„Mesélik, hogy amikor Caterina valaki számára elkezdi előkészíteni a halált, a férfin vagy nőn, akivel végezni óhajt, borzalmas hidegrázás fut át, mintha már megérintette volna őket a kripta hidege.” Az Athenaeum kiadótól egy izgalmas regényt ajánlunk a Borgiákról, ahogyan még sosem láttuk őket.
A tizenötödik század végi Róma a világ szemében a művészet és kultúra fellegvára, miközben a vallási kegyetlenkedés és a politikai korrupció belülről emésztik az örök várost. Rodrigo Borgia VI. Sándor néven bevásárolja magát a pápaságba, de törvénytelen gyermekei iránti olthatatlan szerelme, esztelen gazdagsága és spanyol származása bosszúra készteti a várost irányító olasz főméltóságokat.
Az idegen pápa legerősebb fegyvere fia, a lelketlen gyilkológép Cesare, de a fontos politikai szövetségek záloga mégis a tizenkét esztendős szűzlány, a későbbi hírhedt méregkeverő Lucrezia Borgia, aki három rosszul sikerült házasság és rengeteg fájdalom után maga lép a politika véráztatta színpadára…
Az olasz reneszánsz nagyregények koronázatlan királynője a világtörténelem és a tévésorozatok kedvelt méregkeverőiről, a Borgiákról festett lélegzetelállító, fordulatos és pontos képet. Ahogyan még sohasem láttuk őket.
Sarah Dunant 1950-ben született. Miközben színésznőként és rádiós-televíziós újságíróként kereste kenyerét, nyolc bűnügyi regényt írt. A Londonban és Firenzében élő, kétgyermekes írónő kedvenc korszakával és helyszínével, a reneszánsz Itália világával az Athenaeum kiadónál 2005-ben megjelent, óriási sikerű Vénusz születése című művében foglalkozott először.
Az Athenaeum Kiadónál megjelent művei: Vénusz születése (2005), A kurtizán és a törpe (2006), Szöktetés a zárdából (2010), A Borgiák bosszúja (2013 – előkészületben)
Sarah Dunant: A Borgiák bosszúja
(részlet a könyvből)
Azt mondák, a polcain sorakozó üvegcsékben vágyfokozók, mérgek és illatszerek vannak, de csak ő tudja, melyiket lehet biztonsággal használni, és melyik halálos, mivel címke nincs rajtuk. Mesélik, hogy amikor Caterina valaki számára elkezdi előkészíteni a halált, a férfin vagy nőn, akivel végezni óhajt, borzalmas hidegrázás fut át, mintha már megérintette volna őket a kripta hidege.
Vagy legalábbis ezt beszélik.
Sok mindent pletykálnak Caterina Sforzáról. De amíg azt hinnénk, hogy a legjobb móka a rossz asszonyokról pletykákat kitalálni, a legcsodálatosabb mégis az, hogy nagyjából igaz, amit beszélnek.
November második hetében, amikor a Sixtus-kápolna otthont ad a bíborosoknak, diplomatáknak és nemes római családoknak, akik nyakukat nyújtogatva szemlélik a nagy eseményt, a pápa szeretett unokájának megkeresztelését, Imola és Forli viragója (aki természetesen nem szerepel a vendéglistán) éppen egy levelet diktál, melyet városának legnevesebb lakosai fognak aláírni.
– De úrnőm, ez a levél petíció, melyben mindkét városának megadását ajánlja fel a Szentatyának, a pápának!
– Bravó, Signor Naldi. Mindig is tudtam, hogy tud olvasni, de most az aláírását szeretném megkapni – mondja Caterina mézédesen.
Amikor minden aláírás megvan, amire szüksége van, a pergament beviszi a titkos méregkeverő-szobájába, és egy tűvel több tucat, szinte láthatatlan finomságú, apró lyukat váj a felszínére. Majd kesztyűt húz, és egy bőrerszényből krémszínű muszlinanyagot vesz elő, melyet apró foltok és pecsétek borítanak. Levendulaesszenciát hint rá, hogy ellensúlyozza a szagát, majd rányomja a pergament, óvatosan felgöngyölíti az anyagban, amíg teljesen be nem fedi. A csomagot egy nádcsőbe helyezi, és visszatér tanácstermébe.
A pápai keresztelőre ugyan késve érkezik a levél, de Caterina Sforza ajándéka nem a gyermeknek szól.
– Esküszöm, éreztem valamit: a keresztelő estéjén történt.
Mély borzongás fogott el egész testemben – inkább reszketés.
Burchard ott állt mellettem. Azt mondja, a bőröm krétafehér volt, és a szemem elhomályosult. Arrébb küldte az embereket, hogy egy kis levegőhöz jussak. Lehet, hogy kis időre nem is voltam magamnál. Akkor készíthette el.
– Lehet, hogy kifáradtál az ünnepségek miatt.
Cesare, akinek a csodákra és a boszorkányságra egyformán kevés ideje van, elnyomja saját kimerültségét. Bolognán kívül ütött tábort, többnapi járóföldre Imolától, amikor az apja elleni merénylet híre eljutott hozzá. Ő és Michelotto két nap, két éjszaka lovagoltak, hogy eljussanak Rómába, inkognitóban érkeztek a városba, és titokban vezették őket a pápa magánlakosztályába. Ez aligha az a diadalmas hazajövetel, amit ilyen hosszú út után elképzelt.
– Bármi is volt, a virago meg akart ölni. Ezt a pimaszságot! Megpróbálni megmérgezni a pápát! – Most, hogy biztonságban van, Sándor inkább élvezi a drámát.
– Kétségbeesés ez, apám, nem pimaszság. Még ha ez az úgynevezett orgyilkos el is hozta volna a petíciót, amúgy sem te magad nyitottad volna ki. Az egyik titkár kezébe került volna.
– De aztán nekem adták volna oda. A méreg még hatott volna. Talán kétségbeesett ez a nő, de soha nem volt bolond.
Minden bizonnyal okos ötlet volt: egy város petícióját olyan anyagba csavarni, amit egy pestisben elhunyt ember szemfödeléből vágtak ki, és még tele van izzadsággal és testnedvekkel. Ha a pápa kezébe kertült volna, döbbenetesen hatott volna: nincs szájhabzás, nincs tűz a torokban vagy égető bélcsavarodás: semmi nem árulta volna el Caterina Sforzát. Őszentsége belázasodott volna, és árulkodó kelések keletkeztek volna a bőrén. Isten kezének tűnt volna, melyet egy ember vállára helyezett – hiszen ki ismeri az Ő útjait, és azt, hogy miért lesz valaki pestises, más pedig miért nem? Azonban azt mindenki tudja, hogy ha Sándor meghal, fia nagyravágyó tervei porba hulltak volna.
– Ez az úgynevezett orgyilkos… hol van most?
– A Sant’Angelo tömlöcében.
Szerencsések voltak. A választott hírvivőről kiderült, hogy kevésbé merész, mint úrnője: Tomasso da Forli, aki messze nem hivatásos bérgyilkos, lagymatag hazafi volt, aki énekmondóként és zenészként kereste a kenyerét Jofré udvari zenekarában. Küldetése olyan súllyal nehezedett a vállára, hogy aznap, amikor a petíció megérkezett, kibökött néhány komor részletet a mellette ülő hegedűsnek, aki egyébként a földije volt. Harminchat órával később a Jofré és Sancia lakosztályában tartott vacsorakoncertet a pápai őrség érkezése zavarta meg, és hamarosan Tomasso egészen más hangszerek zenéjére öntötte ki azt, ami a szívét nyomta.
– Ha az embereid végeztek vele, látni akarom.
– Semmi hasznod nem lesz belőle. Nincs már mit mondania.
Amúgy sincs többé nyelve. – Sándor hangja szinte könyörületes.
– Csúnya vég egy olyan embernek, aki a hangjával keresi a kenyerét.
– És Caterina Sforza – tudja már, hogy kudarcot vallott?
