„Egy mód van, hogy megmeneküljek. Felveszed a ruhámat. Leszaladsz a partra. Végig a lámpák fényében. Csak néhány perces séta, hogy meglássák a francia hajóról, ahonnan elszöktem. Akkor nem kutatják át ezt a hajót. Te itt a kikötőben csak tudsz segíteni magadon?” És a kaland kezdetét veszi Rejtő Jenő regényében.
A Joinville a gyarmati hadsereg harmadik számú személyhajója volt, amely Észak-Afrika, Madagaszkár és Indokína között bonyolította le a legénységi utánpótlások forgalmát.
Ezen a hajón nem fecsegtek egész nap az amerikai turisták. Itt a matrózokat nem kergették az idegösszeomlás felé a munkájukat bámuló, kérdezgető utasok, nem ültek egész nap az uszodában, és nem táncoltak a zuhany alatt. Ezen a hajón igyekszik John Brisac az idegenlégióba. Szerencsés véletlen folytán szembeutazik vele régen nem látott unokatestvére. Terve máris kész a szerepcserére, de a sors közbeszól és életet cserélnek.
Az unokatestvérre szomorú sors vár. Meg kell tanulnia patkányokkal aludni, hozzászokni a golyók röpködéséhez.
A tét: küzdelem életre-halálra.
Főbb művei: A pokol zsoldosai (1936), Akik életet cseréltek (1936), Jó üzlet a halál (1937), Menni vagy meghalni (1937), Csontbrigád (1938), A fehér folt (1938), Bradley Tamás visszaüt, A láthatatlan légió (1939), Az elátkozott part (1940), Három testőr Afrikában (1940), A tizennégy karátos autó (1940), Vesztegzár a Grand Hotelben (1940), Tigrisvér (1940, Az ellopott század, A Sárga Garnizon, Az előretolt helyőrség, Az elveszett cirkáló (1938), A megkerült cirkáló, A szőke ciklon (1939), Piszkos Fred közbelép (Fülig Jimmy őszinte sajnálatára). Posztumusz közreadások: Egy bolond száz bajt csinál, Vanek úr Párizsban, Ezen egy éjszaka, Az ellopott futár, Nevada szelleme, Nincs kegyelem, Tigrisvér, Texas Bill, a fenegyerek, Pokol a hegyek között, Megyek Párizsba, ahol még egyszer sem haldokoltam.
A címre kattintva beleolvashatsz a könyvbe.
REJTŐ JENŐ: AKIK ÉLETET CSERÉLTEK
(részlet a könyvből)
Az ajtó majdnem a sarkáig kivágódott és küszöbén mozdulatlanul, kísértetiesen egy sápadt, gyarmati katona állt meg. Szél és por kavargott be mögüle. Arthur Lindsay egy pillanatig kiváncsian nézte ezt a látomást, azután kedvesen rámosolygott és szelíden így szólt:
– Kérlek John, csukd be az ajtót. Nem birom ezt a… izét…
A katona becsukta az ajtót. A katona John Lindsay volt, aki John Brisac néven szolgált az idegent légióban.
– Arthur! Mi tíz éve nem találkoztunk.
– Yes… körülbelül. Nem, nem… csak kilenc… de miért nem ülsz le? Konyak…
– Ember! Én szökésben vagyok!
– Ah!…
– Nincs sok időnk. Az előbb megláttalak. Az volt az első érzésem, hogy jó lenne megfojtani téged. Hogy felhozom a szolgálati fegyveremet és lelőlek… Hallgass! A te apád tönkretette az én apámat! Halálba kergette! Gyalázatosan! Érted?! Gyalázatos fondorlattal!
– Igen… az csúnya história volt. Az öreg maga is bánta később… De titeket már nem lehetett megtalálni… Mit csináltatok aztán?
– Mindenfélét. Az apám rulettbankkal is próbálkozott már a végén Rhodesiában. Éjszaka verekedés közben agyonlőtték. Engem a légióba hajtott a nyomorúság. A pokolban harcoltam négy esztendeig. Nem bírtam. Megszöktem, elfogtak és most Indokinába visznek. Indokina rosszabb a pokolnál… Én nem megyek oda!
– Kérlek, pajtás, te jössz velem… te az én vendégem…
Megvetés suhant át John arcán. Érezte, hogy ez nem Lindsay, aki itt szemben ül vele. Pedig nagyon hasonlítottak egymásra. A jellegzetes görög orr, magas homlok, éles tekintet… és mégis. Gyengeség, puhaság és nyegleség áradt ebből az ápolt, koravén, estélyiruhás úrból.
– Ne vágj közbe. Amikor ez a hármáttán jött, úgy éreztem, mintha megtaszított volna valaki hátulról. Átvetettem magam erre a hajóra. Most neked segíteni kell rajtam! Sikerült megszöknöm. De szerencsétlenségemre ez francia hajó. Jogukban áll a katonáknak átkutatni. A parton már nem üldözhetnek. Ez a hajó angol kikötőben áll. Ki sem szállhatnak uniformisban a Szuezi-csatornán. Érted?…
– Hát szaladj ki a partra!
– Nem lehet. – Egy pillanatig komoran hallgatott. – Talán nem lenne baj, de talán rosszabb lenne, mint Indokina. Engem Rhodesiából gyilkosságért köröznek az angolok. – Nagy csend lett. Arthur megborzongott, mint aki fázik és valami fanyar undor ült ki az arcára: vér! – Érted ezt a szörnyű helyzetet? Ha ezen a hajón elfognak, Indokina, ha partra szállok esetleg, életfogytiglani fegyház.
– De hát miért… izé… gyilkoltál? Brr.
– Nem gyilkoltam. Szemtől szemben, becsületesen leszámoltam az apám gyilkosával. – Az asztalra csapott, hogy a furnér végigrepedt. – Az ördögbe is! Hát milyen Lindsay vagy, hogy ezt nem érted? – A kiéhezett, markáns arc, mint egy sápadt keselyű, meredt Arthur felé.
– Hát akkor mondd meg, John… mit tehetek én?
– Egy mód van, hogy megmeneküljek. Felveszed a ruhámat. Leszaladsz a partra. Végig a lámpák fényében. Csak néhány perces séta, hogy meglássák a francia hajóról, ahonnan elszöktem. Akkor nem kutatják át ezt a hajót. Te itt a kikötőben csak tudsz segíteni magadon?
– Mit kell tennem?
– Felrázol álmából egy kínai ócskást, veszel egy polgári ruhát és a jegyeddel nyugodtan visszajössz. A hajó szenet vesz fel, tehát még órákig áll.
Arthur gondolkozott… Azután ellágyult az arca.
– Ennyit igazán megtehetek érted, John. És akkor te megbocsájtod Thomas papának, hogy úgy elbánt George bácsival. Megosztom veled a fülkémet, jegyet váltok neked Batáviáig és jössz velem…
– Köszönöm Arthur. Sajnálom, hogy kényelmetlenséget okoztam neked.
– Ez, amit mondtál, csekélység… igazán. Kisétálni a partra, végigmenni a lámpák előtt és újra visszatérni civilben. Egyszerű… Ezt hogy kell bekapcsolni?…
Közben már kapkodta magára John uniformisát, nagy igyekvéssel és buzgalommal, John viszont az estélyi ruhát öltötte magára. Elmult a szélvihar. Szirénák szólaltak meg és újra megmozdult minden…
Rejtő Jenő: Akik életet cseréltek; MEK.OSZK/Világvárosi Regények
