„Mindig ámulattal töltött el, hogy egy egyszerű emberi érintés mekkora békét tud adni azoknak, akik kapják: félelmet és fájdalmat csendesít.” Polcz Alaine Meghalok én is? c. kötete rámutat: a tapasztalat fontos segítséget nyújthat a megértésben, az elfogadásban.
„Ha élet-halál szempontjából nézzük életünket, másként lehetne kezelni az anyagiakat, technikai civilizációnk mindent elnyomó bálványát, mivel a birtoklás innen nézve nem lehet cél, hanem csak olyan eszköz, amely átmegy a kezünkön. Ebből a szempontból minden átrendeződik, másként beszélünk, mást nyűjtunk gyermekeinknek.”
A megrázó kötet a szerző évtizedeken át folytatott pszichológusi munkájának tapasztalatait fogja egybe. A halált az éppen csak kezdődő élet szemszögéből ragadja meg, ráébresztve az olvasót a halállal szembesülő gyermek félelmeire, küzdelmére, bölcsességére.
Polcz Alaine évtizedeken át dolgozott haldokló gyermekek mellett, megismerte azokat a reakciókat, melyek a halált sohasem elfogadható tényként vagy éppen az élet természetes lezárásaként kezelik.
Interjúkat idéz, amelyekben gyermekek szembesülnek a maguk vagy hozzátartozóik halálával. A személyes tragédiákat olyan érzékenységgel fogalmazza meg, hogy az ezekből leszűrhető általános tapasztalat fontos segítséget nyújthat a megértésben, az elfogadásban.
Polcz Alaine, a hospice-mozgalom legismertebb hazai képviselője évekig dolgozott haldokló gyermekek mellett, látta a betegek és a hozzátartozóik küzdelmét, bánatát és elfogadását. Megismerte azokat a reakciókat, melyek a halált sosem elfogadható tényként vagy éppen az élet természetes lezárásaként kezelik. A kötet különös meggyőző ereje abból adódik, hogy a halállal kapcsolatban a gyermekek nézőpontját mutatja be; interjúkat idéz, melyek az éppen csak elkezdődő élet szembesülését írják le a halállal, sajátukkal vagy másokéval. Az interjúkban haldokló gyermekek, hozzátartozók szólalnak meg, továbbadva félelmüket, küzdelmüket, bölcsességüket.
Polcz Alaine: Meghalok én is?
(Részlet a könyvből)
Amikor a gyermek gyászol
Beszélni nem tudó kisdedeknél megfigyelhető az, hogy az első hónapoktól kezdve hogyan próbálnak úrrá lenni az eltűnéstől való félelmen. Félnek ugyanis attól, hogy az anyjuk eltűnik, és hogy saját maguk is eltűnhetnek.
Még a beszéd megjelenése előtt megfigyelhetők olyan rítusok, játékok, melyek az eltűnést-megtalálást szimbolizálják.
Három hónapos korában a kisgyermek sír és megijed, mikor a fejét betakarja; és hahotázva nevet, amikor kitakarja. Ezt a játékot az angolok nagyon találóan nevezték el „peck-a-boo”nak, etimológiája: „élő-halott”. Saját maga által előidézni, elviselni olyan öröm és félelem átélését, – mint létezni és eltűnni – csak az a gyermek képes, aki biztonságban érzi magát. Freud ismertetett az unokájánál egy analóg játékot, melyet „Fort-Da” név alatt jól ismernek. A tizennyolc hónapos gyermek azzal szórakozott, hogy tárgyakat dobott el, leggyakrabban egy csévét, amit aztán fonalánál fogva ismét felhúzott, miközben azt gagyogta, hogy „oo-oo” és „da-da”, mely jelenségeket a nagyapa és az anya úgy magyaráztak, min fort = messze, el, és da = itt van. Freud ebben a távollét és a jelenlét szimbolizációját látta, vagyis az anya eltűnésének, majd újra megjelenésének eljátszását. Fontos itt, hogy a játék azért volt lehetséges és elviselhető, mert a gyermeknek pozitív kapcsolata volt az anyával.
A játékon keresztül történő szimbolizáció, a távollét és a jelenlét közötti váltogatás az első jele a megkülönböztetésnek, melyet a gyermek felismer az „itt lenni” és a „nem itt lenni” között. E játékok csak rövid időtartamú elválásokkor jöhetnek létre. A válások annál rövidebb időtartamúak lehetnek, minél fiatalabb a gyermek. A halál okozta végleges eltűnés hosszú, túl hosszú elválást jelent a gyermeknek, aki még nem tud beszélni. Azok a feltételek, melyek szükségesek a halál mint végleges elválás felfogásához, nem realizálhatók, csak két-három éves kor körül, a beszéd és a szimbolizáció kialakulása során. Szükséges, hogy a gyermek felismerje a mozgó, tehát élő és a nem mozgó, illetve halott közötti különbséget, továbbá az idő fogalmát, és hogy elsajátítsa a múlt és a jövő, ok és okozat közötti összefüggéseket. A gyermeknél ezek az ismeretek sajátos fejlődési ritmus szerint szerveződnek, melyet a környezet is befolyásol.
Addig, amíg ezek a feltételek nincsenek meg, gyászról nem beszélhetünk, de a félelem, amit az anya elvesztése jelent a gyermek számára, akkor is fennáll. Ebben a korban a halál hosszan tartó távollét, illetve szeparálódás, felfoghatatlan, feldolgozhatatlan időtartammal, és ezért annál szerencsétlenebb a gyermek. De hogy ezt a veszteséget felfoghassa, szükséges, hogy személyként ismerje fel az anyját, különítse el saját magától.
Hat hónapos kor alatt a gyermek, ha elveszti is az édesanyját, a mi kultúránkban ritkán marad gondozó nélkül. Kétségbeesésre utaló jeleket ugyan mutathat a kisded, de hozzá tud szokni egy megfelelő helyetteshez. Ez nem jelenti azt, hogy nem érinti a korai gyász. Mindenféleképpen érinti majd a családi beszélgetések során, melyek az anya halála körül a későbbiekben folynak, de azonnali gyászreakciókkal nem kell számolnunk.
Hat hónapos kora után minden tartós különválás hospitalizációs ártalmakat, sérüléseket okoz a gyermeknek. Tiltakozás, lázadás, haragfázis után – mely több hétig is eltarthat – kétségbeesés, visszahúzódás, apátia, monoton sírások állapota következhet be. A már kialakult szobatisztaság, önálló evés-ivás feledésbe merülnek, a gyermek visszafejlődik, regrediál már elhagyott magatartásformákra, fokozódik az autoerotizmus, majd a gyermek elszakad attól, akihez kötődött, megtagadja és képes máshoz kötődni. Ez a leírás nagyfokú egyszerűsítés, az események bonyolultabbak, de a legszembetűnőbb jelenségek ezek.
Az anyahelyettessel kapcsolatban is láthatjuk a gyermek szenvedését. Nem tud például elszakadni a felnőtt karjaitól, melyek őt tartják, ugyanakkor nem tudja az arcát nézni.
Az ambivalencia megmutatkozhat visszautasításban, ellenséges érzületek kimutatásában vagy ellenkezőleg: erős tapadásban, a szüntelen jelenlét kívánásában, gyöngédség követelésében.
Az a gyermek, aki még nem tud beszélni, nem ismeri ugyan a halált, csak a hiányt éli meg, az elválást, a szeparációt attól, akihez tartozott – és ez a gyász lényege: a tárgyvesztés, az elválás megélése.
Az elválást a kicsi gyermeknek is fel kell dolgoznia, és ebben segíthetjük, ha a tárgyi környezet lehetőleg azonos és stabil marad, és az anyán kívül ismert személyek nem változnak. Ha a napirend, életritmus, táplálék lehetőleg keveset változik. Ha az anyahelyettes – ismerve a nehézségeket – elfogadó és türelmes marad. A gyermek hiányérzetének, veszteségének jeleit felismerve nem szoktatással, neveléssel próbálja a viselkedését megváltoztatni, hanem hagyja kifutni, kiélni ezeket a tüneteket. Így tud a gyermek megkönnyebbülni és egyensúlyba kerülni, az új kapcsolatot elfogadni.
Ez a kicsi gyermek gyásza, ami nemcsak anyja halála esetén, hanem válás, hosszabb betegség, külföldi út alkalmával is megjelenik. Hiszen, mint erről szó volt, a gyermek nem ismeri a halált, a hiányt, a szeparációt éli meg – de azt többször és keservesebben, mint gondolnánk.
Ha az apa az, akit elveszít, az is érintheti. Más személyek elvesztése ebben a korban nem jelent problémát.
A beszélni tudó gyermek halálélménye a felnőttekéhez már sok mindenben hasonlít, hogy miben tér el, nehezen tudjuk magyarázni, megérteni. Az téveszt meg minket – és erre sokat hivatkoznak, hivatkozunk, ezért tagadják a felnőttek a gyermekek gyászát, halálélményét –, hogy figyelme könnyen elterelődik, hangulata labilis, de épp ezek az életkori sajátságok okozzák, hogy egyik percről a másikra a nevetésből a sírásba csap át. Minden pillanat látszólag megsemmisíti az előzőt. De csak pillanatnyi látszatról van szó, nincs összefüggésben a veszteség mélységével a nevetés fellépése.
Tudjuk, hogy a felnőttkori depresszió, pszichopatológiás állapotok annál gyakoribbak és annál súlyosabbak, minél fiatalabb korban érte a gyermeket a veszteség, a gyász, amit nem tudott feldolgozni. Minél fiatalabb a gyermek, annál erősebben sérül. Nehézség az is, hogy az idő szubjektív megélése még akkor sem azonos a felnőttekével, ha képes elképzelni két vagy három napnak az időtartamát. Az érzékelése erről az időről különbözik a felnőttétől, sokkal hosszabbnak éli meg, így a gyász szubjektív időtartama is hosszabb számára, mint a felnőtté.
A meg nem értés zavarai miatt a felnőttek ellentmondó követelményekkel lépnek fel, klisékben gondolkoznak. Úgy vélik, a gyermek nem érti meg, mi a halál, nem realizálja: indifferens… „Túl kicsi, hogy beszéljünk róla vele”, és ugyanakkor: viselnie kell a gyászt… Ugyanazt a gyászt kell hogy kifejezze, mint a felnőttek, de a temetés közben, majd a temetést követő napon vissza kell hogy térjen a mindennapi életéhez, mintha semmi nem történt volna… Ugyanakkor környezetének gyászát tiszteletben kell tartania.
Ezek – leegyszerűsítve – azok az ellentmondások, melyekkel a felnőttek a gyermek kíváncsiságát és érzékenységét kezelik.
Nézzünk egy esetet, s gondoljuk át, mi történhet közben, mit élhet át a gyermek.
T. VILI, 5 ÉVES
Apja halála kórházban zajlik le. Nem látja betegen, egyrészt, mert a család úgy találja, hogy túl kicsi, másrészt a kórházi rend tiltja a gyermeklátogatókat. A gyorsan bekövetkező halál után azt mondják: „Apu elment, az égben van.” A temetésre nem viszik el. Majd véletlenül fényképeket talál a temetésről. Megkérdezi: mi ez? (A koporsó.) Válasz: „Abba tettük apucit, hogy a földbe temessük, ez így szokás.”
A gyermek elcsodálkozik, mert nem érti, ha a földben van, hogy van az égben? – nem kap magyarázatot, mivel nem is kérdez. Nem kérdez, mert érzi, eltitkolták előtte a földbe temetést.
Egy kirándulás során ásni, turkálni kezd a földben, majd rendszeresen ezt játssza a kertben is. Hónapok múlva mondja ki: „apát keresem”.
Mikor egy rothadó gyümölcsöt talál a földben, megrémül és kérdezi, hogy minden elrothad-e a földben? A gyanútlan „igen” válasz után alvászavar lép fel, és állandó, kényszeres kézmosás. Ha földes, poros vagy piszkos lesz a keze, rémülten, hosszasan mossa. Lassan kialakul egy kézmosási rítus, majd félelem, idegenkedés különböző tárgyak érintésétől.
A felnőttek gyanútlansága nehéz helyzetbe sodorta ezt a gyermeket. De a gyermek akkor is komolyan szenved a veszteség miatt, ha nem neurotizálják megdöbbentő, érthetetlen történések, amit a felnőttek észre sem vesznek. Barátok, játékok nem kötik le többé a figyelmét. Sűrűn váltja tevékenységeit, vagy megfordítva, inaktívvá válik. Önmagába mélyed, álmodozik és megpróbálja önmagát kielégíteni, onanizálva, esetleg az ágyába vizelve regrediál. Gyakori, hogy szinte minden tevékenysége zavart jelez. Étvágytalan vagy féktelenül falánk. Rosszul alszik, nyomasztó álmai vannak. „Eltűnni álomban összetekeredve, vagy lassan hintáztatva magát, a hüvelykujját szopogatva, egy darab rongyba becsavarva” – ilyen képet kapunk a gyermekről, akit a környező világ már nem érdekel, és aki így elégíti ki érzékeit, íz, szaglás, tapintás útján, újra életre keltve egy rítust és egy folyamatosságot, mely a szeretett lény elvesztésével megtört.
Nagyobbaknál a gyász kifejezésre juthat a figyelem zavaraiban, a tanulmányi eredmény romlásában, a beszéd zavaraiban vagy a szorongás, zaklatottság jeleiben.
A félelem megnyilvánulásai az egyedülléttől, a sötéttől, idegenektől; a vég és értelem nélküli fecsegések, ellenőrizhetetlen nyugtalanságok szintén a mélyen rejlő gyász jegyei. Kevésbé feltűnő a csöndes visszahúzódás, ami éppen azért veszélyes, mert észrevétlen marad.
