„Mert mi a színjátszás, ha nem hazugság, és mi a jó színjátszás, ha nem meggyőző hazugság?” Sir Laurence Olivier, minden idők legnagyobb Shakespeare-színésze egyszerre érezte otthon magát a színpadon és a kamerák mögött. Hamlet-adaptációja első nem amerikai alkotásként nyert Oscar-díjat a legjobb filmek között.
Laurence Kerr Olivier a dél-angliai Dorkingban született 1907. május 22-én francia hugenotta eredetű családban, ezért mindig is kényes volt nevének franciás ejtésére. Anglikán lelkész apja teológusnak szánta, de őt a színház vonzotta.
Sir Laurence Olivier a színpadon és a kamerák előtt
Először tizenöt évesen, oxfordi fiúgimnáziumának előadásában, A makrancos hölgy Katájaként lépett színpadra. Húszévesen már a londoni West Enden játszott, és Amerikába is hívták próbafelvételre, de hazaküldték. A harmincas évek közepén a Rómeó és Júliában Sir John Gielguddal felváltva alakították Rómeót és Mercutiót. 1937-ben az Old Vic társulatához szerződött, itt lett Anglia és a világ mindmáig legnagyobb Shakespeare-színésze.
Már házas ember volt, amikor 1936-ban beleszeretett az akkor még kezdő színésznő és szintén házasságban élő Vivien Leigh-be, akit csak 1940-ben vehetett el, mert addig egyikük házastársa sem egyezett bele a válásba. A pár titokban, szerény szertartás keretében mondta ki az igent Kaliforniában.
„Akkoriban a színpadi színjátszást és a filmszínészetet két teljesen különböző szakmának, sőt hivatásnak tartották… Nálam évekig tartott, míg megtanultam filmen játszani. Legalább 10 éven keresztül filmjeim riasztóan hevenyészettek voltak, saját előítéleteim és tudatlanságom miatt. Később pedig újra kellett tanulnom a színpadi játékot, de ebbe már beépült az az igazság is, amelyet a mozi követel, és amely erősen csökkenti a teatralitást.” (Laurence Olivier: Egy színész vallomásai)
A színészt már a harmincas évek elején ismét megkeresték Hollywoodból, de Greta Garbo nem akarta partnerének a Krisztina királynő című filmben. Shakespeare-darabban (Ahogy tetszik) 1936-ban állt először kamera elé, s hamarosan a tengerentúl is sztár lett. Az Üvöltő szelekben először jelölték Oscar-díjra (1939), Shakespeare-adaptációi közül az V. Henrik és a Hamlet – mindkettőnek főszereplője és rendezője is volt – bekerült a filmtörténetbe. Az elsőért az 1946-os Oscar-gálán különdíjat kapott, a Hamlet pedig két évvel később első nem amerikai filmként diadalmaskodott a legjobb film kategóriában, és Olivier megkapta a legjobb színésznek járó kitüntetést is (a rendezőit John Huston elhalászta előle). A Hamlet máig az egyetlen Shakespeare-adaptáció a legjobb film kategóriában, Olivier az egyetlen, aki Shakespeare-hős megformálásáért érdemelte ki az aranyszobrot, s rajta kívül egyedül az olasz Roberto Benigni nyújtott saját maga rendezte filmben Oscar-díjas színészi alakítást. Vivien Leigh-vel azzal is beírták nevüket a filmtörténetbe, hogy ők az egyetlen Oscar-díjas színészházaspár.
Miután Olivier harmadik nagy Shakespeare-drámája, a III. Richárd 1955-ben a kasszánál megbukott, a jogokat az amerikai NBC tévének adták el. Kedvezőtlen kritikát kapott A herceg és a táncosnő is, pedig ebben Marilyn Monroe volt a partnere, magánéletét ugyanekkor felesége mániás depressziója árnyékolta be. 1960-ban elváltak, harmadik házasságában Joan Plowright színésznővel végre meglelte az áhított nyugalmat.
A szakmai sikerek is újra ráköszöntek: könyörtelen, biszexuális Crassus volt a Spartacusban, elvakult felkelő a Kartúm – a Nílus városa című háborús drámában, a Maraton életre-halálra című filmben gonosz náci orvost formált meg, A brazíliai fiúkban a náci orvos Mengele után nyomozott. Ekkor jelölték tizenegyedik alkalommal Oscar-díjra, így fél évszázadon át minden évtizedben nominálták. A kitüntetést 1978-ban életművéért is megkapta, és Shakespeare Othellójának szavaival köszönte meg. Francis Ford Coppola fontolgatta, hogy rá osztja A Keresztapában Don Corleone szerepét, de végül Marlon Brando mellett döntött. 1983-ban, már közel a nyolcvanhoz eljátszotta Lear királyt, szerepelt a Bounty című alkotásban, majd utoljára 1988-ban a Derek Jarman Háborús rekviem című filmjében. Halála után másfél évtizeddel, 2004-ben egy archív felvételen tűnt fel a Sky kapitány és a holnap világa című sci-fiben.
Hat évtizedes pályafutása alatt a színpadhoz is hű maradt, az Old Vic társigazgatója, majd az újjászerveződő angol Nemzeti Színház első direktora volt. Erre az időre esett nagy visszhangot kapott Shylock-alakítása A velencei kalmárban és az Othello címszerepe. Játékából a kritika a könnyed eleganciát, a mély érzelmi gazdagságot emelte ki, beszédtechnikája az angol iskola legjobb hagyományait idézte. Szerinte a jó színésznek három dologra van szüksége: tehetségre, kitartásra és szerencsére. Legjobb színházi rendezésének a Három nővér 1967-es adaptációját tartotta.
„Őszintén megvallom, én magam sem tudom biztosan, mikor játszom és mikor nem, vagy hogy nyíltabban fogalmazzak: mikor hazudok és mikor nem. Mert mi a színjátszás, ha nem hazugság, és mi a jó színjátszás, ha nem meggyőző hazugság?” (Laurence Olivier: Egy színész vallomásai)
Alig volt negyvenéves, amikor lovaggá ütötték – színészt ilyen fiatalon sem azelőtt, sem azóta nem ért ez a megtiszteltetés. 1970-ben első színészként került be a Lordok Házába, ettől kezdve kijárt neki a Sir és a Lord megszólítás is, ő azonban ragaszkodott ahhoz, hogy Larrynek szólítsák. Munkássága előtti tisztelgésként 1984-ben a londoni színházi szövetség róla nevezte el legrangosabb elismerését, amely a színházi Oscarnak nevezett amerikai Tony-díj brit megfelelője. A kitüntetettek Harry Franchetti szobrász alkotását vehetik át, amely Olivier-t ábrázolja egyik legendás szerepében, V. Henrikként.
Amikor 1989. július 11-én meghalt, a londoni nemzeti színház homlokzatán „Lord Olivier 1907-1989” felirattal búcsúztak tőle, valamennyi színház fényeit kioltották egy órára, az előadások végén a színészek és a közönség egyperces csönddel adóztak emlékének. Temetésén Shakespeare-t olvastak fel, koporsóját a Bárd műveiben szereplő virágokból – levendulából, majorannából, körömvirágból, százszorszépből, mentából és nárciszból – készült koszorú díszítette. Olivier azon kevés színész egyike, akit az a megtiszteltetés ért, hogy hamvai a londoni Westminster apátságban nyugszanak. Nevét a brit fővárosban színház őrzi, szobra – híres Hamlet szerepében – a Royal National Theatre előtt áll.
