Ilja Jefimovics Repin, a 19-20. századi orosz realista festészet legkiemelkedőbb képviselője, akinek a Hajóvontatók a Volgán című műve kora orosz társadalmi viszonyainak jelképévé vált, 170 éve született.
Repin témái változatosak, szerteágazóak, viszont mindenki számára érthető az ábrázolás módja. Alkotásain az emberalakok annyira kifejezőek, élethűek, hogy a valóság érzetét kelti a nézőben.
Ilja Jefimovics Repin orosz festő, 170 éve, 1844. augusztus 5-én született. A harkovi kormányzóság Csugujev nevű városában látta meg a napvilágot egy szegény katonai telepes család fiaként. Gyermekkora és ifjúsága nélkülözések között telt el, ikonokat és portrékat festett, hogy pénzt keressen. 1863-ban, tizenkilenc évesen Szentpétervárra utazott tanulni. Ekkor tört ki lázadás a fővárosi Művészeti Akadémián. Az intézmény tanácsa ugyanis visszautasította, hogy a záróvizsgázó növendékek vizsgamunkájuk témáit szabadon választhassák meg.
A diákok a már ismert portré- és zsánerképfestő Kramszkoj vezetésével elhagyták az Akadémiát, összeköltöztek, felolvasásokat tartottak egymásnak, műveikről közösen mondtak bírálatot. Összejöveteleiken Repin is jelen volt, és Kramszkoj azonnal felfigyelt tehetségére. Hosszú éveken át tanította, kettejük között életre szóló barátság alakult ki. A csoport az artelisták körének nevezte magát, velük kezdődött az orosz festészetben a kritikai realizmus.
1864-ben beiratkozott a Művészeti Akadémiára, tanulmányait 1871-ben fejezte be, ragyogó eredménnyel. Jairus leányának feltámasztása című bibliai tárgyú képével elnyerte az Akadémia 1871. évi nagy aranyérmét és a vele járó ösztöndíjat. A pénzdíjból 1873-76 között Franciaországban, illetve Olaszországban utazgatott. 1870 tavaszán utazott először a Volgához, vázlatokat és tanulmányokat készített, és 1873-ban befejezte a Hajóvontatók a Volgán című művét. Az uszályvontatók keserű sorsának ábrázolása döbbenetes erővel hatott Oroszország művészeti életében, noha az Akadémia rektora, „a művészet legnagyobb profanizálásának” minősítette. Ettől kezdve neve széles körben ismertté vált.
Itáliából hazatérve nem kívánt Pétervárott maradni, szülővárosába, Csugujevbe utazott, ahol a paraszti életet és a népszokásokat tanulmányozta. 1882-ben Pétervárra költözött, ekkor kezdődött művészetének legtermékenyebb korszaka. Belépett a Vándorkiállítási Társaság tagjai (peredvizsnyikek) közé, vezető művész, számos történelmi kép szerzője, ragyogó portréfestő vált belőle. Képei e korszak sajátos művészi krónikájává váltak. (A protodiakónus, 1877; Az újonc búcsúztatása 1879; Körmenet a kurszki kormányzóságban, 1880).
Történeti tárgyú képei közül a legismertebb az 1885-ben készült Rettenetes Iván és fia 1581. november 16-án, amelyen a fiúgyilkos Iván cárt mint saját despotizmusának áldozatát láthatjuk. A képről Pobedonoszcev, a Szinódus főügyésze így tett jelentést a cárnak: „Különös manapság a művészet; minden eszmény nélkül, csupán a meztelen realizmussal, kritikára és leleplezésre törekedve dolgozik.” A gyilkos uralkodóról készült alkotást Pavel Mihajlovics Tretyakov vásárolta meg, de III. Sándor cár megtiltotta nyilvános bemutatását, így csak jóval később kerülhetett a nagyközönség elé.
Több mint tizenkét esztendeig dolgozott az 1891-ben elkészült A zaporozsjei kozákok levelet írnak a török szultánnak című művén. Alkotásaival rendszeresen részt vett a társaság kiállításain, ott mutatta be egyik leghíresebb alkotását is, a Húsvéti körmenet a Kurszki kormányzóságban címűt (1880-1883). A festmény, ahogy több más alkotása abban a korszakában, az orosz vidéki élet realista, ám jelképes erejű festői megfogalmazása.
A nyolcvanas-kilencvenes években mintegy háromszáz portrét alkotott. Neki köszönhetők többek között Lev Tolsztoj, Mengyelejev, Muszorgszkij, Szurikov, Kramszkoj és Liszt Ferenc közismert arcképei. A portrék közös vonása a szinte meghökkentő életszerűség, a kompozíciós megoldások sokfélesége. Portréművészetének egyik csúcsa az 1881-ben festett Muszorgszkij-arckép, amely a zeneszerző halála előtt néhány nappal készült a kórházban, megörökítve a gyógyíthatatlan betegség, a szenvedés nyomait.
Repin a nyolcvanas-kilencvenes években mintegy háromszáz portrét alkotott. Az arcképcsarnok rendkívül sokrétű, közös vonásuk azonban a szinte meghökkentő életszerűség, a kompozíciós megoldások sokfélesége. Minden általa ábrázolt személy egyéni és eredeti. Portréművészetének csúcsa Muszorgszkij arcképe (1881), amely a zeneszerző halála előtt néhány nappal a kórházban készült, megörökítve a gyógyíthatatlan betegség, a szenvedés nyomait Muszorgszkij arcán.
Lefestette családját (Nágya 1881, Őszi csokor, 1892), közeli barátait, az orosz társadalom ismert személyiségeit (Sztaszov 1883, Lev Tolsztoj 1887). 1901-ben megrendelést kapott a kormánytól: fesse meg az Államtanács ülését, a százéves jubileum napján. A 35 négyzetméteres vászon, Az Államtanács ünnepi ülése 1901. május 7-én címmel két éven át készült, több mint nyolcvan embert ábrázol, élükön a cárral és a Romanov-uralkodóház tagjaival.
Repin a grafika terén is jelentőset alkotott (Eleonora Duse 1891, Tolsztoj-rajzsorozat 1887-91). Művészetpedagógiával az Akadémia reformja után foglalkozott. 1894-1907-ig az intézmény professzora volt, műtermében ifjú tehetségek egész sorát nevelte, ő irányította például a fiatal Szerovot, aki folytatta mesterének művészi örökségét.
1894 és 1907 között az Akadémia részeként működő művészeti iskola professzora volt, műtermében ifjú tehetségek egész sorát nevelte. Életének utolsó harminc évét Kuokkalában töltötte. Műteremházát Penatesnek nevezte el a rómaiak családi tűzhelyet védelmező isteneiről. A település 1917-1940 között Finnországhoz tartozott, Repin soha nem tért vissza Oroszországba, illetve a Szovjetunióba. 1930. szeptember 29-én halt meg a Penates-tanyán, itt is temették el. 1940-ben emlékmúzeumot nyitottak tiszteletére.
Képek: Wikimédia
