„
Csodálkoznék, ha az elmémben megszülető történetek valamilyen formában nem esnének meg a valóságban, holott elvileg minden további nélkül megeshetnek.” Sztanó László műveit irodalmi folyóiratok publikálták. A Sötét hajnal az első regénye.
Gyál határában a rendőrség egy fiatalember brutálisan megcsonkított holttestére bukkan, farzsebében egy naplóval, mely fülledt titkokat rejt. Egy világhírre pályázó amerikai zongoraművésznő arc-plasztikai műtétre érkezik Budapestre a nemzetközileg elismert Horgass professzorhoz, de a lány napok múlva nyomtalan eltűnik. Egy amerikai újságírónő, Stacy Wyatt is a fővárosba érkezik, az ő feladata megóvni a szépítő műtétre váró lányt, és „tálalni” a szenzációs sztorit a médiának. A feladat azonban megoldhatatlannak tűnik; a város idegen és elutasító, a módszeresen dolgozó gyilkos újra lecsap, és Stacynek az elhallgatott múlt sötét démonjával is le kell számolnia… Hogy azután még nagyobb sötétség következzék.
A Sötét hajnal – akár a legjobb Stephen King sztorik – lázálomszerűen nyomasztó, sodró lendületű és pengeéles. A lélektani krimi műfaj rajongóinak feltétlenül ajánljuk!
Sztanló László: Sötét hajnal
(Részlet a könyvből)
Még mindig lefelé bóklászik a sötétben. Nem akar elbotlani. Félrelépni. Nincs félrelépés, különben az embernek kibicsaklik a bokája. Rosszabb esetben ínszakadás, még le is törhet egy darabka a bokacsontból. Akkor aztán mihez kezd? Akkor aztán meg kell műteni! A kés markolatát biztosan tartják az ujjak. Erős ujjak, bírniuk kell a strapát. A Brahms nem könnyű darab, és minden, amit el kell játszani, hogy idáig jusson az ember. Megerősödnek az ujjak. Az ilyennel nem tanácsos ujjat húzni. Zörgés, a rohadt életbe, rázkódik a korlát. Biztosan belekapaszkodott. Elesett? Most tornássza vissza magát. Visszahúzódni a lépcső alá! Az udvar csöndes. A második emeleten két lakásban is ég a villany. Messze vannak, fönt. Az elsőn, középen nem lakik senki, a többi lakás folyosóra néző ablaka is sötét. A belső szobákban nézik a tévét. Na most, leér. Kipp-kopp, kipp-kopp. Na most! Erősen markolja a kést, fejmagasságban. A vér, minden vére a markában lüktet, az ujjaiban. Itt van már, a kukáknál. Na most! Süvít a penge. A kukában végzi! Még egyszer! Fel-le. Fel-le. Fel-le. A kukában végzi! A kukában végzi! A kést a zsebbe süllyeszteni, és el az udvarról. El a környékről. El innen! El.
***
Mikor Stacy visszaért, a kirakós játék előtt állva találta.
– Gyönyörű! – fordult a lányhoz. – Nagy munka lehetett összerakni.
Stacy bosszúsan sóhajtott.
– Érezze otthon magát!
– Máris olyan, mintha otthon lennék – mosolygott Aileen szelíd…en. – Nagyon sajnálom. Nem akartam beleütni az orrom… – Sietve visszaült a díványra.
„Beleütni az orrát.” Az asszony először használt ilyesféle kifejezést, s rögtön feszélyezte Stacyt. Jobban szerette volna, ha megmarad a „nem tesz semmit”-nél és a „meglehetősen rendkívüli teremtés”-nél.
– Nem gondoltam, hogy ilyen ártatlan, okos kis játékot ennyire személyes ügyének tekint.
Stacy jobbnak látta, ha meg sem hallja.
– A válaszom: nem. Nézze, én nem vagyok gardedám. – Aileen bután pislogott rá. – Ha tudni akarja, újságíró vagyok.
– Tudom.
– Hát akkor?
– Mit hát akkor? Tudósíthatna a hangversenyeiről.
Stacynek ismét Jenkins hagymázas ötlete jutott az eszébe. Most már egyre kíváncsibb lett, Aileen mikor rukkol elő lányának betegségével.
– Csakhogy – feszült neki az asszony szavainak – én nem olyan újságíró vagyok. Nem tudósító. És nem is szokás minden művész turnéjáról tudósítani.
– Mondtam már: Allyson különleges. Hozakodjon már elő vele!
– És azt várja, hogy én fedezzem föl?
– Ezt is mondtam már. Csupán arra kérem, vigyázzon rá.
Stacynek elfogyott a türelme.
– Csupáncsak… De hát mondja már meg, mi az ördögnek kell annyira vigyázni Allysonra?! Elő vele!
Aileen maga elé meredt. Haja most még szürkébbnek látszott.
– Allyson olyan tehetséges… olyan érzékeny, jó kislány!
– Egyenként sorolta a jelzőket, jól megrágva őket magában.
– Annyira jólelkű, annyira naiv! Olyan szép! És még csak tizenkilenc éves. Még valami baja esik ott. – Hirtelen zaklatottá vált. – Biztosan valami baja esik! Kérem, Miss Wyatt. Kérem!
Stacy nem hitt a fülének. Ránézett az előtte ülő asszonyra.
Ebben a pillanatban kimondottan roskatagnak tűnt. Valami itt nincs rendben. Aileen tovább erősködött.
– Csupán arra kérem, segítsen.
Igen, inkább erősködés volt ez, mint könyörgés. Stacy bátorságra kapott.
– Hogyan? Hogyan tudnék én segíteni?
– Csak legyen ott mellette!
– Ehhez nem újságíróra van szükség. Allysonnak maga az… – Stacy megakadt. Nem jött ki száján a szó: „az anyja”.
Aileen hangja egyszeriben úgy csengett, mintha méltatlankodna.
– De hát én nem tudom elkísérni! – Majd halkan, szinte összehúzva magát, hozzátette: – Nem merek vele menni!
Stacy felállt. Összeráncolt homlokkal nézett valahova Aileenen túlra. Aileen könnyekben tört ki.
– Nem olyan hosszú idő. Kérem, legyen mellette! Vigyázzon rá, hogy ne történjék semmi helyrehozhatatlan!
– Helyrehozhatatlan?
– Tudja, a problémája miatt.
A problémája miatt! Allyson „problémája”… Stacynek hirtelen jó ötlete támadt. Hogy nem jutott eszébe előbb!
– Találkozhatnék vele?
– Attól tartok, nem. Már New Yorkban van. Holnapután indul az amszterdami géppel.
– Van fényképe róla? Vagy videofelvétel. A mobilján.
– Sajnos nincs. Nincs nálam… és lehet, valószínűleg otthon sincs. Tudja, nem szoktunk. Valami itt nem stimmel. Mi az, hogy imádott lányáról, akire annyira büszke, akinek a szépségéért annyira odavan, nem hord magánál legalább egy fényképet! Hogy egyáltalán nincs is róla fénykép!
Kísérteties, kékes villanás vágott a szobába. A lámpa fénye beleremegett, s ezzel egy időben iszonyatos dörrenés rázta meg a házat. Stacy eddig észre sem vette, hogy kint tombol a vihar. A lámpafény még egyszer megremegett, aztán intha elvágták volna. A szoba sötétségbe borult.
– A francba! – csúszott ki önkéntelenül Stacy száján. Az ablakhoz ment, kinézett, de a sűrű, gomolygó esőben semmit sem látott. – Bocsánat, egy pillanatra magára hagyom – szólt oda Aileennek, amerre a sötétben sejtette. – Keresek egy zseblámpát. Van itt valahol.
Kibotorkált a szobából, a bejárati ajtóhoz. Ahogy kinyitotta, alig tudta megvetni a lábát, hogy a vad szél vissza ne lökje.
Arcába csapott az eső. Kinyomakodott az ajtó elé, ameddig az eresz tartott, és körülnézett. Mintha homályosított üveg lenne előtte. A szeme megfájdult a széltől és az eső tűszúrásaitól. Innen már látszott néhány szomszédos ház, még így is.
Valamelyikben minden éjszaka végig égett egy lámpa, néha többen is. Most minden csupa sötétség volt.
