A Család csak politikai ideológiákban és teleregényekben idilli közösség. Írói tollhegyen inkább kórosan burjánzó sejtté válik, mely fennmaradása érdekében felfalja környezetét… A Vidéki Színházak Fesztiváljának egyik legérdekesebb bemutatója a Hazatérés c. tragikomédia volt.
A Hazatérés a Tháliában
A salgótarjáni Zenthe Ferenc Színház előadása
A salgótarjáni József Attila Művelődési és Konferencia Központban működik a város legnevezetesebb szülöttjéről elkeresztelt Zenthe Ferenc Színház, amely szeptember 8-án a Tháliában vendégeskedett Harold Pinter Hazatérés című tragikomédiájával. A Vidéki Színházak Fesztiváljának egyik legérdekesebb bemutatóját képtelenek lettünk volna kihagyni, és nagyon nem bántuk meg.
A Család csak politikai ideológiákban és teleregényekben idilli közösség. Írói tollhegyen inkább kórosan burjánzó sejtté válik, mely fennmaradása érdekében felfalja környezetét (gondoljunk csak a gengsztertörténetek végletesen egoista klánjaira, a Shakespeare-tragédiák gonoszságban tocsogó szörnyetegeire, a Trónok harca Lannister-famíliájára), vagy akár saját maga ellen fordul (Csehov-drámáktól a Születésnapon át a skandináv krimikig). Rengeteg elfojtás, vérgőzös titok, hazugság munkál egy ilyen kényszerközösség mélyén: a csurig telt bili aztán időnként felborul, a poshadt állóvíz felkavarodik.
Bizonyos történetekben a háztáji problémák, a lefojtott sérelmek, konfliktusok, érzelmek egy megatonnányi dinamit erejével robbannak fel, és teljesen megváltoztathatják, átrendezhetik a megszilárdult szerkezetet. Máskor lényegében eltemetve maradnak, csak néhány elejtett mondatban, sokat sejtető pillantásban tárul fel pillanatokra ennek a természetesnek tekintett, valójában bizarr egységnek múltbéli krónikája. Az alkotók a dramaturgiai függöny lassú széthúzásával egyre többet engednek láttatni a négy fal között zajló hatalmi játszmákból, fejlődés, változás nincsen, csak az egyre mélyülő, egyre elviselhetetlenebb szenvedés.
Pinter 1965-ben született remekművében is felkavarodik az állóvíz, és történnek szerkezetváltozások, ám azokban nincs semmi köszönet. Az átrendeződések még jobban megszilárdítják az alapszituációban lefektetett maszkulin világrendet, melyben a család zárt terrorista sejtként működik, csak a külvilág helyett önmagát roncsolja. A Hazatérést – az író munkásságával összhangban – olyan drámának szokás tartani, ahol a látszólagos cselekménytelenség és a reálisan megteremtett környezet egyre képtelenebb irányokba tart, és végül abszurd végkifejletbe torkollik. A Zenthe Ferenc Színház előadása megtartotta a mű főbb csomó- és csúcspontjait, s képességük legjavát nyújtó színészeivel székhez szegező élményt és feszültséget teremtett a Thália Színház kicsiny Arizona Stúdiójában.
Egy jelentéktelen küllemű tucatnappali durvább titkokat rejthet, mint egy kidőlt-bedőlt falú drogtanya. Gyuriska János rendező és díszlettervezője, Pallós Nelli a nevetségesen elborzasztó történetet hétköznapi kulisszák közé helyezte, elkerülve azt a leegyszerűsítő, kényelmes gondolatokat sugalló megoldást, hogy hasonló rémségek csak a pauperizálódott réteggel, a lepusztult, mélyszegény környezetben vegetálókkal történhet, velünk nem. Ahhoz, hogy állat lakozzék az emberben, bőven megteszi köretnek a piros rózsás tapéta, a csicsás-színes lámpaernyő, a barna mintás ülőgarnitúra és szőnyeg. A hasadékok az emberi lelkekben, nem a tisztára suvickolt, átlagosra hajazó miliőben lakoznak. A nappaliból a harmónia látszata is hiányzik, az első jelenettől a néző képébe vicsorít az elnyomás, a bántalmazás és kóros függés természetrajza.
Rettenetes szülők – rettenetes gyerekek. A privát poklot, ahogy lenni szokott, az idős családfő teremtette meg. Max (Mikó István) nem olyan tekintélyt parancsoló, nagydarab és kifinomultan gonosz polgári figura, mint a Születésnap (színdarabként: Ünnep) családapája. Inkább egy hentes-zsebdiktátor. Kicsi, széles, manószerű, házisapkában, szürke kardigánban, bottal közlekedik ide-oda évtizedekkel ezelőtt körbevizelt felségterületén. A nappaliban az ösztönélet robotikája ketyeg, olyan életé, melynek valószínűleg ő fektette le az alapjait és máig irányítani igyekszik maradék erejével.
Max permanens agresszív erőfölénnyel uralkodik a környezetén. Kivörösödött arccal ordít, kirohanásainak állandó áldozata saját – csupa férfiból álló – családja. Ha úgy érzi, valakinek távoznia kell a házból, csak ráförmed, s az illető már megy is. Ha alázni, önérzetbe talpalni szottyan kedve, habozás nélkül megteszi, ha simogatni és bocsánatot kérni óhajt, azt is haladéktalanul lezavarja. Lakótársai – fivére és két fia – idomultak a zsarnoksághoz, van, aki azonosul vele, más kétségbeesetten szabadulna, de nem képes rá. Minden körülötte forog és az ő szeszélyétől függ. Egyedül a halott feleségre való visszaemlékezés varázsol a szörnyű öregember szakállas arcára némi érzelmet, ezt az elérzékenyülést azonban rögtön megsemmisíti – keserű nézőtéri hahotát kiváltva – a piedesztálra emelt asszony ellen intézett kurvázós kirohanás.
Mielőtt sajnálni kezdenénk a Max körül keringő családtagokat, van egy rossz hírünk: a Hazatérésben senkit sem lehet szeretni. Még leginkább Max testvérét, Sam-et (Csernák János), aki klasszikus áldozat, igazi viktimológiai eset. Gyatrán-gyengén lép fel a bátyj-terrorral szemben, folyvást védekező pozícióba kényszerül, gyáván meghunyászkodik, a simogató kézhez hálásan dörgölőzik, utána fülét-farkát behúzva szenvedi az újabb verbális ütéseket. Állítja, ő a cégnél a legkeresettebb taxisofőr, ennek a családnak azonban nem kenyere az igazmondás, úgyhogy élünk a gyanúperrel, Sam csak egy jobb és sikeresebb életet álmodik magának, ha már máshogy nem megy a szabadulás.
Lenny, a legidősebb fiú (Erdélyi Gábor) az előadás első percétől színpadon van, a – koholt – dicső múlttal kérkedő nemzővel folytatott, gyűlölettel teli dialógus tökéletes felütés, előhangolása a ránk váró élményeknek. Nehéz eldönteni, Maxtól vagy tőle irtózunk jobban: Lenny sima modorú, konfrontatív, okos és művelt alvilági figura, láthatóan sokat tanult az apjától. A házban ragadt, akár légy a légypapíron, de talán csak azért, hogy mindörökké folytathassa az állóháborút az apa-ősellenséggel. Egy emlékezetes jelenetben bele is fojtja a szót a vén gazemberbe, amikor vélhetően szörnyűséges gyerekkorára utal (Apa, kérlek, ne verj meg a bottal!), sajnálni azonban csak tört pillanatra tudjuk: Lenny szörnyeteggé vált egy értő tanítómester keze alatt.
Joey, a másik fiú (Máté Krisztián) félkegyelmű, de nem a dosztojevszkiji fajtából. Bokszoló, annak is teljesen közepes: az irányítást mindig másoknak engedi át, fel sem merül benne, hogy sorsának kezelője lehetne. Alacsony IQ-ja ugyanakkor védőburkot is képez körülötte: legtöbbször nem érti, mi történik, ritkán szól közbe, s csak a darab végén jut neki egy ízesebb dramaturgiai falat – az azonban emlékezetes.
Ebbe a macsó, érzéketlen óramű-pontossággal tiktakoló szerkezetbe lép be váratlanul a külvilág az Amerikába szakadt harmadik fiú, Teddy (Albert Péter) személyében. Teddy látszólag egészen más, mint az aljas hármas: érzékeny, kedves, bizonytalan, tanult – bár nem túl okos és főleg nem könnyed, ami hamar kiderül. Leginkább Samre hasonlít: az egyetlen érzelmes, szeretetre némileg hasonlító kapcsolat közöttük érzékelhető, mintha valójában Teddy Sam fia lenne, és nem a tahó Maxé. Lényeg a lényeg, Teddy nem egyedül érkezik a családi házba, magával hozza világszép feleségét, Ruth-ot (K. Müller Zsófia) is, akivel Európában utazgattak, gyerekeik otthon várják őket, megspékelve házi medencével, pénzzel, jó állással – és egy tökéletesen kihűlt házassággal.
És a hazatérés berúgja a motort. A nő nélkül élő, tesztoszteron-túltengéstől megvadult hímek nekiállnak bekebelezni az asszonyt, akiben mintha a halott feleség-anya újra-manifesztálódását látnák – Ruth talán nem is létezik, csak az ő fantáziájuk vetíti a valóságba… Eldöntik, hogy megtartják, mint valami háziállatot, és pénzért futtatják, ahogy a lovakat szokás – Max rajong értük egyébként, a falon bekeretezve lóg is egy festmény, akár valami ócska macsó-szimbólum. Új anyát, új feleséget, új prostituáltat kívánnak hát faragni az egykori aktmodellből, fiuk-testvérük asszonyából, s még mielőtt azt hinnénk, ebből valami családi Szalmakutyák-szerű konfliktus terem, hát tévedünk. A megfáradt és könnyen behódoló Teddy áldását adja a dologra, nekivág egyedül a hazaútnak, így Ruth ott marad a házban, pórázon, persze önként és dalolva. Az egyetlen, aki ezt a fordulatot megszenvedi, s aki egy régóta sejthető, múltbéli, és a végkifejlettel egybecsengő igazságot a családfő képébe ordít, végül lefordul a földre. Talán meghalt – s ha igen, az az ő legnagyobb szerencséje.
A szűk térben játszódó, „cselekménytelensége” ellenére végig intenzíven robogó előadás nagy terhet rótt a színészekre. Mindenekelőtt Mikó István az, akiről csak szuperlativuszokban beszélhetünk. A színész remekül váltogatja a vicces és a hátborzongató árnyalatokat, olyan karizmatikus, olyan kisszerűen nárcisztikus gonoszt faragott Maxből, hogy napokkal az előadás után is az alakítás hatása alatt állunk. Kiemelkedő még Erdélyi Gábor, aki mindvégig erős kézzel tartja a Lenny karakterét irányító láthatatlan gyeplőt. Albert Péter puhos Teddy-je szánalmat ébreszt, majd feldühít, végül szinte undorodunk tőle. Máté Krisztián mértéktartóan háttérbe húzódva játssza el az üres szemű és tompa agyú Joey-t: Csernák Jánost néha kicsit szerepen kívül éreztem, de meg tudott rendíteni, ahogy konyhakötényben, bizonytalan mosollyal szenvedi a testvéri pörölycsapásokat. K. Müller Zsófia tulajdonképpen egy absztrakciót játszott el, aki lassan alakul át elegáns jégcsapból a kontrollálhatatlan férfivágyak céljává. Nőnek lenni biztosan nem jó ebben a darabban, s ezt az eltárgyiasulást K. Müller játéka teszi kézzel foghatóvá.
Pinter gyilkosan tréfás stilben beszéli el a rettentő históriát, a salgótarjáni társulat pedig úgy eleveníti meg a szöveget, úgy tartja az egyensúlyt a reális, a groteszk, a tragikus és a bohózati elemek között, hogy az egész előadás jó ritmusban és egységben marad. A feszültségtől szinte szétrobbanó térbe zárva a közönség végig a rettenetes család karmai között érzi magát, s kifelé menet megkönnyebbülten lélegzik fel, hogy nem kell örökre köztük maradnia.
Hegedüs Barbara
