„Minden társadalomnak, kultúrának vannak tabui, amiről nem beszél, de attól azok a dolgok még vannak. Az emberek többsége szeretkezik. Létezik egy neutrális kisebbség, amely viszont nem.” Nádas Péter noha zavarba jön, azért természetesnek veszi, hogy leírja a nemi aktus részleteit, más szerzők másként látják. Mit tudhat egy író a nőkről, a nők szexualitásáról? A Magvető Kiadó ajánlásával részlet Scherter Judit riportkönyvéből.
Mit tudhat egy író a nőkről, ha férfi?
Írás közben nővé változni? Lehetséges lenne ez?
Egyáltalán: egy író mit tudhat a nőkről, ha férfi?
Igaz volna, hogy a legnagyobb regényhősnőket férfiak alkották?
Azt jelentené ez, hogy a férfiak többet tudnak a nőkről, mint maguk a nők?
Vagy éppenséggel semmit, s mindez csak az irodalomban valóság?
És miért mindig Emma Bovary és Anna Karenina neve jut mindenki eszébe, ha regényhősnőkről beszél? Vagy sokkal többen vannak ezek a nők, a hősnők, akiknek alakja átível évszázadokon, görög drámán, operák színpadán és a XX. század filmművészetén?
Scherter Judit nem csupán kilenc mai magyar író portréját rajzolja meg, nem csupán kilenc érdekes egyéniség életművét világítja meg érzékeny kérdéseivel, s barangolja be kilenc íróval ezt a titokzatos vidéket, mely tele van csodálatos női alakokkal és erotikus izgalommal, nem csak felidézi, amit a nőalak a művészetben jelent, hanem arról a különös viszonyról is mond valamit, amelyről mintha mindent tudnánk és semmit sem, és ami az emberiség első napjai óta férfit és nőt, anyát és gyermekét, szerelmest és szeretőt összefűz.
Nők, hősnők, regényhősnők – csodálatos, titokzatos világ.
Scherter Judit 1945 augusztusában, Békéscsabán született. Többnyire falun élt, ott nevelte később gyermekeit is. Budapestre ’84-ben költözött, akkoriban a Monteverdi Birkózókörben játszott, családját alkalmi szellemi munkákból tartotta el. Ez okból kezdett el románcokat is írni – álnéven –, később számtalan interjút, gasztronómiai témájú írást és két könyvet (Nagymamakönyv, Nők délutáni fényben) publikált. Ha teheti, falusi magányban festeget.
Scherter Judit: Hősnők és írók
Nádas Péter
„Láthattuk térdének erős, föltűnően fehér belső hajlatát”– írod egy nőről. Ebben számomra van annyi
erotika, mint abban a végtelenül hosszú, fárasztó, szőrös, bőrös, előbőrös, nyálkahártyás
szeretkezésben, a Párhuzamos történetekben, bár az egy szokatlanul pontos, tényfeltáró leírás. És
semmiképp nem fölösleges. Te magad hogy érzed, sikerült-e ott megvalósítanod azt, amit akartál?
Egy ilyen elképzelésben, miszerint az élet nem a születéssel kezdődik és nem a halállal ér véget, hanem szövet, nincs jogom egy ember szociális történetét kiválasztott témákra korlátozni. Az eddig ismert irodalmak az engedélyezett témák szerint cenzúrázzák az emberképet. Minden társadalomnak, kultúrának vannak tabui, amiről nem beszél, de attól azok a dolgok még vannak. Az emberek többsége szeretkezik. Létezik egy neutrális kisebbség, amely viszont nem. Elég nagy százalék, talán hat, úgy emlékszem. Szerintem egy ilyen élet is csodálatra méltó. Mint ahogy nem kevésbé csodálatra méltók mindazok, akiknek az egykori, a tervezett és nem tudom én, milyen szeretkezéseik képe tölti ki napjaik éber felét és az álmukat. Hideg zuhany alá állnak, mégsem felejtik el. Ennek a lenyűgözöttségnek semmiféle irodalmi jele nincs, vagy nagyon kevés, az is torz. Vagy humorosan írnak róla a kollégák, mintha ez egy rendkívül humoros dolog lenne, vagy klinikusan, az anatómia vagy a pszichiátria nyelvén leírható lenne. Vagy éppen átengedik a témát a pornográfiának, amely üzletileg foglalkozik vele. Ha az élet egy szövet, amibe bele van szőve a szerelmi életünk, ha ez Istentől adott és nem vehető el, még a kasztrációval sem, akkor lennie kell valamilyen nyomának. Akkor nem csak az érdekes térdhajlata belső fele látszik, hanem nemi szerve is van, kiválasztása is van, izzadsága is van, sőt gondolatai is vannak szeretkezés közben, előtt és után és helyett. Kívánatos és nem kívánatos gondolatai, képzetei, érzetei, kellemetlenségei, kellemetességei, örömei. Mindenféle van, s mindez hozzátartozik ahhoz, hogyan irányítja a várost, a községet, az országot, hogyan rendezi az életét vadidegenekkel, akikkel nem bújik egy ágyba vagy egy szénakazalba. Úgyhogy én nem érzem, hogy ez a szál kihúzható lenne a szövetből, akkor sem, ha ez bántó vagy zavaró.
Van, akit zavar.
Bizonyos vonatkozásaiban engem is zavar és bánt, mert egy olyan közelség, amelynek a kitárása vagy megmutatása számomra is szokatlan – dehát nem magamat tártam ki, hanem bizonyos figurákat, és ezek nagyon sokfélék. Vannak a regényben olyan figurák, akiknek erotikus életük van, de nincs szerelmi életük, akkor ott ez hiányzik. Akkor azoknak nincs. De többnyire van. Emlékeiben van, valami valamikor megérintette, és akkor az ott van, nem tudom elspórolni a figurából. Nagyon sajnálom, nem tudom elspórolni. Az irodalmi konvenció, miszerint el kell spórolni, sem meggyőzni, sem meghatni nem tud. Nem tudok vele mit kezdeni. Ha még valaha előkerül a hanganyag, vagy a scriptje, amely Mészöly Miklóssal folytatott őrült beszélgetéseinket tartalmazza – Miklóst a Városmajor utcai lakásában és a kisoroszi házában vagy tíz éven át folyamatosan lehallgatták –, akkor majd világos lesz, milyen felforgató dolgokról ordítoztunk mi a kisoroszi éjszakában. Hogy kell-e baszni a regényben, vagy nem kell baszni? Miklós azon a véleményen volt, hogy nem kell. Tilos. Nem témája az irodalomnak, csak áttételesen, én pedig amellett kardoskodtam, hogy igenis témája. Ha egyszer baszni kell, akkor az irodalom az adott pillanatban nem fordulhat el. Lehet, hogy tévedtem.
