beszélt arról, hogy látta a látomásaiban. Ella akkor még csecsemő volt, vagyis ez azt jelenti, hogy most majdnem tizenkét éves. Crayton nem a hivatalos Cepanja, mert nem maradt rá idő, hogy hivatalosan kijelöljenek mellé egyet. De ő is ugyanazt a feladatot kapta, mint az összes többi Cepan: segíteni Ellának, hogy tovább tudja fejleszteni a tálentumait. Azt is tőle tudom, hogy a hajójukon volt néhány kiméra, lorin állatok, akik képesek változtatni az alakjukat, és velünk együtt harcolnak.
Örülök, hogy Ella itt van. Első, Második és Harmadik halála után csak hatan maradtunk. Ellával már heten vagyunk. A hét szerencsés szám. Ezt mondják, akik hisznek a szerencsében. Én nem. Én az erőben hiszek.
Végre-valahára felbukkan Crayton, kezében egy fekete aktatáskával. Napszemüveget visel és barna zakót, ami mintha nagy lenne rá. Karakteres álla alatt kék csokornyakkendő virít. Ő a tanárunk.
– Sziasztok, lányok – mondja mellénk érve.
– Mr. Collins – üdvözli Ella.
– Minden hely foglalt – szólal meg Marina. Ez azt jelenti, hogy a fedélzeten minden rendben.
– Megpróbálok aludni – teszem hozzá, ami az előre megbeszélt kód szerint annyit tesz: odalent is minden oké.
Crayton bólint, és elfoglalja az Ella mögötti ülést. Aztán előrehajolva Marina és Ella közé, így szól:
– Használjátok ki a gépen töltött időt. Tanuljatok szorgalmasan!
Ez azt jelenti, hogy egy pillanatra se lankadjon az éberségünk.
Amikor először találkoztunk, nem tudtam, mit gondoljak Craytonról. Szigorú, hirtelen haragú férfi, de láthatóan helyén van a szíve, a világról és a jelenlegi eseményekről pedig elképesztően sokat tud. Hivatalos vagy sem, nagyon is komolyan veszi ezt a Cepan-szerepet. Azt mondja, bármelyikünkért képes lenne meghalni. Bármire hajlandó, hogy legyőzze a mogadoriakat; bármire, ami segít beteljesíteni a bosszúnkat. Hiszek neki.
Ennek ellenére vonakodva szálltam fel erre az Indiába tartó gépre. Minél hamarabb vissza akartam térni az Egyesült Államokba Johnhoz és Samhez. De tegnap a gát tetején, ami a tó környéki csata helyszíne mellett magasodik, Crayton beszélt nekünk Setrákus Ráról, a nagyhatalmú mogadori vezetőről, aki hamarosan megérkezik a Földre, de az is lehet, hogy már itt van. Ez azt jelenti, hogy a mogadoriak felfogták, komoly fenyegetést jelentünk rájuk nézve, és magasabb fokozatba fognak kapcsolni. Setrákus gyakorlatilag sebezhetetlen. Egyedül Pittacus Lore, a leghatalmasabb Lorieni Bölcs tudná legyőzni. Elborzadtunk. Mit jelent számunkra az, hogy Setrákus sebezhetetlen? Amikor Marina feltette ezt a kérdést, Crayton még sokkolóbb válasszal állt elő, olyan információval, amit minden Cepan tudott. Az egyik Védő – valamelyikünk – ugyanolyan hatalommal rendelkezik, mint Pittacus. Egyikünkből ugyanolyan erős harcos válik, mint amilyen ő volt, és képes lesz legyőzni Setrákus Rát. Csak reménykedhetünk, hogy nem Első, Második vagy Harmadik volt az, hanem valaki az életben maradtak közül. Ha így van, akkor még maradt esélyünk. Csak ki kell várnunk, hogy kiderüljön, melyikünk az, és remélni, hogy minél előbb megnyilvánul ez az erő.
Crayton úgy gondolja, hogy megtalálta – a Védőt, aki Pittacus nyomdokaiba léphet.
– Olvastam egy indiai fiúról, aki a jelek szerint elképesztő erővel rendelkezik – mondta. – Fent él a Himalájában. Egyesek szerint a hindu istenség, Visnu reinkarnációja, mások viszont földönkívülinek tartják, aki képes változtatni az alakját.
– Úgy, mint én, apa? – kérdezte Ella. Apa-lánya kapcsolatuk teljesen meglepett. Féltékenység hasított belém. Féltékenység, amiért neki még megvan a Cepanja, akihez útmutatásért fordulhat.
– Ő nem az életkorát változtatja, Ella. Vadállatokká és más lényekké tud átváltozni. Minél többet olvasok róla, annál biztosabb vagyok benne, hogy ő is a Védők közé tartozik, és egyre jobban hiszem, hogy talán ő lehet az, aki az összes tálentummal rendelkezik, aki felveheti a harcot Setrákusszal, és megölheti. Minél előbb meg kell találnunk.
Jelen pillanatban nem szívesen vágok bele egy újabb Védő hiábavaló keresésébe. Tudom, hol van John, illetve hogy hol kellene lennie. Hallom Katarina hangját, aki azt mondja, hallgassak az ösztöneimre, márpedig az ösztöneim azt mondják, mindenekelőtt Johnnal lépjek kapcsolatba. Az a legkevésbé kockázatos lépés. Egyértelműen kevésbé kockázatos, mint átrepülni a világot Crayton megérzésére és néhány internetes pletykára hagyatkozva.
– Lehet, hogy csapda – érveltem. – Mi van, ha azokat a híreket szándékosan azért helyezték el az interneten, hogy tőrbe csaljanak minket?
– Megértem az aggodalmadat, Hatodik, de bízz bennem, én vagyok az álhírek nagymestere. Ez nem az. Túl sok, egymástól független forrás állítja ugyanazt. És ami a legfontosabb: ez a fiú Indiában nem menekül. Nem próbál elrejtőzni. Egyszerűen csak van, és nagyon erősnek tűnik. Ha valóban közétek tartozik, meg kell találnunk még a mogadoriak előtt. Amint ezzel a küldetéssel végzünk, irány Amerika, és megkeressük Negyediket – mondta Crayton.
Marina rám pillantott. Legalább annyira meg akarta találni Johnt, mint én – követte a róla szóló híreket a neten, és ösztönösen érezte, hogy közénk tartozik. Amit aztán én megerősítettem.
– Megígéred? – kérdezte Craytontól. A férfi bólintott.
A kapitány hangja riaszt fel merengésemből. Felszálláshoz készülődünk. Legszívesebben eltéríteném a gépet Nyugat-Virginia felé. Ahol John és Sam vár rám. Remélem, jól vannak. Lelki szemeim előtt Johnt látom egy cellában raboskodni. Nem lett volna szabad beszélnem neki a mogok támaszpontjáról a hegyekben, mert aztán John mindenáron vissza akarta szerezni a Ládáját, sehogy sem tudtam lebeszélni róla, hogy hagyja ott.
A repülőgép ráfordul a felszállópályára, mire Marina megragadja a csuklómat.
– Bárcsak itt lenne Héctor! Biztos mondana valami okosat, amitől jobban érezném magam.
– Nyugi, nem lesz semmi baj – szólal meg Ella, és megfogja Marina másik kezét. – Mi itt vagyunk.
– Én meg mindjárt kitalálok valami okosat – ajánlom fel.
– Köszi – mondja Marina, bár leginkább egy csuklásnak hangzik, nem szónak. Hagyom, hogy a csuklómba vájja a körmeit. Bátorítóan rámosolygok, és egy perc múlva a levegőbe emelkedünk.
MÁSODIK FEJEZET
Két napja szenvedek. Hol elveszítem az eszméletemet, hol újra magamhoz térek. Hallucinálok. A mogadoriak hegyét körülvevő kék erőtér hatása sokkal tovább tart, mint azt Kilencedik mondta. Mind mentálisan, mind fizikailag. Izmaim percenként görcsbe rándulnak, és kínzó fájdalom hasít beléjük.
Azzal próbálom elterelni a figyelmemet a gyötrelemről, hogy körbehordozom a tekintetem a lepusztult ház apró hálószobáján. Kilencedik készakarva sem választhatott volna ennél gusztustalanabb helyet. Nem bízhatok a szememben. Figyelem, ahogy a sárga tapéta mintái életre kelnek, és hangyákként masíroznak át a penészfoltokon. A repedezett mennyezet mintha lélegezne, rémisztő sebességgel emelkedik és süllyed. A hálószoba és a nappali között jókora, egyenetlen szélű lyuk tátong, mintha légkalapáccsal ütötték volna a falon. Összegyűrt sörös dobozok hevernek a szobában, a lambériát valami rágcsáló forgácsolta szét. Motozást hallok kintről a fák közül, de túl gyenge vagyok ahhoz, hogy kinézzek az ablakon. Tegnap éjjel arra ébredtem, hogy csótány mászik az arcomon. Alig volt annyi erőm, hogy lesöpörjem magamról.
– Hé, Negyedik! – hallom a falba vágott lyuk túloldaláról. – Ébren vagy már? Ebédidő van, gyere, mert kihűl a kajád!
Nagy nehezen képes vagyok feltápászkodni. Zúgó fejjel átbotorkálok az egykori nappaliba, és lerogyok a kopott szürke szőnyegre. Tudom, hogy Kilencedik itt van valahol, de képtelen vagyok annyi ideig nyitva tartani a szemem, hogy megtaláljam. Semmi másra nem vágyom, mint hogy Sarah ölébe hajthassam a fejem. Vagy Hatodikéba. Mindegy. Képtelen vagyok normálisan gondolkodni.
Valami meleg csöppen a vállamra. A hátamra gördülök, és meglátom Kilencediket, amint a plafonon ül fölöttem, hosszú fekete haja lefelé lóg. Eszik valamit, a keze tiszta ragacs.
– Most hol vagyunk? – kérdezem. Az ablakon beáramló napfény annyira bántja a szememet, hogy be kell csuknom. Még több alvásra van szükségem. Kellene valami, bármi, amitől kitisztul a fejem, és visszanyerem az erőmet. Kitapintom a nyakamban hordott kék amulettet, hátha sikerül valahogy energiát nyernem belőle, de hideg marad.
– Nyugat-Virgina északi részén – feleli Kilencedik két harapás között. – Kifogyott a benzin, nem emlékszel?
– Halványan – suttogom. – Hol van Bernie Kosar?
– Odakint. Megállás nélkül járőrözik. Nagyon zsír kis élőlény. Áruld már el, Negyedik, hogyhogy épp melletted kötött ki annyi Védő közül?
A szoba sarkába kúszok, és a falnak vetem a hátamat.
– BK már a Lorienen is velem volt. Akkor még Headleynek hívták. Gondolom, Henri ötlete volt, hogy hozzuk magunkkal.
Kilencedik ledob egy apró csontot a plafonról.
– Kölyökként nekem is voltak kiméráim. A nevükre nem emlékszem, de még mindig látom őket magam előtt, ahogy a ház körül futkároznak. A háborúban pusztultak el, miközben a családomat védték. – Kilencedik egy pillanatra elhallgat, és összeszorítja az állkapcsát. Ez az első alkalom, hogy leveti a keményfiú álarcot. Jó látni, hogy ilyen is tud lenni, még ha nem is tart sokáig. – Legalábbis a Cepanom így mesélte.
Csupasz lábfejemre meredek.
– Hogy hívták a Cepanodat?
– Sándor – feleli, és feláll a plafonon. Az én cipőm van rajta. – Különös. Szó szerint fel sem tudom idézni, mikor mondtam ki utoljára a nevét hangosan. Van, hogy az arca is alig jut eszembe. – Kilencedik hangja megkeményedik, és behunyja a szemét. – De így megy ez, gondolom. Mindegy. Ők feláldozhatóak.
Utolsó mondata sokkolóan hat rám.
– Henri nem volt feláldozható, és Sándor sem! Egyetlen lorin sem feláldozható. És add vissza a cipőmet!
Kilencedik a szoba közepére rúgja a cipőmet, majd komótosan végigballag a plafonon, és lesétál a szemközti falon.
– Jól van, haver, nyugi. Én is tudom, hogy nem volt feláldozható. De néha könnyebb így gondolnom rá, érted? Igazság szerint Sándor fantasztikus Cepan volt. – Kilencedik leér a padlóra, és fölém magasodik. Elfelejtettem, milyen magas. Félelmetes. Az orrom alá dug egy maroknyit abból, amit evett. – Kérsz? Mert ha nem, én megeszem.
A látványtól felkavarodik a gyomrom.
– Mi ez?
– Grillezett nyúl. Igazi ínyencfalat.
Nem merem kinyitni a számat, mert félek, hogy elhányom magam. Inkább visszabotorkálok a hálószobába, ügyet sem vetve Kilencedik gúnyos nevetésére. A hálószoba ajtaja annyira el van vetemedve, hogy alig lehet becsukni, de igyekszem minél szorosabbra zárni. Lefekszem a padlóra, összegyűrt pulóveremet használom párnának, és közben azon gondolkodom, hogy kerültem ide, hogyan jutottam idáig. Henri nélkül. Sam nélkül. Sam a legjobb barátom, és még mindig nem bírom elhinni, hogy ott hagytuk. A körültekintő, hűséges, segítőkész Sam – akivel hónapokig utaztunk és harcoltunk egymás oldalán – pontosan az ellentéte Kilencediknek. Kilencedik vakmerő, arrogáns, önző és végtelenül goromba. Lelki szemeim előtt látom Samet a mogok barlangjában, amint hátát a falnak vetve tüzel a rárontó mogadori katonák gyűrűjében. Nem tudtam érte menni. Nem tudtam megmenteni. Elszántabban kellett volna harcolnom, gyorsabban futnom. Nem lett volna szabad Kilencedikre hallgatnom, vissza kellett volna mennem Samért. Ő biztosan megtette volna értem. A rám törő bűntudat teljesen megbénít. Végül elalszom. Sötét van. Már nem a hegyvidéki házban vagyok Kilencedikkel. Már nem érzem a kék erőtér fájdalmas utóhatását. A fejem végre kitisztult, bár fogalmam sincs, hol vagyok, és hogyan kerültem oda. Segítségért kiáltok, de nem hallom a saját hangomat, noha érzem, hogy mozog az ajkam. Kinyújtott kézzel csoszogok előre. A tenyerem hirtelen világítani kezd. A Lumen. Eleinte csak halványan pislákol, de gyorsan vakító fénycsóvává erősödik.
– John. – Rekedtes hang suttogja a nevemet.
Körbevezetem a fényt a kezemmel, hogy lássam, hová kerültem, de minden irányból üres sötétség vesz körül. Egy látomásban vagyok. A föld felé fordítom a tenyeremet, hogy a Lumen világítsa az utat előttem, és elindulok a hang irányába. A rekedtes suttogás egyre a nevemet ismételgeti. Fiatal, rémült hang. Aztán egy másik hang szólal meg: goromba, szaggatott, parancsoló.
A hangok fokozatosan kitisztulnak. Sam az, elveszett barátom, és Setrákus Ra, a legnagyobb ellenségem. Érzem, hogy közeledem a mogadoriak támaszpontjához. Látom a kék erőteret, annak a sok fájdalomnak a forrását. Valami miatt tudom, hogy ezúttal nem fog kárt tenni bennem, és habozás nélkül áthaladok rajta. Nem a saját sikolyomat hallom, hanem Samét. Megkínzott hangja betölti a koponyámat, ahogy belépek a hegy belsejébe, és elindulok az útvesztőszerű alagutakon. Látom a nemrégiben lezajlott csata nyomait. Megperzselt falak árulkodnak arról, hogy az üzemanyagtartályokra dobtam a zöld lávagolyót, s tűzbe borítottam az egész alsó szintet. Áthaladok a spirális ívű párkányzattal szegélyezett központi csarnokon. Rálépek a kőhídra, amelyen Sammel láthatatlanul keltünk át. Nem állok meg, folytatom utamat a mellékfolyosók és alagutak labirintusában, s közben kénytelen vagyok a legjobb barátom velőtrázó üvöltését hallgatni.
Mielőtt odaérnék, már tudom, hová tartok. A meredek lejtő egy börtöncellákkal szegélyezett tágas terembe vezet.
Ott vannak. Setrákus Ra a terem közepén áll. Hatalmas termetű, visszataszító alak. És ott van Sam is. Szűk, gömb alakú ketrecben lóg mellette. A saját, külön bejáratú kínzókamrája. Sam kifeszített karját és lábát láncok rögzítik a gömb négy pontjához. Csövek futnak fölötte, amikből gőzölgő folyadék csöpög különböző testtájaira. A ketrec alján tócsába gyűlt Sam vére.
Három méterre állok meg tőlük. Setrákus Ra megérzi a jelenlétemet, és megfordul. Nyakában a három meggyilkolt Védő lorin amulettje himbálózik. A nyakán végigfutó sebhely sötét energiáktól lüktet.
– Rég láttuk egymást – mordul fel Setrákus Ra.
Kinyitom a számat, de nem jön ki rajta hang. Sam felém fordítja kék szemét, de nem tudom megmondani, hogy lát-e.
Újabb forró cseppek hullanak Sam csuklójára, mellkasára, térdére és lábfejére. Egy vastagabb sugár az arcát éri, és lecsorog a nyakára. Sam szenvedése láttán végre megjön a hangom.
– Engedd el! – kiáltom.
Setrákus Ra tekintete megkeményedik. A nyakában lógó amulettek felragyognak, mire válaszul az enyém is izzani kezd. A kék loralit égeti a bőrömet, aztán hirtelen lángra lobban, és a tálentumom átveszi az irányítást. Hagyom, hogy a tűz felkússzon a vállamra.
– Elengedem, ha visszajössz, és megküzdesz velem – mondja.
Vetek egy gyors pillantást Samre, és látom, hogy elveszítette a fájdalommal vívott küzdelmet. Feje a mellére bukott. Elájult.
Setrákus Ra Sam meggyötört testére mutat, és így szól:
– A sorsa a te kezedben van. Ha nem jössz el, megölöm, és aztán mindnyájatokat egyenként. Ha eljössz, megkímélem az életüket.
Hangot hallok, ami engem szólongat. Azt mondja, indulnunk kell. Kilencedik. Zihálva ülök fel, kipattan a szemem. Szakad rólam a víz. Keresztülbámulok a falon tátongó lyukon, és beletelik néhány másodpercbe, mire rájövök, hol is vagyok.
– Kelj föl, haver! – kiabál Kilencedik a másik szobából. – Csomó dolgunk van!
Feltérdelek, és remegő kézzel kitapintom a nyakamban lógó amulettet. Tiszta erőből megszorítom, hátha sikerül kiűzni a fejemből Sam sikolyát. Kivágódik a szoba ajtaja. Kilencedik áll az ajtónyílásban, kezével megtörli az arcát.
– Komolyan beszélek, testvér. Szedd össze a holmidat! El kell tűnnünk innen.
