100 éve született Sarkadi Imre Kossuth- és József Attila-díjas író, újságíró, akinek élete ugyanolyan tragikus és ellentmondásos volt, mint írói munkássága.
„Éppen ott tartott, hogy író és olvasó kortársak végre odasorolják az élő irodalom legnagyobbjai, legeredetibb művészelméi közé, amikor meghalt. Méghozzá úgy halt meg, hogy sohase fog kiderülni, vajon öngyilkosságot követett-e el, vagy egy ostoba virtuskodás áldozata lett-e. Egyéniségéből, életútjából mind a két lehetőség valószínűsíthető. Akik jól ismerték, öngyilkosságot gyanítanak; akik még jobban ismerték, balesetnek vélik, olyan balesetnek, amely ha nem ekkor, hát máskor okvetlenül bekövetkezett volna, mert egész élete egyetlen szakadatlan játék volt a halállal, az önpusztítással. Hiszen máskor is megtörtént, hogy alkoholtól bódult fejjel felmászott egy háztetőre, és kötéltáncoshoz méltó akrobatikával végigment a tetőzet gerincén, és máskor is megesett, hogy két kézzel kapaszkodva az ablakpárkányba, kifüggesztette magát többemeletnyi magasságban, majd visszahúzódzkodott, és nevetve kért még egy pohár pálinkát. Hát egy ízben így zuhant a halálos mélységbe egy nagyon sok emeletnyi ablakból.” (Hegedűs Géza: Magyar irodalmi arcképcsarnok)
Sarkadi Imre Kossuth- és József Attila-díjas író Debrecenben született 1921. augusztus 13-án. Szülővárosában jogot hallgatott, közben dolgozott gyógyszerészsegédként és írnokként, volt nyomdai korrektor és több sportlap tudósítója. Végbizonyítványát 1943-ban szerezte meg, ezután különböző lapoknál dolgozott.
1946-ban a fővárosba költözött és a Szabad Szó, majd a Válasz munkatársa lett. 1947-től a Magyar Rádió Falurádió című műsorának szerkesztője volt, de innen politikai okok miatt eltávolították. 1949-től a MAFILM dramaturgjaként, aztán a Művelt Nép segédszerkesztőjeként dolgozott.
„Elemektől, feladattól, állattól, embertől nem félek… Semmitől sem félek. De ahhoz gyáva vagyok, hogy a hétköznapokat éljem, hogy hajnalban felkeljek, munkába induljak, egyik nap pont olyan legyen, mint a másik, és heti jegyet vegyek a zsúfolt villamoson, sorban álljak pénteken disznóhúsért; este, lefekvés előtt elmosogassam az edényeket.” (Sarkadi Imre: A gyáva)
1950 és 1953 között irodalmi munkásságából élt, majd Balmazújvárosban egy általános iskolában tanított. Pestre visszatérve részt vett a Csillag című folyóirat, majd az Irodalmi Újság szerkesztésében, 1955-57-ben a Madách Színház dramaturgja, 1960-61-ben néhány hónapig az Állami Vakcinatermelő Intézetben segédmunkás.
Élete ugyanolyan tragikus és ellentmondásos volt, mint írói munkássága. Kezdetben kiváló tollú újságíró és publicista volt, fáradhatatlanul járta a vidéket és tapasztalatait mindig közérthető formában tárta olvasói elé. Későbbi munkásságára jellemző volt a többműfajúság, írt remekbe szabott novellákat, drámákat, kis- és nagyregényeket is. Minden munkáját a tökéletes formai megszerkesztettség, a népnyelv fordulatait is felhasználó választékos nyelvezet, a részletes és alapos emberábrázolás, az alaposan átgondolt cselekményvezetés jellemezte.
Munkásságáért 1951-ben, 1952-ben és 1954-ben is József Attila-, 1955-ben pedig Kossuth-díjat kapott.
Az 1950 és 1953 közötti időszakban írott munkáiban túlnyomórészt az alakuló szocializmus iránti lelkesedése szólalt meg. A törvénytelenségekkel, ellentmondásokkal való szembesülés 1953 után egyre inkább a Nagy Imre-féle politika hívévé tette.
E korszakának jelentős darabja a paraszt Rómeó és Júlia témáját feldolgozó a Kútban című novellája, ebből forgatta 1955-ben Fábri Zoltán a Körhinta című filmet Törőcsik Marival és Soós Imrével.
„Az otthoni, tanyai kútuknál történt vagy másfél éve tavasszal.
Máté szabadnapos volt, otthon maradt, megitatta a tehenet; a disznóknak, aprójószágnak is vizet vitt, gyújtóst aprított, mert a lakók elmentek, aztán még akart egy vödör vizet felhúzni a konyhának, akkor megcsúszott a csizmája a sárban a kút mellett, nekiesett a kútkávának, keresztülbucskázott rajta, s benne találta magát a kútban.
Esés közben, persze, összevissza ütötte, horzsolta magát, a homloka is vérzett, a kezéről is több helyen lement a bőr, a feje fájt, próbált talpra állni, nem ment. A víz még lábujjhegyre állva is a homlokáig ért.
Öreg, rossz, vagy négy méter mély kút lehetett, Máté egy kis ideig tartotta magát fenn a vízen, aztán eszébe jutott, hogy beleejtett ebbe a kútba pár hete egy kannát. Ha arra ráállna, akkor a szájáig érne a víz.
Lebukott a kút fenekére, tapogatódzott, meglelte a kannát. A talpa alá igazította, szájáig ért a víz, de a kanna is süllyedt, ahogy beletaposta az iszapba, addig süllyedt, míg a száját is ellepte a víz, éppen csak hátrahajtott fejjel az orrán tudott egy kicsit lélegzeni. De mégiscsak állt, és lélegzett, majdcsak jönnek – gondolta, és kihúznak.” (Sarkadi Imre: Kútban)
Ugyancsak film készült a Tanyasi dúvad című kisregényből. 1955-ben készült el a még mindig falusi környezetben játszódó Szeptember című drámája, valamint a Viharban című kisregénye. 1956 után súlyos válságokkal küzdött, erősen ivott, könnyen szerelmesedett.
„Én a félresikerült zseni vagyok. Minden adottságom megvolt hozzá, hogy nagyot alkossak, hogy egy Pasteurje, egy Pavlovja legyek a kornak – csak az az egy hiányzott, hogy higgyek ilyesmiben. S azt hiszem, most se hiszek. Tegnap óta gondolkozok rajta: a tudomány már nem az, ami volt. Nem egy-egy zseniális felismerés löki elore az új utakra, hanem céltudatos, fáradhatatlan gyujtomunka. Az apám ennek a kornak a gyermeke, s én lettem volna az o koráé. Igen, akármilyen hihetetlenül hangzik: én vagyok a múlt rekvizituma s o a máé. S énnekem harminchárom év alatt sikerült eltékozolnom mindazt, amim volt.” (Sarkadi Imre: Elveszett paradicsom. Sebok Zoltán; II. felvonás, 3. kép)
E magánéleti vívódások, a szellemi útkeresés küzdelmei tükröződnek utolsó írói időszakának darabjain, amelyek között olyan remekművek szerepelnek, mint a Bolond és szörnyeteg című regény, A gyáva című kisregény, az Oszlopos Simeon című kisregényből átírt színdarab és az Elveszett paradicsom című dráma. E művek sikerének fényében azonban már nem sütkérezhetett, a végzetes áprilisi éjszaka megszakította ígéretes írói pályáját.
1961. április 12-én bekövetkezett halálának oka máig nem tisztázott: a neves festő, Kondor Béla lakásán tartott baráti összejövetelen ittas állapotban kizuhant az emeleti ablakból. Hegedűs Géza így ír róla: „És egy italos éjszakán egy baráti családnál, jó barátok körében rosszul kapaszkodik az ablakpárkányra, és sok emelet magasságából az utcára zuhan. Aligha volt elhatározott öngyilkosság, de egyszer így kellett történnie. Önpusztító tehetség volt, és már éppen ott tartott, hogy elérkezett a remekművek koráig. Alighanem halhatatlanjaink közt marad neve és életművének java része.”
