Rejtő Jenőt a korszak számtalan kalandregényírója közül nyelvi humora emelte ki, legjobb könyvei valójában ponyva-paródiák, s bizonyságát adják a szerzőt túlélő és túléltető szöveg öntörvényűségének. Nem véletlenül lett a magyar irodalom egyik legolvasottabb írójává. 1905. március 29-én született Budapesten Rejtő Jenő, aki P. Howard néven vált ismertté.
Napjainkban is töretlen a Rejtő-divat. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy könyveit újra s újra kiadják, 2007-ben négy regénye (A három testőr Afrikában, A tizennégy karátos autó, a Csontbrigád és a Piszkos Fred, a kapitány) helyezést ért el a Magyarország Nagy Könyve vetélkedő Top 150-es listáján.
Rejtő Jenőt utánozhatatlan humora, mesteri mondatfűzése, egyedi, könnyed stílusa a magyar irodalom egyedülálló jelenségévé avatja. Gorcsev Iván milliomosként lép fel Vanek úrral, mint magántitkárával egyetemben, akinek munkaköri kötelessége többek között az, hogy helyettesítse főnökét az idegenlégióban… Vanek úr aztán többször is agyvérzés közeli állapotba juttatja feletteseit, miközben Gorcsev elnyeri szerelme kezét. De hová tűnt közben a színaranyból készült, tizennégy karátos autó?
Rejtő Jenő: A tizennégy karátos autó
(Részlet a könyvből)
I. FEJEZET
1
Gorcsev Iván, a Rangoon teherhajó matróza még huszonegy éves sem volt, midőn elnyerte a fizikai Nobel-díjat. Ilyen nagy jelentőségű tudományos jutalmat e poétikusan ifjú korban megszerezni példátlan nagyszerű teljesítmény, még akkor is, ha egyesek előtt talán szépséghibának tűnik majd, hogy Gorcsev Iván a fizikai Nobel-díjat a makao nevű kártyajátékon nyerte el, Noah Bertinus professzortól, akinek ezt a kitüntetést Stockholmban, néhány nappal előbb, a svéd király nyújtotta át, de végre is a kákán csomót keresők nem számítanak; a lényeg a fő: hogy Gorcsev Iván igenis huszonegy éves korában elnyerte a Nobel-díjat.
A Nobel-díjjal kitüntetett Bertinus tanár Göteborgban szállt hajóra, táskájában a Nobel-díjjal, és mielőtt a gőzös elindult, megjelent a fedélzeten a Svéd Franklin Egyesület, hogy átnyújtsa neki az atomrombolás sikeres kutatóinak kijáró nagy aranyérmet. Ezután a hajó elindult, és a nagytekintélyű professzor alig várta már, hogy Bordeaux-ba érjen, ahol néhány hold szőlője volt, mint általában az idősebb francia államhivatalnokoknak, az ítéletvégrehajtó segédjétől kezdve a múzeum igazgatójáig.
Southamptonnál a hajóra szállt Gorcsev Iván, hogy előtte is teljesen ismeretlen okból átkeljen a csatornán. Az igaz, hogy elbocsátották a Rangoon teherhajóról, mert egy négyágú csáklyával megverte a kormányost, de hogy miért kel át a csatornán valaki, ha megverte a kormányost, és elbocsátják egy teherhajóról, ez teljességgel érthetetlen, mint annyi más cselekedete különös regényhősünknek.
Homályos az is, hogy mi módon ismerkedett meg ez a félig még siheder, komolytalan fiatalember a világhírű tudóssal, és főként tisztázásra szorulna, hogy mi módon vette rá a hajlott korú, zárkózott tanárt arra, hogy vele, bár igen kis alapon, de mégis a makao nevű, tiltott szerencsejátékot játssza. E részleteket talán sohasem fogják tisztázni. Állítólag úgy kezdődött az egész, hogy a tanár tengeribetegséget kapott a fedélzeten, és Gorcsev felajánlott egy kellemes ízű, maga keverte citromos, konyakos, szódabikarbónás italt, amitől a tanár jobban lett, és megkérdezte a fiút, kicsoda és honnan jön?
– Gorcsev Iván vagyok, foglalkozásomra nézve huszonegy éves, a Naszja Gorjodin-beli báró Gorcsev cári kamarás testvéröccsének a fia. Atyám kapitány volt a gárdában, és nagybátyám a Jusztveszti Versztkov kormányzóság katonai parancsnokaként védte Ogyesszát a fellázadt hadiflotta ellen.
Mindebből egy szó sem volt igaz. De egészen fiatal lánykák és öreg tudósok hiszékenysége állítólag korlátlan. A tanár feltette csíptetőjét.
– Szóval ön emigráns?
– Bizony, tanárovics bátyuska – felelte sóhajtva. – Atyám jókedvében tízezer rubelt ajándékozott a cári balettnek… Meg aranycímeres trojka röpítette a Carszkoje Szelóba… Hej, kontuszovka! Hej, Volga, ha én még egyszer ott lehetnék…
– De hiszen ön nem emlékezhet Oroszországra, ha huszonegy éves.
– Annál kínosabb, bátyuska professzovszka, mert én egyszer se láttam ezt a csodálatos havas földet, amely olyan felejthetetlenül él emlékezetemben…
– Hová készül most, Gorcsev úr?
– Politikai ügyben járok, matróznak álcázva.
Ha megfigyeltük eddig hősünket, egy különös tulajdonságát ismerhettük fel: sohasem mondott igazat, de nem is hazudott. Csak éppen habozás nélkül kimondott mindent, ami eszébe jutott, és ez sok, elképesztő bonyodalomba sodorta életében. Egyik szavától a másikig, egyik tettétől a következőkig ritkán vezetett valamiféle okszerűség.
– Sajnos kevés pénzzel, mert egy gazember kiforgatott mindenemből.
– Hogyan lehetséges ez?
– Gyanútlan voltam és ostoba. Az ember megismerkedik mindenféle kétes alakokkal, anélkül, hogy a következményekre gondolna. Így történt, hogy Londonban egy csirkefogó megtanított makaózni, és elnyerte a pénzem.
– Ne haragudjon, de ez csakugyan nem valami okos cselekedet. Miféle játék ez a makaó?
Gorcsev ismét sóhajtott. És egy csomó kártyát húzott elő a zsebéből.
– Hát, kérem… A lapok összértékének tízes számait levonjuk, miáltal minden esetben kilenc az elérhető maximum…
A tanár kipróbálta a szerencséjét, öt centime-os alapon, és nyert tíz frankot. Később, amikor már kétezret veszített, felemelték az alapot. Azután még többször is emelték, és Bordeaux-ig Gorcsev Iván elnyerte az utolsó fillérig a tanártól a Nobel-díj teljes összegét, és lehetséges, hogy ha a tanár történetesen Nizzáig utazik a hajón, úgy ez a törekvő ifjú a Svéd Franklin Egyesület nagy aranyérmét is elnyeri, amelyet az atomrombolás terén végzett sikeres kutatásokért kap néhány kiválasztott elismerésül.
Huszonegy éves korban ez példátlan teljesítmény lett volna hősünktől, de sajnos, a professzor Bordeaux-ban kiszállt a Svéd Franklin Egyesület nagy aranyérmével és néhány szomorú meditációval a francia főiskolák felületes pedagógiai rendszerét illetőleg, amely a makao nevű tiltott szerencsejáték oktatását úgyszólván teljesen mellőzi a tantervből. Gorcsev meghatottan állt a hajó korlátjánál, és sokáig integetett utána egy kendővel.
Mit csinál egy ember, ha huszonegy éves, a komolyság nyomokban sem fordul elő lelkivilágában, és ilyen hihetetlen pénzösszeg birtokába jut váratlanul? Ezt kérdezte önmagától Gorcsev. És önmaga nyomban felelt rá:
Kiszáll Nizzában. Itt először a kikötőben kódorog, és valami cimbora után néz, mert kutyának való a gazdagság, ha nincs valaki, akivel közösen lehet elverni a pénzt.
Ki legyen azonban a kiválasztott? Körülnézett a kikötőben.
A parton egy csomaghordó külsejű egyén vonta magára a figyelmét.
A csomaghordó külsejű egyén barna zakókabátban és fekete fürdőnadrágban álldogált a kikötőmunkások gyülekezőhelyén, ahol már minden várakozót elvittek valamerre dolgozni, csak őt nem. Az tette különössé, hogy csíptetőt viselt az orrán, és úgy helyettesítette az ingét, hogy egy sárga, úgynevezett frottírtörülközőt hordott a vállára borítva, és rojtos két végét az úszónadrágjába gyűrte. A fürdőruha kissé szokatlanul pongyola viseletét azzal ellensúlyozta, hogy egy aránylag jó állapotban levő szalmakalapot tett a fejére, fél számmal talán kisebbet a kelleténél, de úgyszólván teljesen ép karimájút. Vastag, fekete angol bajusza körül megvető és szomorú ráncok húzódtak össze egy grimaszba. Ez az ember olyan rosszkedvű volt, hogy szinte sírt, és közben a fogát piszkálta. Talán azért, hogy az étkezést legalább ezzel a valószerű illúzióval helyettesítse. Már úgy látszott, hogy nem helyezkedik el aznap, de egy munkavezető később mégis megszólította.
– Halló! Jöjjön az ötös bazenhez, ládákat kell felrakni.
– Nehezek azok a ládák?
A munkavezető szeme megállt, mintha kővé válna. Ilyet még nem kérdezett kikötőmunkás!
– No jó – magyarázta kissé idegesen és türelmetlenül a barna zakós úr -, azt nekem tudni kell, kérem, mert öt év előtt sérvem volt.
A patron azt mondta, hogy „marha”, és továbbment.
– Finom ember, mondhatom… – dünnyögte utána mély megvetéssel Gorcsev, aki közelről hallgatta a társalgást, nyomban megérezte, hogy ez az ő embere, és odalépett:
– Mondja! Maga dolgozni akar?
– Nem is vagyok naplopó!
– Ez baj, de mindegy. Ha tetszik, dolgozzon. Mi szeretne maga lenni a legszívesebben?
A kérdezett végignézett magán, cingár lábain, komikus úszónadrágján és kerek szélű, barna zakóján, azután vállat vont:
– Hogy lehet ilyet kérdezni? Titkár szeretnék lenni.
– Kész szerencséje, hogy erre jöttem. Alkalmazom! Ön nálam titkár. Fizetése havi kétezer frank. Hogy hívják?
– Vanek.
– Jó név. Tessék, itt van egyhavi fizetése, háromezer frank.
– Azt mondta, kettő.
– Javítást adtam, mert rövid idő alatt meglepő előmenetelt tanúsított. Tessék…
– Természetesen – mondta Vanek úr, miközben kissé idegesen, mint akit ostobaságokkal terhelnek, szivarzsebébe gyűrte a pénzt – tudnom kell, hogy mi a dolgom.
– Igen sok dolga lesz. Hogy micsoda, azt nem tudom még. De nem is fontos. Ne féljen semmit, megcsinálta a szerencséjét, öregem…
– Mint említettem, a nevem Vanek – felelte hűvös nyomatékkal, visszautasítva minden konfidenciát.
– Bocsánat, tehát: Vanek úr. Maga kitűnő akvizíció – tette hozzá elégedetten, mert szerette az önérzetes embereket, akik pillanatnyi előnyök kedvéért sem feledkeznek meg arról, hogy mivel tartoznak önmaguknak.
– Ha érdekli, elmondhatom hogy süllyedtem ide…
– Nem érdekel, de elmondhatja. Ha ezt mégsem tenné, lekötelezne.
– Kérem… Nem tolakszom. Most mi a teendőm?
– Még nem tudom, majd kitalálunk valamit. Most körülnézek Nizzában, és ha szükségem lesz önre, értesítem, kedves barátom…
– Nevem Vanek.
– Vanek úr… Bocsánat. Tetszik nekem az, hogy érzékeny lelkű. Különben sem szeretem a normális embereket. Hát akkor itt találkozunk rövidesen!
– Itt álljak?
– Ha akar, menjen el!
– De akkor nem talál meg!
– Nem baj. Jó napot! – És vidáman elsietett.
Nagyon örült, hogy Vanek úrnak sok pénzt adhatott, bár bizonyára elmegy a háromezer frankkal valamerre, mert fél, hogy megjelennek Gorcsev ápolói, és ragaszkodnak majd hozzá, hogy visszaadja az elmebeteg meggondolatlan ajándékát. Gorcsev egyenesen Nizza csodálatos parti sétánya felé tartott, amit úgy hívnak, hogy plage és gyönyörű pálmafái mentén a Riviéra legelőkelőbb hotelei sorakoznak a tengerparton. Itt beül a Méditerranée nevű, megkülönböztetetten főúri szálló éttermébe. Az unottan sütkérező vendégek szinte rémülten nézik a suhancképű fiatalembert, aki vitathatóan fehér vászonnadrágot visel, kék matrózblúzt és valamilyen érthetetlen okból kifolyólag az angol haditengerészet számára készült fehér, kerek sapkát.
Egy piros ruhás leány a szomszédos asztalnál elneveti magát. Az ifjú barátságos mosollyal megemeli az angol haditengerészet számára készült sapkáját, azután néhányszor nagyot üt az asztalra:
– Garcon! Egy sört!
A pincér sápadtan odasiet:
– Hallja! Ez nem matrózkocsma!
– Érdekes… Pedig esküdni mertem volna, hogy ez itt a Fel, Vidám Orvgyilkosok nevű étterem, ahol ötórai bicskázásra jön össze az úri közönség… No de most már mindegy. Jó lesz itt is. Hozzon egy korsó sört.
– Nem szolgálunk fel csapolt sört!
– Hát akkor hozzon egy fél kiló kaviárt, egy üveg francia pezsgőt és száz szál La France rózsát!
A pincér erre elkövette azt a hibát, hogy a távozást sürgetve hozzáért Gorcsev Iván karjához.
És ezt nem kellett volna tennie…
Az érintést követő másodpercben a pincér előtt elsötétedett minden, és csak nagy sokára tért magához arra, hogy többen támogatják, és egy vizes ruhával mossák az arcát. Holott mindössze egy pofont kapott. Az idegen pedig végre megsértődött, felállt, megemelte az angol haditengerészet számára készült sapkáját, azután tudja az ördög, honnan, előszedett egy fekete keretes monoklit, a szemébe csíptette délcegen, amitől tisztára hülyének tűnt, és míg a személyzet a távoli asztalok alatt elgurult pincért keresgélte, távozott. A piros ruhás hölgy ismét elnevette magát, és Gorcsev hökkenten megfordult egy percre. Hű, de szép!…
Egyenesen Vanek úrhoz sietett a kikötőbe, bár nem bízott benne, hogy megtalálja. Azonban legnagyobb meglepetésére titkárja még most is ugyanazon a helyen állt, ugyanabban a pózban, sőt ugyanabban a fürdőnadrágban, csak a fogpiszkáló változott a szájában. Azóta körülbelül az ötödiknél tartott.
– Vanek úr! Örülök, hogy itt találtam! Elérkezett az ön órája is!
– Meg fogja hallgatni, hogy honnan süllyedtem én ilyen mélyre? – kérdezte nyomban és mohón.
– Ennyire még nincs itt az órája. Az eset mindenesetre érdekel, és alkalmilag majd közli velem.
– Uram! Én levelező voltam, az egyik elsőrangú…
– Ezzel első látásra tisztában voltam. Ön most akcióba lép. El kell mennie valahová, hogy egy csomagot hozzon…
– Nem az a kifejezett titkári teendő.
– Napóleon is lent kezdte…
– De nem magánál. Azonban mindegy, de tudnom kell, milyen nehéz a csomag. Azt hiszem, említettem már, hogy annak idején sérvem volt…
– Tudok róla. A csomag nem nehéz.
– És napon nem szabad járnom. Magas vérnyomásom van.
– Erről sem kell leszoknia. Vesz majd egy esernyőt valahol és kifeszíti!
– Uram, háromezer frank fizetésből nem telik esernyőre.
– Az esernyőt fizetem. Továbbá vesz egy nadrágot, arra is a vendégem. Ez a fürdőruha, dacára a frottírtörülközőnek és a szalmakalapnak, nem megfelelő egy önérzetes, komoly titkár külső megjelenése számára. Tehát előre, öregem.
– Vanek a nevem, ha nem veszi rossz néven…
– Tehát akkor, előre, Vanek úr!
Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár
