„Az élet tud olyan lenni, mint a mese. De annak ára van. Nem lehetsz latolgató, meg fukar.” 35 éve, 1986. szeptember 27-én Budapesten hunyt el Ruttkai Éva, Kossuth-díjas színésznő, a Vígszínház vezető művésze.
„Soha nem titkoltam a koromat. Enyhén szólva ezt a titkolódzást csacsiságnak tartom. Az ember végsősoron a legnagyobb csatát önmagával vívja, tehát ostobaság önmagamat becsapni. Amúgy is olyan nehéz, olyan nagyon nehéz életünk minden pillanatában szembenézni önmagunkkal. Önmagunkat továbbvinni, önmagunkat életben tartani. Elszámolni önmagunkkal: ez szünet nélküli gyötrelem.” (Ruttkai Éva: Parancsolj, tündérkirálynőm!)
Budapesten született 1927. december 31-én. Pályáját ötéves korában kezdte, ekkor szerepelt először színpadon Lakner Artúr gyermekszínházában. A színészmesterségre a kor egyik legnevesebb színésznője, Makay Margit tanította.
1945-ben Jób Dániel szerződtette a Vígszínházhoz. Molnár Ferenc A hattyú című vígjátékának főszerepében debütált, miután Tolnay Klári, aki eredetileg játszotta volna Alexandra szerepét, megbetegedett. A darab, s benne Ruttkai nagy siker volt, s ezzel elindult az a csodálatos színészi pálya, melyet emlékezetes szerepek fémjeleznek.
„Van, amit az ember nem tud világosan megfogalmazni, megmagyarázni. Én mindig úgy gondoltam, hogy az élet bármilyen nehéz, az embernek az idejével, egyetlen kincsével valamit kezdeni kell. Ez a véremben van: tenni, mindig tenni valamit, hogy legyen valahogy, hogy legyen valami. Ma szavakat is nehezen mond ki az ember, mert minden kompromittálódott és nagyon gyakran az az érzésem, nem értik, amit mondok. Ma minden bizonytalan, nagyon nehéz bármit is bizonyítani.
Azt mondom: szeretet. És akkor szembe találom magam egy csomó röhögő emberrel. Pedig a szeretet azt jelenti, hogy figyelsz valamire, akarsz valamit. Megpróbálsz hozzáadni valamit a világhoz. A szeretet az nem valami édeskés-csöpögős valami. A szeretet az nagyon konkrét dolog: figyelni, adni.” (Ruttkai Éva: Parancsolj, tündérkirálynőm!)
1948 és 1951 között Ruttkai a Nemzeti Színházban játszott. 1951-től a Magyar Néphadsereg Színházához, a későbbi Vígszínházhoz szerződött, amelynek haláláig tagja maradt.
Pályáján klasszikus és modern darabok, drámák és vígjátékok sorában csillantotta meg sokoldalú tehetségét. Ösztönös tehetségét a mesterség tökéletes ismeretével, művészi tisztességgel, alapos felkészüléssel és fegyelemmel gazdagította. Egyéniségének bája, művészetének varázsa az egyik legnépszerűbb hazai színésznővé emelte.
Gyakran írták róla: számára nem létezik kisebb vagy nagyobb szerep, mindenkor kimagasló alakítást igyekszik nyújtani. A korabeli kritikák tanúsága és a közönség emlékezete szerint A néma levente Ziliájaként, a Szent Johanna és a Rómeó és Júlia címszereplőjeként (oldalán a halhatatlan kedvessel, Latinovits Zoltánnal) ugyanolyan feledhetetlen volt, mint a Vízkeresztben, a Makrancos hölgyben vagy a Sirályban.
„– […] És lett belőle 16 együtt töltött év, és egy életen át tartó szerelem.
– Életen át?
– Igen, biztosan. Olyan, mint ez volt, több nem jöhet… Nem… Néha arra gondolok, hogy ha egyszer majd a túlvilágon találkozom vele, és kiderül, hogy valóban öngyilkos lett, akkor ott a saját kezemmel fogom megölni érte…” (Ruttkai Éva: Parancsolj, tündérkirálynőm!)
Kiemelkedő alakítást nyújtott Csehov nőalakjainak megformálásában, és emlékezetes maradt játéka – már nagybetegen – Dürrenmatt Öreg hölgyének címszerepében.
Sokoldalú tehetségét több mint félszáz filmszerepben is bizonyította. 1934-ben, még gyerekként állt először a felvevőgép előtt a Lila akác című filmben.
Temperamentumával, humorával, könnyed játékával a Budapesti tavasz, az Egy pikoló világos, a Butaságom története, az Egy magyar nábob, a Kárpáthy Zoltán, az Utazás a koponyám körül, a Szindbád, s legutoljára az Idő van című filmek sikerének egyaránt részese volt.
Művészetének elismerését számos díj jelzi, melyek közül a legrangosabbat, a Kossuth-díjat 1960-ban kapta meg. Emlékét őrzi a Ruttkai Éva Emlékszoba, melyet 1989. május 19-én nyitottak meg, valamint a Ruttkai Éva Emlékdíj, amelyet 1987 óta minden év decemberében a Vígszínházban adnak át annak a művésznek, akit a társulat titkos szavazással erre méltónak talál.
