„Szereplőim személyén átsejlik az egész elsodort, megsemmisített magyar arisztokrácia és középosztály, a kitelepítések, az internálások és persze Trianon traumája is.” Ayhan Gökhan beszélgetett az idén József Attila-díjat kapott Pollágh Péter költő-íróval.
Kár rád a szín: Pollágh Péter
(részlet)
Minek bújsz vörös posztóba?
Kár rád a szín, ha mocskos rajtad.
Ezt mondtam a hatalomnak.
Félre is tettek, mint egy blúzt.
Pollágh Péter a kortárs magyar irodalom egyik kiemelkedően tehetséges művésze, József Attila-díjas költő, tárcaíró, esszéista, újságíró. 1979-ben született Tatabányán, nyílt őszinteség jellemzi, szereti a becsületes, finom embereket. 1995 óta publikál. Ahogy Bedecs László Húszasok, harmincasok című írásában írja: „Pollágh Péter koncentrált, talányos, filozofikus verseket ír, feltűnő komolysággal és szigorúsággal. Versei minden sora mögött ott áll egy analitikus gondolkodó.”
Verseit eddig francia, szerb, bolgár, szlovák és horvát nyelvre fordították le. Szociális munkás, népművelő és magyar szakokon tanult. Írt filmet, tanulmányt, film- és tévékritikát, horoszkópot, presszófantáziát, szerkesztett könyveket, dolgozott tanárként, korrektorként, közmunkásként és teremőrként is, volt a JAK-füzetek társszerkesztője, a Zipp.hu publicistája és alapító-szerkesztője, jelenleg a Prae folyóirat versrovatát gondozza.
Nagy botrányt kavart, hogy Szőcs Géza kulturális államtitkársága alatt az írószervezetek hiába szavazták meg egyhangúlag (nem egyszer) József Attila-díjadat, egyszer sem kaptad meg, míg végül hosszú huzavona után, idén adták oda ezt az elismerést. Több tiltakozó cikk megjelent a kérdéses ügyben, nem egy ember nyílt levelet intézett Szőcs Gézához. Ha nehezen is, de végül győzött az igazság és a tehetség. Ezek után hogyan fogadtad a díjat? Tudtál neki örülni?
A gonosz célja mindig az, hogy elvegye az örömöt. De én hiszem, hogy a bűnt mindig bűnhődés követi ebben a világban és a túlvilágon is. Másrészről: győzött a szakma. A 3 éves tiltakozás elérte célját: idén, 2014-ben, már senki nem nyúlt bele a József Attila-díjba. Köszönöm mindenkinek.
A történethez (bűnregényhez) tartozik, hogy 2007 (28 éves korom) óta minden évben jelölt a JAK tagsága, demokratikus szavazás útján a díjra: itt nem két-három vezető jelölte ki a felterjesztettek neveit, hanem a teljes tagság szavazatából alakult ki a végeredmény. Egy idő után a díjról döntő szakmai kuratórium elé is felterjesztették a nevemet. S ez a kuratórium 2011-től száz százalékos szavazati aránnyal, minden évben odaítélte nekem a JA-díjat. És minden évben kihúzta a nevemet erről a listáról Szőcs Géza. Mint utólag számomra (jellemző módon: utolsóként) kiderült. Akkor nem látszott semmi, csak a posztkádári köd, emberek előre gratuláltak, de nem volt mihez. Mit lehet ilyenkor mondani, hogy fogadsz egy gratulációt három éven át, ami semmit nem takar? Tehát 2011, 2012, 2013, 2014: különböző, a teljes szakmát reprezentáló, minden nagyobb írószervezetet képviselő, időközben változó személyi összetételű kuratóriumok egyhangúlag nekem adták négyszer a József Attila-díjat. Szokták is mondani: négyszeres JA-díjas vagyok, egy rekorder.
2011-ig – még a piszkos Kádár-rendszerben is – erről a nagy hagyományú szakmai díjról mindig a szakmai kuratórium döntött. Már a nyolcvanas években sem csalták el. Aztán jött Szőcs, s háromszor „elcsalta”, s nem vezették el vezetőszáron. Nem kerestem a társaságát: volt, aki javasolta, hogy előszobázzak az új Aczél elvtársnál, ahogyan olyan sokan megtették. De akik ilyeneket mondtak, azok nem ismernek engem. Csak a bizniszt ismerik. Ennyit semmi nem ér. Szőcs meg is mondta, hogy ő egy személyben okosabb az egész (közel tízezer fős) szakmánál. Utólagos, gőgös nyilatkozatai alapján is látható: nem bánt meg semmit, semmilyen bűntudat nincs benne. S ha tőle csalta volna el valaki háromszor a díját, mit tett volna? Én nem tettem semmit. Csak néztem csodálkozva. 20 éves költői és 15 éves újságírói múltam ellenére nem írtam cikkeket, nem kongattam a harangokat, nem adtam erről interjúkat, nem szaladtam a tévébe.
De ez mindenkinél kiverte a biztosítékot. Nem ideológiai-politikai kérdés volt: tiltakozó közleményeket adott ki 2011 márciusa óta az összes írószervezet, az is, a PEN, amelyiket Szőcs elnökölt. Volt az ügyben parlamenti interpelláció. Több száz ember, névvel-arccal tiltakozott éveken át az arcátlan Szőcs csalása, az én meghurcolásom, s a JA-díj tönkretétele ellen. Létrejött például az El a kezekkel a JA-díjtól! nevű Facebook-csoport. Elítélték öregek, fiatalok, népiek, urbánusok, erdélyiek, délvidékiek, felvidékiek, kárpátaljaiak, pestiek és vidékiek is. Ez példátlan az irodalomtörténetben. De úgy tűnik, ez egy ilyen, következmények nélküli közeg. Keresztülköphető. Nehéz annak, aki nem foglalkozik fenyegetésekkel, pénzszerzéssel és kegyosztással. De micsoda boldogtalan, céltalan élet is az, ahol valakire úgy emlékszik majd az utókor, mint aki belepiszkált irodalmi díjazottak névsoraiba, hogy aztán saját barátainak, üzletfeleinek, kedvenceinek adja a díjat. És ehhez az is hozzátartozik, hogy én senki hatalommal bírónak nem vagyok a lieblingje. Ezért tudták ezt megcsinálni. Lehúzható vagyok bármilyen listáról. Más listákról is lehúztak már. Tíz évig nem adtak Móricz-ösztöndíjat sem, mert ki mertem nyitni a számat. Mert őszinte voltam. Éheztem is eleget. Ez az ára, ha nem állsz be az elvárt sorokba, ha nem követed az unalomig ismert mintázatokat. Ha nem fekszel le.
Rég nem jelent meg versesköteted. Mostanában félhosszú, misztikusan mesélős, lét-számolgató verseket írsz. A kérdés suta, nem zavartatnám magam miatta, mert érdekel: mikor lesz új Pollágh-kötet? Állítod már össze az ötödik verseskötetet?
Az új versesköteten is dolgozom most, még nem küldtem el senkinek, szeretném egyben látni végre. Jó ideje írok emlékező és egyben történelmi jellegű, morális verseket. Nem is annyira közéleti, sokkal inkább a közös és a családi múltat megidéző szövegek ezek. Megjelenik bennük a második világháború, a fronton harcoló katonák, köztük mindkét nagyapám. Szereplőim személyén átsejlik az egész elsodort, megsemmisített magyar arisztokrácia és középosztály, a kitelepítések, az internálások és persze Trianon traumája is. Egyáltalán az egész magyar, kárpát-medencei félmúlt rémei, az ügynökkérdés, a kollaboráció és a szellemi ellenállás problémája. Elhallgatások, halottak, árnyak és félelmek. Felvillan az akkori és a mostani hátország, a Rákosi-, a (korai és késő) Kádár-kor és napjaink is. Mozgásba lendül egy széles szókincstartomány, régi szavak, kifejezések, szintagmák, mondatok, mondások, ha úgy tetszik: dialektusok, akcentusok kerülnek elő és formálódnak meg és át – újra és újra: sokszor egy szinte még semmit nem értő gyermek nézőpontjából fotózva, filmezve, megénekelve. A (fél)álomszerűség fontos szervezőelve a verseknek, ahogy a félrehallások is. Szólások, mondások kifordított verzió is megjelennek, ahogy a gúny és az irónia is. Meg a szeretet. Így ezek a versek az elveszett Régiséget kutatják. Nyugtalanítóak, szerteágazóak, transzcendensek és talán regényszerűek is. Vissza akarják vezetni a verset oda, ahova való: saját ősforrásához, Istenhez.
Másrészt felbukkan újra a felvidéki Dédi ősz figurája, aki 7 éve fogva tart, s egy rég elveszett, úri világot képvisel. Egy radikálisan magas erkölcsiséget. Ahogy benne van az örök anya, nagyanya, dédi archetípusa is, egy, néhány és sok személy, személyiségképlet egyszerre. Szeretet, gyász(munka), megbocsátás, nosztalgia és gyógyítási kísérlet. Mindegyikre nagy szükség lenne. A Dédi-versek vibráló képeket, fogalmakat, szimbólumokat, mítoszokat, enigmákat alkotnak. Kerülik a közhelyeket, a bőbeszédűséget és a reflektálatlan pátoszt, a nyelvi jelentések kitágítására, elágaztatására tesznek kísérletet. (Ahogy Pilinszky is hitte: írni csak minden kockázatot vállalva, minden előítéletet eldobva, vakon lehet.) Az életművön belüli és kívüli intertextualitás is megjelenik könyvemben, melynek egyik látens célja a múltfeldolgozáson túl, talán pont az irónia és a fájdalom korszerű elegyítése, amely egyben a kortárs költészet egyik legnagyobb kihívása is.
Az elmúlt 15 évben írt cikkeiddel mi lesz?
Küzdök az újságcikkekkel is, körülbelül 1500 cikket kellene átnézni, megcsiszolni, szerkezetbe rendezni. Nagy feladat, lendületből, lelkesedésből lenne jó végigvinni. Tematikailag-műfajilag vegyes szövegek ezek: olyan nagy karriert befutott, ironikus írások is itt lesznek, mint a 2006-os Litera-naplóm, amely később folyóiratban is megjelent, vagy a 2007-es szigligeti JAK-naplóm, ami a JAK-honlapra kikerülés után rögtön a honlap legolvasottabb szövege lett. (Azóta letörölték.) Talán a Flyerz-magazinos horoszkópok közül is beteszek néhányat, melyekben a nagykörúti életformát gúnyoltam. De válogatnom kell a kemény publicisztikák (pl. a népszerű Nagyapa és Biszku, de a BKV-ról, illetve Hagyóékról is sokat írtam), presszófantáziák, esszék, tárcák, festmény-aláírások, fülszövegek, honlap-, film- és tévékritikák etc. közül is.
Az irodalmi köztudatból félig kihullt, kirugdosott életművek elkötelezett vadásza, megmentője, felfedeztetője vagy. Bólya Péter, Császár István és még sokan mások közös kedvenceink. Bólyát és Császárt én is neked köszönhetem, hogy megismertem. Hogyan találtál rá ezekre a szerzőkre?
Sokat olvastam, kutattam a könyveket vagy 8 éves korom óta. Nem is múlt idő: mind a mai napig. Ahol átragyog a tehetség, azt nem felejted. Így küzdök a magam csendes módján például a legutóbb egy interjúban Mándy Ivánért, Lázár Ervinért, Pilinszky Jánosért, Bólya Péterért, Tóth Árpádért, Csáth Gézáért, Holló Andrásért, Vaderna Józsefért
Korábban vezetett téged – szerkesztőként (is) – egy tehetségkutatás, fiatal tehetségek felfedezése. Most ez mintha megfordult volna: a régi tehetségeket fedezed fel, mint említettük az előbb. Vagy rosszul tudom, és a mai napig keresed az új tehetségeket? Nincs már túlzsúfolva az irodalom nagyszobája?
Nincs túlzsúfolva. Attól, hogy sokan nem olvasnak (a legtipikusabb tabutéma a szakmában: az író nem olvas), olvasni még jó. Még jó, hogy kell. Fiatalokat, időseket, halottakat: tartozunk ennyivel. Nem előre kódolt irodalompolitikai-ideológiai szempontok, megmondóemberek sorvezetője alapján, hanem megdolgozva egy saját ízlésvilágért. És ez hosszú út. Mindenkinek legyen saját kánonja, amit nem valaki mástól vesz át, hanem mérhetetlen mennyiségű olvasási tapasztalatból építi fel.
Ki vagy békülve az irodalmi élettel, nincsenek fenntartásaid? Te kivonultál belőle?
Akinek nincsenek fenntartásai, az „feloldódik az éjszakában” (Szabó Dezső). Nagyon be se vonultam, tehát csak úgy vagyok most is. Mint egy ember. Nem vagyok irodalmár. Író vagyok. Ahhoz meg nem kell se facebook, se twitter, se romkocsma, se orgia, se „tanár urakhoz” meg „mesterekhez” való rohangálás. Persze, ez a nehezebb, a magányosabb, ráfizetősebb, ha tetszik: halálosabb út.
Olvasod az új elsőkötetesek könyveit?
Az ő első köteteik jutnak eszembe: Peer Krisztián, Deák Botond, Czifrik Balázs, Sopotnik Zoltán, Sirokai Mátyás, Farkas Tibor, Farkas Arnold Levente, Nemes Z. Márió, Fenyvesi Orsolya, Izsó Zita, Deres Kornélia, Nagypál István, Simon Márton, Darvasi Ferenc, Ughy Szabina, Nagy Ildikó Noémi, Horváth László Imre, Lázár Bence András, Toroczkay András, Szalay Zoltán, Szilágyi-Nagy Ildikó, Molnár Illés, Bajtai András, Evellei Kata, Áfra János. Kíváncsian várom Nagy Katáét és Kis Orsolyáét is.
Mit mond neked az a szó, hogy Magyarország?
Magyarország álom. Komárom: a megcsonkított, a legkisebb megye. Az én Megyém. A szülőföldem: Tatabánya, ahol általánosban az összes fogalmazásomat felolvasták (8 évesen, még a kommunizmusban kezdtem írni.). Írország: ahol van egy Pollagh-village. Meg Felvidék: ahonnan a családomat elűzték. Az arisztokrata Dédim. A Csallóközben éltünk, de volt keleti bástyánk is: a kiegyezés körül Pollágh Viktor Adolf volt Lőcse polgármestere. Én már a keresztény-úri középosztály azon részéhez tartozom, melynek hó végén kölcsön kell kérnie.
Az anyai ágról (innen jött a német vér) meg ott volt Pál papa (rá külsőleg is hasonlítok), akit összevertek az ávósok, azok az ávósok, akiket aztán a nép később mint szerkesztő, bemondó, író, újságíró, humorista, államtitkár, sportvezető, könyvkiadó, etc. ismert meg. Szóval nem volt itt semmilyen elszámoltatás, csak módszerváltás.
Az jut eszembe róla, hogy hűtlen a kezelése. Meg ez: „Bálország” (Csoóri Sándor). Magyarország: Sárvár, ahová a diákíró találkozóra tizenhat évesen (1995) először meghívtak vers és próza kategóriában is. Egyedül képviseltem szegény megyémet, a többség pesti volt. Szép napok voltak. Ebben az évben publikáltam először országos lapban, amiért néhány tatabányai öregebb író ideges is lett. Magyarország nekem az is, hogy előbb fedeztem fel a testiséget, s csak később (1996-ban) a szerelmet, ami aztán el is söpört, röpített másfél évig, meg is szúrt és égetett persze, de néha szeretem nézegetni ezeket a sebeket.
És az, hogy presszó, Krúdy úr, Mándy Iván, zakó, lóverseny?
Ahogy a lírában minden Adyval, úgy a prózában minden Krúdyval kezdődött. Presszó: én írtam tizenöt presszófantáziát, amik sokak szerint versek. Mi nekem a presszó? Cseh Tamás-Bereményi Géza: Frontátvonulás (1979) lemezéről talán megérthető. Mándy Iván egy trafikzabáló játékpofa volt. Az egyik utolsó úr. Mindenütt tanítani kéne. A hideg évszakban hosszú szövetkabátot, a melegben meg zakót hordok. Néha úgy hívom: felöltő. Lóverseny: nekem kimaradt, de néha elképzelem, ahogy együtt ugrándozik a lelátón Csurka István és Zelk Zoltán.
A tárcáidban ironikusan, egészséges humorral szemléled, letapogatod a mindenkit körülvevő világot, az ebben a világban gyökeret vert kellemes és kevésbé kellemes dolgokat, jelenségeket. Jól érzed magad ebben a világban?
Írtam minimum 500 tárcát (örök külsősként, tehát nem gazdagodtam meg), szeretem, sok minden belefér, ami a versbe már nem. Tudósításaimban, kritikáimban, publicisztikáimban keményebb hangot ütöttem meg, írtam az irodalmi belterjről, korrupcióról, tehetségtelenségről, sok fenyegetést is kaptam, ki is rúgtak pár helyről. Az egyiken megmondták, hogy bizonyos csoportokat nem lehet bírálni, csak pozitívan diszkriminálni, továbbá van fél tucat kiadó, melyek minden könyvéről jót kell írni. És ezt a magát „legszabadabbnak” tartó lapnál volt. Egy másik helyen meg minden írásomból kihúzták a „sznob” szót, s az egyik kritikámat meg átírták úgy, hogy az ellenkezőjét jelentse. S mindig célozgattak rá, hogy hozzájuk nagyon sokan bejönnek vagy betelefonálnak. A Nagy Emberek közül. Na, azok, akiktől mindig távol tartottam magam. Megláttam egy nagy embert, s vagy elhagytam a termet, vagy átmentem a másik végébe: ezt javasolni tudom másoknak is, akik szeretnének nem bemocskolódni. Apropó: 2005 őszén János, az örömtelen író azt mondta nekem, hogy nem csinálhatom ilyen zakósan, elegánsan, kívülállósan, az irodalom az egy dagonya, s nekem be kell mocskolódnom. Bokszolnom kell. Itt már kiabált velem. Megmondtam neki is, hogy nem kell bemocskolódni. Hogy lehet ilyet mondani egy fiatal írónak? Ilyenekkel tesznek tönkre egy csomó figurát, vagy üldöznek el. Ez megrontási kísérlet: büntetendő.
És Kelenföld, ahol élsz?
A Kelenföldi pályaudvari új metróállomást össze kellett volna kapcsolni a Déli pályaudvarival, s akkor nem egymás mellett haladó metróvonalaink lennének, hanem létrejött volna egy hálózat, ahogy más világvárosokban. De nekünk csak ügynök- és párthálózatokra telik, cikkeztem a BKV-korrupcióról eleget 2009-2010-ben, szóval én aztán a 4-es metrónak tényleg marhára örülök. A legvidámabbnak a Móriczos állomást látom. Azokkal a szín-téglalapokkal, téglalap-színekkel. Azok mehetnének mindenhova, mert túl sok felület maradt szürke, ráadásul a leghervasztóbb árnyalatú szürkéről van szó. Jó a Gellért téri is, a vad mozaikcsempéivel. Meg a Bikás parki is az üvegkupolával. Ezt, hogy Bikás park: csak a kelenföldiek ismerték, meg is döbbentem, hogy ez lett a megálló neve, s nem Kelenföld- városközpont. Szépek a pandamedve-színű szerelvények is.
Megmenthető a szomor-szirupot kortyolgató, gyász-melankóliában fürdő magyar lélek? Hogyan?
Nem tudom. A megmentés talán túl nagy szó. Talán humorral, kétellyel, öniróniával és olvasással.
Rendőrségi, polgárőrségi létszámbővítéssel. A büntetési tételek radikális szigorításával.
„Adománnyal?” Egy Orbán Jolán-előadásban hallottam: csak azt adhatod tovább adományként, amit nem birtokolsz, s amiért nem vársz cserébe semmit. A költők esetében ilyen a nyelv: nem birtokolhatják, mégis képesek valami olyat létrehozni belőle, amit csakis ők alkothattak meg. S így csakis ők adhatják tovább.
Ahol Pollágh Péter írásait olvashatod:
Pollágh Péter: Pilinszky Jánosért (esszé)
„A mondat iskolája” – Beszélgetés Pollágh Péter költővel Mándy Ivánról
Pollágh Péter: Lázár Ervin januárja
És még…:
litera.hu/netnaplo/nem-gondoltuk
prae.hu/prae/portfolio.php?menu_id=15&uid=272&fid=3043&type=1
zipp.hu/velemeny/2010/08/04/nagyapa_es_biszku
kortarsonline.hu/2013/04/irodalom-bolya-peter/15286
Ayhan Gökhan
Átjáró
