„Imádom a színházat és a színészeket, mert fényt és meleget visznek a sok fakó ember életébe. Az igazi színész játékában méltóság és stílus van, az igazi komédiások jótevői az emberiségnek.” Szendrő József Jászai Mari-díjas színész, rendező, színházigazgató 100 év született.
Szendrő József Jászai Mari-díjas színész, rendező, színházigazgató 100 éve, 1914. augusztus 18-án született Budapesten. Apja orvos volt, anyja tanítónő. Az 1919-es proletárdiktatúra után apját mint kommunistát kilenchavi börtönbüntetésre ítélték, a Horthy-rendszerben nem tölthetett be hivatali állást.
„…nem játszani kell a szerepet, hanem élni…”
A Színművészeti Akadémiát 1936-ban végezte el, azonnal a Nemzeti Színházhoz került. 1938-ban Miskolcra szerződött, majd ismét Budapesten, a Royal Színházban és a Vígszínházban játszott. 1939-ben két évre bevitték katonának, azután ismét a fővárosban léphetett fel, de 1944-ben újra behívták, és október 15-én önként vállalta a szovjet hadifogságot. Három hónap partizániskola után lágerbe került, a grúziai fogolytáborban lágerszínházat szervezett.
1947 szeptemberében érkezett haza egy hadifogoly-szerelvénnyel a Nyugati pályaudvarra. A csont-bőr, megnyúlt arcú színész egyenesen a Nemzeti Színházba sietett, rögtön szerződtették. Major Tamás, a Nemzeti igazgatója már korábbról ismerte Szendrő kiváló színházszervező és -irányító képességét, és inkább ezeket hasznosította, mint színészi kvalitásait.
„Debreceni színigazgató korában Szendrő József, a testes színész bement egy étterembe, és milánói bordát rendelt.
Megebédelt, fizetett, és távozni készült, amikor a főpincér udvariasan odaszólt neki:
– Direktor úr, bocsánat, de egy szál makaróni van a zakóján!
Mire Szendrő:
– Na és? Kifizettem, nem?”
1949-ben kinevezték a Pécsi Nemzeti Színház igazgatójává, 1952-ben a Magyar Néphadsereg Színháza (a mai Vígszínház) rendezője és színésze, 1955 őszén főrendezője lett. Közben 1954-55-ben megszervezte a József Attila Színházat, ahol igazgatói posztot töltött be. 1958-ban kinevezték a debreceni Csokonai Színház igazgatójává, 1960-tól a Szegedi Nemzeti Színház főrendezője volt. 1963-tól egy évadra a Petőfi Színház, 1964-66 között a Fővárosi Operettszínház színésze, rendezője, 1966-tól haláláig a Nemzeti Színház színésze volt.
Tulajdonképpen alanyi költőként indult, és az írással később sem hagyott fel, előadóestjein saját írásait is felolvasta. Hadifogságban megszerzett nyelvtudása révén tíz orosz darabot ültetett át magyarra, a többi között Osztrovszkij Erdő, Gorkij Jegor Bulicsov és a többiek, valamint Zorin Varsói melódia című művét.
Alakját több tucat film őrzi, főként olyan joviális figurákat keltett életre, mint a Dollárpapa orvosa, néha azonban gonosz alakokat kellett megformálnia. Színpadi alakításait kevésbé őrzi az emlékezet. Kezdetben hősöket, például Rómeót alakított, később falstaffi alakja, jellegzetes orgánuma karakterszerepekben érvényesült.
Nevéhez fűződik viszont a magyar színésztársadalom számos kiválóságának pályára állítása, neki köszönhető, hogy Latinovits Zoltán és Hofi Géza Debrecenből indulva a magyar előadó-művészet meghatározói lettek, Hofi még pályájának indulóévein kívül a művésznevét is tőle kapta. Számtalan pályatárs, ifjú tehetség kibontakozását segíti, éles helyzetekben csiszolva tudásukat, tágítva lehetőségeik határát.
Közvetlen és szellemes társasági ember volt, pályatársai szerint az utolsó nagy bohém a szakmában. Ahol megjelent, ő lett a társaság középpontja, számos anekdota, tréfa, „aranyköpés” fűződik nevéhez. Magánélete nem volt boldog, más csalódások is érték. Nagyon fájt neki, hogy az a társadalmi rend, melyben hitt, félresikerült, és ő ennek a torzónak a haszonélvezője volt. Ez a felismerés kiölte belőle az érvényesülési vágyat, szomorú, deprimált ember vált belőle. Egyre rosszabb állapotba került, „hagyta elpusztulni magát” – ahogy barátja, Latinovits Zoltán fogalmazott. Szendrő József 1971. október 22-én halt meg, a Jászai Mari-díjat egy évvel korábban kapta meg.
